„Gyakran már csak az ismétlés a jó”

Aczél Géza: (szino)líra 3. – torzószótár – Ama – Asztalterítő

A tavaly megjelent harmadik (szino)líra-kötettel – a fülszöveg tanulsága alapján – lezártnak tekinthető Aczél Géza indulásakor is csak abbahagyhatónak, de nem befejezhetőnek tervezett torzószótárprojektje: a kötet utolsó, asztalterítő című darabjának elvágott zárlata és az utána következő megjegyzés („A kézirat itt megszakad. A szerk.”) is erre a szándékolt félbehagyásra utal. A (szino)líra 3. a korábbi két kötethez hasonlóan 200 darab tizenkétsoros, a makáma és a szabadvers közötti „faltól falig” formájú szöveget tartalmaz, melyek sorai – s ez a digitális/nyomtatott szöveg formaalakító medialitásának szempontjából is izgalmasnak mutatkozik – 12-es betűmérettel, Times New Roman betűtípusban, balra igazítva és a normál margóbeállítások mellett a szövegszerkesztőben is éppen egy sor hosszúságúak. A soráthajlások azonban kisebb jelentőséggel bírnak a (szino)líra 3. esetében, mint Aczél Géza néhány korábbi kötetének összefüggésében, helyettük inkább a belső rímek, illetve a szövegnek a kisbetűs írásmód, valamint
a központozás hiányából adódó „hömpölygése” tűnik meghatározóbb nyelvi-poétikai eljárásoknak. A versek címei a szinonimaszótár szócikkei szerint haladva ábécésorrendben következnek egymásra – a kötet első szövege ama cím alatt szerepel, a (szino)líra 3. tehát éppen onnan folytatódik, ahol az előző, 2018-as verseskönyv az ám-mal abbamaradt. A megadott címekkel, valamint a szorosan kötött formával tehát látszólag szűk mozgásteret teremt magának a kötet, ugyanakkor Aczél Géza versei maximálisan igyekeznek bejátszani a rendelkezésre álló közeget, amennyiben a szövegek csak laza, asszociatív viszonyt létesítenek a címben szereplő – és rendre az adott vers főszövegében is feltűnő – fogalmakkal, és változatos témákat, problémákat érintenek. A (szino)líra 3. versei ebből adódóan – az inspirációként használt szótárforma szócikkeivel ellentétben – épphogy nem tekinthetők generalizáló vagy deskriptív jellegűnek, hanem sokkal inkább a szubjektív karakter, személyesség jellemzi őket.

A versek megszólalója azonosítható az előző kötetekből (és itt tulajdonképpen nem csak a [szino]líra-könyvekre lehet gondolni, hanem Aczélnak a kétezres évek elejétől megjelent szinte összes kötetére) ismerős öregedő, fanyar humorú és kissé mizantróp vidéki költő-értelmiségi, a szerzői énnel is szoros kapcsolatban álló figurájával. Aczél Géza a (szino)líra-kötetekből kibontakozó nagyvolumenű költői vállalkozása tehát szerves folytatása annak a poétikai programnak, melynek megjelenését, elindulását a 2003-as (ablak)(szakács)-hoz szokás kapcsolni az életműben. A versekben felfedezhetjük a leginkább a galopp-könyvekből ([vissza]galopp, 2007; [kontra]galopp, 2009; [búcsú]galopp, 2012) ismerős szubjektum élettörténetének részleteit, a nyírségi gyerekkor képeitől a nyugdíjasévekig, melyeknek a debreceni panellakás nyújt hátteret. Az emlékképek, illetve a hétköznapi élethelyzetek és -problémák mellett a szövegek az öregkori betegségek megélését, az elmagányosodást, a költői-szerkesztői-irodalomtörténészi pályára történő visszatekintés jeleneteit, valamint a közéleti-politikai kérdéseken való lamentáció helyzeteit viszik többnyire színre.

A (szino)líra 3. egyik legalapvetőbb poétikai tétje s egyben legnagyobb erénye is, hogy képes kialakítani egy olyan nyelvet, melyen mindenfajta pátosz nélkül, kendőzetlenül, olykor az olvasói szimpátia elvesztését vagy a kevésbé sikerült megoldásokat is kockáztatva tud szólni az öregség állapotáról – mindez természetesen nem új keletű fejlemény az Aczél-lírában, ugyanakkor a mostani kötetben talán minden eddiginél látványosabban kerül fókuszba. Az öregkor léthelyzetének megjelenítésében a (szino)líra 3. legfontosabb, a megszólaló által is megemlített előképei változatlanul Arany János őszikéi, illetve Füst Milán kései költeményei, de a szövegek párbeszédbe lépnek a pályatárs, Oravecz Imre legutóbbi verseivel is. A szövegek kíméletlenül őszintén szólnak egyrészt a biológiai test hanyatlásáról: a „romlásnak induló fogak”-ról (arculat), a gyengülő látásról (archeológus), a magas vércukorszintről (aszalt), a fogyatkozó férfiasságról (apad), a görcsös mellkasszorításról és arról, hogy egy bizonyos kor után „a dagadt bokának a legbőszebb / ellensége lesz a zokni” (apad), vagy a megjelenő májfoltok és gyanús anyajegyek keltette riadalomról (anyajegy). Másrészt a szövegek tudósítanak az öregkori magányról (amely nem mindig feltétlenül negatív előjelű, mivel a versbeszélő mizantróp alkatából is következik), az elvesztett szülőkről (amely; áruló), az elhunyt barátokról (arcvonal; arról), a nyugdíjaslét unalmáról (asszó), de beszélnek a szellemi értelemben vett magányosságról is, az új szakmai-irodalmi irányzatok idegenségéről („verset ír rég nem figyelve már / a trendre a slágertémákat eleresztve” – amellett) vagy a versszubjektumot körülvevő világ érthetetlenségéről, a korszellem furcsaságairól. Utóbbi szövegek nem minden esetben a kötet legjobban sikerült darabjai, például a megszólaló szerint túlzásokban menően tetovált, „feltapétázott gusztustalan testrészekről” beszélő arcfesték némileg megmosolyogtató „boomer-attitűdöt” sugall, míg akadnak egyéb szempontokból kételyeket keltő versek is, mint például a felütésében a homoszexualitás elfogadása mellett érvelő, de később a perverz papokat is a témába keverő arra. Ugyanakkor ezek a versek tanúskodnak egyrészt bizonyos generációs különbségekről, konfliktusokról, illetve hitelesnek tűnően visznek színre egy olyan – bár kissé talán pejoratívan sztereotipikus – hozzáállást, mellyel az idősebb korosztályok azon tagjait szokás jellemezni, akik szerint saját fiatalkorukban minden jobb volt. És sajnos érdemükön felül kapnak nagy teret a kötetben azok a versek is, melyek a politika, a celebek, a média vagy az „újgazdag”-réteg irányába intézett dohogásról tudósítanak, és inkább tűnnek öncélúan dühösnek, mint poétikailag sikerültnek (sajnos ezen az alapvetően ironikus hangoltság sem mindig tud javítani), bár tagadhatatlanul hozzájárulnak a lírai szubjektum alakjának pátoszmentes kialakításához, ahogyan például azok a „futamok” is, melyek az olyan piaci árusokat kárhoztatják, akik a túlérett árut is rátukmálják a vevőre. A versek megszólalója a felpanaszolt jelenségekkel, az őt körülvevő világ érthetetlenségével a gyerekkor téridejét állítja szembe, egy olyan, már csak az emlékezés által rekonstruálható (s így persze kétségesen objektív szűrőn keresztül látott, láttatott) mikrokozmoszt, mely átláthatóbbnak és barátságosabbnak tetszik. De az egyhangú, unalmas hétköznapoknak, az ismétlődően végzett tevékenységeknek, szokásoknak is megvan a gyakorlati, praktikus hasznuk, hiszen a csökkenő kísérletezőkedv mellett kiismerhetőséget, biztonságot nyújtanak, annak belátásával, hogy „gyakran már csak az ismétlés a jó” (apad).

A (szino)líra 3. legizgalmasabb, legerősebb és leginkább megrendítő szövegei mindezzel összefüggésben azok lesznek, melyek az öregkorról mint a világtól való elidegenedés tapasztalatáról beszélnek. Hiszen átalakult a gyerekkori emlékképekben élő családi otthon („a saroktól harmadik ház amely legfogékonyabb éveimnek adott örök élményeket s menedéket / már idegen sehol hatalmas diófája nem fut oldalban a vadszőlő lombos árja s kihaltak ablakai” – amely), az elvesztett rokonok, barátok hiányában az ismerős terek is idegenné válnak („minden / évben […] valaki közelit el kell temetni […] és az üresedő tereken kezd arcnélkülivé válni a világ” – arc), és nincs kivel osztozni az egyébként is megbízhatatlan emlékekben („társak nélkül a kihűlt emlékeknek nincs hova ez a végső elidegenedések kora” – archaizál). A lírai szubjektumnak a fogyatkozó szemtanúk miatt (is) van szüksége arra, hogy számot vessen a múlttal, a versek ezáltal archívumként, sajátos leltárként (lásd például az ász című szöveget, melyben a megszólaló azt veszi sorra, hogy milyen idősek lennének most elhunyt ősei) is működhetnek, melyek az elmúlás ellen dolgozva a maradandóság, a bármikor történő előhívhatóság illúzióját keltik. Talán emiatt is lehet szükség a versben történő rögzítés a hétköznapi apróságokra, a legkisebb bosszúságokra is kiterjedő igyekezetére, az életesemények lírává alakításának – melynek adott alaphelyzetéről, körülményeiről számos szöveg beszámol – eljárására.

Pedig az irodalmi közegről alapvetően gunyorosan, ironikus távolságtartással nyilatkozik a megszólaló (jellemzően az áporodott szócikk alatt megjelenő vers is erről a szcénáról tudósít), és bizonyos szövegek tanúsága alapján már a versírás sem okoz olyasfajta örömet, kihívást számára, mint egykoron. Például az aránylik érzékletesen ábrázolja azt az állapotot, melyben a test hanyatlása párhuzamba kerül az újabb irodalmi-szakmai áramlatok iránti csökkenő fogékonysággal: „idővel a biológiai diktátumok felé hajlik le az én magasságában pedig már fontosabb / a koleszterinszint a fogazat hiánya fél szemmel dante rejtelmes pokla mint az újabb nemzedék / kellemetlenül értelmetlen áriája egyszóval egész életedben menekültél előle ám egy stációban / csak rákapsz zsigerből gyalázkodva a napi politikára”. Azonban
a versbeszélő identitásának egyik legalapvetőbb, sarkalatos pontjának tűnik az, hogy az őt ért élményeket, tapasztalatokat már mindig a költői megszólalás felől érti, és az által regisztrálja. Ennek a markáns lírikusidentitásnak a jele a kötet nyitóversének felütése is, amely a pályakezdést idézi fel: „légy vagyok de ne legyek ha megérdemlitek hogy legyek legyetek zümmögte pimasz úr a légy / erény szavamra így kezdődött egykoron humorpályázatra egy kis klapanciákkal terhelt apró / költemény vagy inkább zengzemény” (ama – kiemelés az eredetiben). S a megfogalmazódó intellektuális kétségek, az alapvetően (kultúr)pesszimista távlat ellenére a lírai szubjektum számára a művészet misztériuma, a (vers)írás az, amely képes lehet kiszakítani az embert a biológiai testbe vetett, halálba torkolló létezés kilátástalanságából: „mikor már kezded magadat meggyőzni / az egész erőlködés semmirevaló a tudatod alá beúszik néhány kitörölhetetlen vizuális élmény / delejes ritmus s a fáradó agyban olykor már be sem azonosítható szókapcsolat ilyenkor lépsz / ki a vegetatív szintről hisz éned bár semmit sem akar a színfalak mögött valami ápol s eltakar” (ápol – kiemelés az eredetiben).

Aczél Géza: (szino)líra 3., Jelenkor, Budapest, 2021.

(Megjelent az Alföld 2022/3-as számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Toró József munkája.)