Antikvitás recepciók, szerk. Darab Ágnes és D. Tóth Judit, Studia Litteraria, 2022/1–2.
Az Antikvitás recepciók című tanulmánygyűjtemény egy sorozat harmadik darabja, hiszen mint Darab Ágnes bevezetéséből megtudjuk, a Studia Litteraria korábban is szánt tematikus számot a jelenben továbbírt antik irodalom és kultúra recepciótörténeti vizsgálatának. A 2015-ös első kötet az antikvitás napjainkig tartó folyamatos jelenlétének, a 2017-es Médeia-interpretációk pedig a mítosz egyes korokon átívelő újraértelmezésének szentelte figyelmét. E gyűjtemény az antikvitásból eredő motívumoknak és témáknak a 20. és 21. századi magyar és nemzetközi irodalomban és színházban felbukkanó hatásai felé fordul.
A gyűjtemény első három írása a modernizmusig visszatekintve idézi meg az antikvitást egy francia és két hazai író műveiben.
Pataki Elvira tanulmányában Roland Barthes En Grèce című, az 1937-es görögországi utazásakor készített feljegyzései alapján született és 1944-ben megjelent esszéjét vizsgálja. A szerző hipotézise szerint e szövegben gyökerezik a Barthes érett esszéire jellemző töredékes kifejezésmód. A klasszikus kultúra egykori feltételezett teljességét csak töredékeiben átadni képes, illetve azt a turistaiparban töredékeire redukáló akkori Görögországba tett látogatása során gyűjtött élményeiből táplálkozó, és a későbbi írásaira jellemző metapoétikai eszközöket már itt is bőven felvonultató szövegében Barthes radikálisan új hangot üt meg az addigi francia filhellénizmus tisztelettudó főhajtásához képest. A Nerval, Flaubert, Renan és mások rokonság- és otthonosságérzetet tükröző viszonyulásánál összetettebb a barthes-i antikvitáskép: a vonzást és azonosulást a taszítással és elidegenüléssel ellenpontozza, ugyanakkor a kiábrándultság, vagy éppen a szagok, a szemét meg a por profanitása is képes gyönyört teremteni. Pataki Elvira azt elemzi részletesen, hogy milyen metapoétikai eszközökkel valósítja meg a szöveg az e kettős késztetés megértésére és elfogadására tett kísérletet, miközben maga az önreflexiókból, kitérőkből, naplószerűségből és élményszilánkokból építkező szövegforma testesíti meg az egységes antikvitáskép mai valóságra történő transzponálásának hiteltelenségét. Pataki vállalkozásának sikere többek között abban rejlik, hogy nemcsak hangulatában ragadja meg Barthes-nak a poétikai sablonokból kiszabadult, helyenként már a szürrealizmust érintő szövegalkotási szabadságát, de az egyes szavak és helynevek etimológiai, kultúrtörténeti jelentéseinek is igazi klasszika-filológusi pontossággal ered nyomába. Ennek eredményeképp olyan, egyszerre tág horizontú értelmezéssel és a mikroolvasás gyönyörét közvetíteni képes pillanatokkal ajándékozza meg az olvasót, ami nem csak Barthes antikvitásban gyökerező referenciapontjai, de a látszólagosan töredékes szöveg térpoétikai, nézőponti és hivatkozásbeli sokféleségei között is sikeresen ver hidat. Egy olyan összetett, de mégis letisztított szövegértelmezést ad így az olvasó kezébe, mely szerint Barthes antikvitásképében a szabály alapú szépség a spontaneitásban és az esetlegességben ölt testet.
Takács László tanulmánya annak ered nyomába, hogyan járult hozzá az ókortudósi hivatásról kialakult népszerű képhez a Szerb Antal Utas és holdvilág című, egykori kultregényében teremtett identitás, melyhez részben Kerényi Károly szolgáltatott mintát. Ez nem az egyetlen olyan magyar regény, melyben göröglatin-tanár szerepel. Azonban hozzájárult népszerűségéhez, hogy Szerb egy az európai irodalom- és kultúrtörténetben otthonosan mozgó, művelt olvasót feltételezett szövegének, miközben a bőséges kultúrtörténeti utalások mellett Takács László szerint a népszerű regény megírásának receptjét is összeállította. Persze nem csak tárgy, téma, motívum és allúziós háttérország, hanem szövegformáló feltétel is az antikvitás, e szövegben is. Az antik kultúra által kézbeadott poétikai eszközöket, mint az odüsszeuszi bolyongásmotívum, valamint az egykorú és az időtlen utalások egymásra rétegzettségét több, párhuzamos olvasat révén bontja ki Takács a regényben. Érvelése szerint nemcsak a szentírási történetek meg a görög, római és kelta mítoszok hatnak előrefelé, a szövegvilág létrehozására és a narratíva önmegismerésére, hanem a szöveg is hat visszafelé, amint újraírja és újraértelmezi e történeteket és mítoszokat. A 35. lapon idézi a tanulmány Szerb Hétköznapok és csodák című esszékötetében kifejtett mitopoétikai nézeteit, amely ponttól már nem lehet nem észrevenni a kortárs modernisták, mint például T. S. Eliot antikvitást és kereszténységet, valamint antropológiai, kultur- és mítosztörténeti tájékozottságot feltételező, tág utalásrendszert felépítő szövegvilágaival való rokonságot. A regény legbelső célkörét képező antikvitásformák itt véghezvitt részletes elemzése mellett máshol, máskor érdemes lenne lefúrni Szerb angol és ír kortársaival rokon poétikájának elméleti, gyakorlati és érzelmi forrásaiig is.
Épp e ponton folytatja, vagy ugyanezt a kiindulópontot választja Polgár Anikónak a Hajnal Anna költészetében található antik elemeket vizsgáló tanulmánya. Mindjárt első mondatában idézi Szerb véleményét a Hétköznapok és csodákból, mely szerint kikerülve a dohos könyvtári és szemináriumi szobákból, a vallástörténeti stúdiumok a szellemi elit hobbijává és hitpótlékává váltak. E mitologikus, antikizáló mintázatok elemzését választja témájául Polgár Anikó, aki tanulmánya központi részében Hajnal Anna Szapphó-visszhangjait, -válaszait, -megszólításait vizsgálja. (Szapphó nemcsak a korszak több nőíróját ihlette meg, de számos férfiíró is lefordította legismertebb töredékét, amit négy fordításban is idéz a tanulmány.) A versek metrikájának vizsgálata során Polgár úgy érvel, hogy a költőnő kezében az antik versforma mint versemlék, emlékkép vagy emlékszerű vallomás jelenik meg. Kitér Hajnal Anna verseinek mitikus látásmódként azonosított szemléletmódjára, ami az emberi viszonyok összekuszált fonalát a mitológiai történetek viszonyításai segítségével igyekszik legombolyítani. Különösen érdekes a tanulmány végén tollaslabdaként felütött, a különböző kultúrkörök egymásba olvadásával kapcsolatos gondolat Hajnal műveit illetően, ami további vizsgálódást sürget, csakúgy, mint a Fuvolaének című verséből idézett, queer olvasatot invitáló Orpheusz-újraértés. Az Orpheusz és Eurüdiké-mítosz genderalapú újraírása visszatérő téma többek között a nálunk is megjelentetett brit szerző, Ali Smith regényeiben és fiktív esszéiben. A gyűjtemény e szakasza elegánsan és a Szerb Antal felé tett főhajtásként is értelmezhető Szerb-utalással zárul.
A Darab Ágnes bevezetőjében rögzített tézis szerint az antik hatás legváltozatosabban a lírai szövegekben mutatkozik meg. A kortárs magyar lírában feltáruló antik hatásokkal foglalkozik Csehy Zoltán és Krupp József, valamint a kortárs angol nyelvű lírát vizsgálja Kárpáti Bernadett, Kőrizs Imre és Veres Ottilia tanulmánya.
Csehy Zoltán felvetése szerint Baránszky László és Bakucz József egyenesen a neoavantgárd poétika termőtalajára bukkant az antik mitológiában. Náluk a kettő nem csupán párbeszédbe elegyedik, hanem sokkal inkább egymásba csúszik, s többek között a modernizmusra visszatekintő kollázstechnika felhasználásával és részben Határ Győző avantgárd antikvitásfogalom-képzései segítségével válik kezükben a szöveg képessé antik előzményeinek megragadására és saját mitopoétikai univerzumának megteremtésére. E feltevés alapján vállalkozik Csehy a neoavantgárd állítólagos hagyománytagadó szemléletének szigorú újragondolására. Az egymásra íródó rétegeket tárja fel Baránszky lírájában például a hangsúlyosan visszatérő Catullus- és Lucretius-idézeteken keresztül. Ugyanis mondjuk Hajnal Anna költői módszereivel ellentétben itt a klasszikus szövegtöredék vagy ritmika nem támasztóréteg, nem biztonsági háló, hanem valami, amit a szöveg meglazít és összetevőire bont. Hasonló módszerrel nyitnak fel többértelmű szövegtereket a tárgyalt költők például az Orpheusz- és az Odüsszeusz-hagyomány szétszálazásával a kétségbeesett, beárnyékolt egyéni és társas létezésnek értelmet adó kísérleteikben.
Borbély Szilárd bukolikus verstájait térképezi fel Krupp József kötetzáró tanulmánya. Borbély már korai verseiben jól kivehetően Weöres nyomait követve indult el a szétesett egyéni és családi múlt sebeinek begyógyítását, valamint az emberi társadalom és a sors sértő beavatkozásainak és töréseinek ábrázolását célul tűző költői útján. A neoavantgárd dekomponáló szövegkísérletei helyett a traumákkal való szembesülések ellensúlyozására Borbély szövegeken és köteteken átívelő jelentéshálózatokat hoz létre, miközben a vidéki élet átmitizált, időtlenné komponált és átmenetileg erőszakmentes pillanatai már-már Seamus Heaney tanyasi életképeit idézik. Jó példa A Tinószemű című versben a fejés reflektálatlan, az ősmitológiai idők ételáldozatát felidéző mozdulatsorainak fényképszerű rögzítése. Talán az ő nyitott végű életművét és egyben az antikvitás folytonosságát is tükrözi, ahogyan Krupp a tanulmánya (és egyben a kötet) záró mondataiban nem varrja el a gondolatszálakat.
Mint látható, s mint bevezetőjében Darab Ágnes is utal rá, az antik kultúra nem egyoldalú befogadás tárgya, és nem is egyszerűen továbbélő hagyomány: létfontosságú eszközt ad kezünkbe a meghasadt lélek gyászának feldolgozásához, ugyanakkor az élet boldog pillanataiban történő gyönyörködéshez is.
Kárpáti Bernadett és Veres Ottilia az előbbinek, Kőrizs Imre az utóbbinak ered nyomába a kortárs anglofón költészetben.
Kárpáti Bernadett tárgya a könyv mint forma problematizálása Anne Carson kanadai költő Nox című művében. Azt járja körül, hogyan lehet különféle tartalmak kifejezésére alkalmassá tenni a hagyományos könyvformát az elrugaszkodással a megszokott keretektől, illetve hogyan lehet a lineáris, lényegében kétdimenziós, vizuális-intellektuális befogadási módot más érzékszervekre, mint például a tapintásra, és más stratégiákat, mint például a szokatlan olvasási módot igénylő befogadásra átállítani. Mindezt úgy, hogy az a lehető legjobban képes legyen kifejezni, egyszersmind magába foglalni, megtestesíteni az adott témát, jelen esetben a hiányállapot feldolgozását. Kárpáti Bernadett szerint a gyászmunka, a klasszika-filológia és a fordítás hármas párhuzamába kerül Carson említett könyve és Catullus 101. elégiája, hiszen mindhárom a nyomok felkutatásával, felmutatásával, felelevenítésével próbálja bizonyítani valami vagy valaki korábbi létezését. A tanulmány újdonsága többek között abban rejlik, hogy a szövegmű és a könyvtárgy Anne Carson által létrehozott formáját holisztikusan, a témát körüljárva, ugyanakkor a legapróbb részletekre kiterjedő figyelemmel teszi vizsgálata tárgyává, valamint abban, hogy ráirányítja figyelmünket egy nálunk eddig kevéssé ismert, ugyanakkor nemzetközi jelentőségű író és vizuális művész munkásságára. (Eddig Carson egyetlen kötete jelent meg magyarul, a Magvető kiadónál, 2017-ben.)
Veres Ottilia Alice Oswald Memorial című Homérosz-átiratának több szempontú elemzését nyújtja a gyászmunka retorikai stratégiáinak megközelítésén keresztül. Megvizsgálja, hogyan adaptálja Oswald az Iliász hősi halált halt mellékszereplőinek listázását a halál és az emlékezés természetének megértésére tett lírai kísérletében. Érvelése szerint a kortárs angol költő munkájának végső célja az adaptációs technika alkalmazásával az emberi gyásznak, illetve saját konkrét gyászmunkájának értelmezése. Tanulmányában tűpontos részelemzésekkel és a retorikai stratégiák érzékeny értelmezésével győzi meg olvasóját arról, hogy Oswald adaptációja végül sikeresen segít olvasójának (és a lírai alanynak) a gyász elviselésében és a veszteségben rejlő tragikus szépség megértésében.
Kőrizs Imre irodalmi írókként aposztrofálja a tanulmányában bemutatott Billy Collins és Donald Hall amerikai költőket, valamint Harry Eyres brit zsurnalisztát. Azonban esetükben a műveltség ugyanúgy a kényelmes, biztonságos, megelégedett, középosztálybeli élet hétköznapi élvezetei közé tartozik, mint a jókedv és a finom étel. Míg az imént tárgyalt íróknál tét és fegyver az élet-halál küzdelemben, a Kőrizs tanulmányában vizsgáltaknál az antik irodalom az élet sok öröme közül csupán az egyik, és az is nem ritkán a humor forrásává szelídül. Még a mély pillanatok is könnyen befogadható, noha tűnőségükben maradandó, emlékezetes alakzatokká válnak, mint Billy Collins Nem vagyok olasz című versének szellemes-bölcs zárlatában. Kőrizs cikkének talán külön érdeme, hogy nem szorítkozik e szerzők bemutatásánál az antik hatásokra, hanem a kortárs rokonságok gazdagon illusztrált felvillantásaival mutatja be őket, s a verseket saját, pontos és az eredeti szövegekhez hű, élvezetes fordításában közli.
Szintén az angolszász irodalom, konkrétan az ausztrál dráma felé tekint ki Kondás Krisztina a Kate Mulvany és Anne-Louise Sarks szerzőpáros Médeia-átiratának elemzésében. Drámájuk új szempontú történetmondással kelti életre Euripidész két és fél évezredes szövegének szereplőit és a köztük feszülő konfliktusokat. Az aktualizálás mellett (egy konkrét ausztrál gyermekgyilkosságot idéz fel a megírás és színrevitel gesztusa) fontos nézőpontváltás történik Kondás Krisztina szerint a darabban, amely Euripidésztől eltérően nem a gyermekeit elveszejtő anyáról, hanem a két gyermekről szól, akiket anyjuk meggyilkol. A darab új témákat vet fel, míg más, hagyományosakat, mint Médeia etnikai kivülállósága, figyelmen kívül hagy, ami kissé meglepő lehet a soketnikumú mai ausztrál társadalom háttérvászna előtt. Továbbá más indítékokkal indokolja a szerzőpáros Médeia tettét, mint arra a tanulmány részletesen kitér. A fiait karddal legyilkoló Médeiának a varázsló, boszorkány, méregkeverő családanya polypharmakos-identitását nagyítja fel a családi otthon ismerős színfalai között, mint a gyerekszoba falán foszforeszkáló zöld műanyagcsillagok.
Az antikvitásrecepció drámai dimenziójával foglalkozik a szerkesztő Darab Ágnes és Lakó Zsigmond, valamint Jászay Tamás esszéje.
Darab Ágnes és Lakó Zsigmond az Antigoné-témát vizsgálja: előbbi Eörsi István két drámájában és Dragomán György egyik novellájában, utóbbi az ismert olasz filmrendező, Pier Paolo Pasolini kevésbé ismert drámáiban. Eörsi darabjai a Kádár-korszak groteszkségekben megnyilvánuló hatalomgyakorlási eszközeiből eredő konfliktusokat és az évtizedeken átívelő politikatörténeti fordulópontokat dramatizálják a Szophoklészre történő dramaturgiai és szövegi utalások révén, míg Dragomán disztópikus novellájában a drámai konfliktust két szereplő párbeszédére redukálva, egy adott politikai rendszer konkrétumai fölé emelkedve mutatja be, miként válik a hazugság az emberi szabadságot korlátozó eszközzé a hatalom kezében. Az örök Antigoné ilyen hatalmi mechanizmusokkal kénytelen szembeszállni. Mint Krupp tanulmánya, a Darab Ágnesé is kitekintéssel fejeződik be, ezúttal nemzetközi irányokba. Felvillantja a kortárs Antigoné-változatok közül például az imént említett Ali Smith prózaátiratát, aki egyébként gyakran alkalmaz antik, főleg Ovidius-átiratokat a mai brit társadalmi viszonyok (brexit, migránsválság, homo- és xenofóbia) és megrázó emberi tapasztalatok (gyász, megbékülés) elbeszélésbe foglalhatóságának és megértésének katalizálására. Lakó Zsigmond hozzájárulása már azért is fontos, mert Pasolini életművének e még hazájában is kevéssé ismert és csak a legújabb évtizedben feldolgozni kezdett drámaírói tevékenységével foglalkozva a legújabb olasz kutatási eredményekkel ismerteti meg olvasóit. Hipotézise szerint az antik dráma nemcsak elsődleges forrása, hanem építőeleme és magja is Pasolini filmrendezői formanyelvének. Szintén figyelemfelkeltő mozzanat Lakó tanulmányában a Pasolini térpoétikájából és némely szövegének vernakuláris nyelvhasználatából levezetett posztkoloniális olvasat.
Nem a szabadságot, hanem magát az életet veszélyeztető átpolitizáltsághoz nyúl a kortárs svájci író-rendező, Milo Rau Orestés Mosulban című, az iraki viszály helyszínein játszódó drámája. Jászay Tamás a darab cselekményén és Rau színházi manifesztóján, valamint színházcsinálói gyakorlatán keresztül avatja be olvasóját a legújabb németajkú politikai színház gyakorlataiba. E színházi projektek gyakran civil közreműködők segítségével viszik színre a háborús konfliktusokat: mint Jászay hangsúlyozza, nem dokumentarista, hanem realista, reális, kézzelfogható módon. Komplex átértelmezés helyett a háborúkat kirobbantó globális kapitalizmust bíráló projektek gyakran csak nyomokban tartalmaznak antik szövegeket vagy mitológiai utalásokat. Mert a lényeg itt nem pusztán a tétmentes, íróasztal mögüli társadalomkritika, hanem a konkrét szerepvállalás: ezek ugyanis háborús övezetekben, mint Irakban és Afganisztánban (túl)élő művészekkel közösen és egészen pontosan háborús helyszíneken tető alá hozott projektek. Mindehhez nyilván aktualitást ad az Aiszkhülosz drámájának is hátteret adó, bosszúvággyal átitatott háborús helyzet, azonban inkább az esztétikai és politikai tettrevalóságot elemzi informatívan, naprakész információkkal Jászay tanulmánya.
A kortárs magyar irodalomba enged betekintést Ferenczi Attila Bartók Imre 2020-as Majmom, Vergilius című művének elemzésében. A modern migrációt feldolgozó prózavers két párhuzamos, egymásba íródó szövegből áll össze: egyik Hermann Broch Vergilius halála című regényének továbbírása, a másik egy első személyben elbeszélt menekülttörténet. Talán szokatlan, pedig nem véletlen, hogy az új hazát kereső Aeneas helyzetében találja meg Bartók a mai migránslét őstípusát. Ebből kiindulva állítja szembe Ferenczi Bartók művét Szabó Magda kolonizációs szövegként értelmezett A pillanat című 1989-es regényével. Míg Szabó Magdánál Aeneas a magaskultúrát, a civilizációt képviseli a meghódítandó terület lakóihoz képest, Bartók szövegében Aeneas a változásra felkészületlen, menekülő, menekült otthonkereső. Ferenczi lelkiismeretesen utánajár a képzőművészeti ábrázolásokban a kérdésnek, hogy ez milyen mértékű át- vagy újraírása az eredeti történetnek. Bartók törésekkel, hasadásokkal szabdalt szövege az imént említett neoavantgárd és posztmodern művek befejezetlen, egymásra játszó és egymásra íródó szövegtechnikai eszközeit kiegészíti az ellensúlyozás, ellenterhelés poétikájával. Azzal együtt azonban, hogy meghatározó szövegelemként van jelen a 2008-as gazdasági válság vagy a Magyarország déli határvidékén húzott pengésdrótkerítés, Ferenczi értelmezésében az antikvitás mint nyelvi nyersanyag jelenik meg Bartóknál, és nem tehetünk mást, mint hogy az esetenként töredezett, megsebzett nyelvre bízzuk magunkat. Ezt a paradoxont járja körül Ferenczi filológiai akkurátosságot esszészerű könnyedséggel ötvöző tanulmánya.
Az antikvitásrecepciókra gondolva csábító és talán nem teljesen félrevezető metafora a klasszikus irodalmat és kultúrát szingularitásnak nevezni. E szó a fizikában a teremtés pillanatára, a kezdeti pontra utal, amikor és ahol az anyag végtelenül kis kiterjedésű és végtelen sűrűségű. Hasonló felfogást tükröz a bevezetőben Darab Ágnes a „nemes egyszerűség és csendes nagyság” winckelmanni formuláját felidéző szerkesztői gesztusa. Azonban a kötet célja mindezzel együtt, hogy a modern és mai szerzők művein keresztül új fénytörésbe helyezze az európai kultúra eredeteként tételezett antikvitásfogalmat. S mindezt úgy valósítják meg a kötet szerzői, hogy nem a jelen alkotások felől olvassák újra az antik történeteket, hanem az antik történetek felől értelmezik azokat a mai műveket, melyek az ókori múltig vetik vissza tekintetüket, hogy a klasszikus szerzők toposzai, témái és tárgyai által rávetített fényben kutassák ki a jelen eseményeinek értelmét, és hozzák létre a megtalált jelentés befoglalására képes formát. Így nyer új értelmet a szingularitás a szó egy másik, köznapi értelmében: a singular, tehát az egyedi, egyéni, egyetlen, megismételhetetlen élmény és tapasztalat az, amely átszűrődik, keresztülcsobban és egyáltalán kifejezhetővé válik a klasszikus és modern formák termékeny egymásra rétegzése vagy többszörös párhuzamba rendezése révén.
Antikvitás recepciók, szerk. Darab Ágnes és D. Tóth Judit, Studia Litteraria, LXI. évfolyam, 2022/1–2.
Hozzászólások