Chile – Felhőkarcolóktól az óriáslajhár barlangjáig
Sajnos a perui tüntetések nem csillapodtak, egy hetet töltöttem az ország északi részén, de az útlezárások miatt megbénult a buszközlekedés, így átrepültem Chilébe. Ha úgy alakul, és visszajutok Peruba (bár erre egyre kevesebb az esély), lesz róla bejegyzés.
Chile nagyjából Orczynak feleltethető meg a Légy jó mindhaláligból. Ő az első tanuló, ránézésre valódi eminens, de ha a felszín mögé tekintünk, kellemetlen titkokat fedezhetünk fel. Blogomban már foglalkoztam Chile közelmúltjával, az ötven évvel ezelőtti puccs máig érezhető hatásaival, főként a neoliberális gazdaságpolitika sikerének árnyoldalaival. Úgy tűnik, Dél-Amerikában Chilében a legdrágább az élet, a turisták imádják az országot, rengeteg látnivaló van, ám mindenki panaszkodik a drágaságra. Ha az árak mellett a fizetések és főleg a nyugdíjak is európai szinten lennének, a helyiek biztos sokkal jobban éreznék magukat. Az országban utazgatók elől rejtve maradnak a hatalmas társadalmi különbségek és a (nem is annyira a) mélyben húzódó feszültségek, maximum az országot megosztó új alkotmánytervezetről fejti ki tömör véleményét néhány falfirka. A népszavazáson a többség nem támogatta az új alkotmányt, így még mindig a Pinochet-féle van érvényben. Az ország fiatal köztársasági elnöke törékeny hatalommal rendelkezik, és Chilében tudják, hogy a mostani nyugalom könnyen elégedetlenségbe fordulhat, akár a 2019-es nagy tüntetések idején. A fiatalok a viszonylagos jólét önkéntes reklámarcai: az egy főre eső tetoválások, orrpiercingek száma világviszonylatban is az elsők között van Chilében. Itt azt éreztem, hogy a tízen- és huszonévesek nem ruhát hordanak, hanem öltözködésükkel, hajviseletükkel (mennyi színes frizura!) igyekszenek egyéniségüket kifejezni. Ami persze csak dél-amerikai mércével újdonság.
Gabriel Boric elnök horvát felmenőkkel rendelkezik, abból a patagóniai Punta Arenasból származik, ahová rengeteg – többek között brit és horvát – bevándorló érkezett a 20. század hajnalán. Tanulságos volt a helyi és a fővárosi temetőben tett sétám, mindkét helyen jobb élet után vágyódó európaiak, vegyes házasságra lépő vagy abból született emberek sírját láttam magam előtt megannyi, spanyol nyelvi közegben egzotikusnak hangzó névvel. Bár Chilében szemlátomást jóval kisebb számban élnek az őslakosok vagy a rabszolgák leszármazottai, sokféle nációból állt össze a chilei nemzet, elég, ha csak az egyik alapító atyára, Bernardo O’Higginsre gondolunk. De mintha csak Magyarországról nézve lenne különös vagy épp elítélendő a nemzetiségek, rasszok (vagy helytelenül, de hatásosan fogalmazva: a fajok) keveredése. Az utóbbi hetekben jóval több hátizsákos utazóval volt alkalmam hosszabban beszélgetni: legnagyobb részük felmenői között két vagy több nemzetiség is volt. Német bevándorlók ausztrál gyermeke, szikh és tasmán gyökerű ausztrál lány, indiai skót, félig délszláv trieszti lány, francia fiú szír, angol nő ciprusi szülőkkel. A sor még sokáig folytatható.
A dél-amerikai mentalitást jól példázza az az eset, mikor Puerto Natalesben a hostelem melletti pékségbe tértem be. A hostelben ingyen volt a kenyér és más pékáru, de korábbi tapasztalataimra rácáfolva kiváló minőséggel találkoztam. Konkrétan a németeknél megismert sokmagvas, tömör, savanykás kenyér is az asztalra került. Így hát jó ötletnek tűnt venni egy egészet a háromnapos hegyi túrára egyenesen a származási helyéről, a szomszédos pékségből. A spanyolról gyorsan angolra terelődött a szó, és miközben a legnagyobb természetességgel fel is szeletelték nekem, elmondhattam, mennyire ízlett a kenyerük. Nosza, oda is hívták a péket, kezet fogtunk, majd meglepetésemben kissé megilletődve neki is elismételtem dicsérő szavaimat. Búcsúzáskor jó utat kívántak a gyönyörű Torres del Painéba, kiemelve, hogy az igazi szépség nem a tájban rejlik, hanem az azt bejáró szemében.
A poétikus megfogalmazás egy olyan országban ért, ahol két Nobel-díjas költő is alkotott. Számunkra a kevésbé ismert az 1945-ben díjazott Gabriela Mistral, aki egy ideig Patagónia déli csücskében, Punta Arenas nagyvárosában is tanított. Az ő arcképe szerepel az ötezer pezóson, nevét sok közintézmény őrzi. Mistral diplomataként is dolgozott, 2006-ban kiderült leszbikusságát a chilei közvélemény még nem igazán emésztette meg. Másikuk, a szintén művésznevet használó Pablo Neruda a cseh író-költő Jan Nerudától kölcsönözte nevét, elkötelezett balos gondolkodó, a tenger szerelmese, életművész. Három háza is látogatható, én a La Chascona nevű santiagóiban jártam, mely egy dombra épült az ötvenes években, ahonnan annak idején (a beépítések előtt) még remek kilátás nyílt a fővárost körbe vevő hegyekre. Neruda szimbolikus időpontban, 1973 őszén, néhány héttel a katonai puccs után halt meg, temetése néma tömegtiltakozás volt a még csak kezdődő véres diktatúra ellen.
Santiagóba amúgy első látásra beleszerettem, tisztaságban, rendezettségben, hangulatban sokkal inkább észak-amerikai vagy európai város. És mivel épp a bohém negyedét fedeztem fel először, mely kávézókkal, pékségekkel, hangulatos kis boltokkal van tele, sőt, régivágású kis mozija is van, a hatás még erősebb volt. Ott el tudnám képzelni magam hosszabb távon is. Persze van csupa üveg üzleti negyede is a hatalmas metropolisznak, ahol a felhőkarcolók sűrűsége Chicagót idézi, és Dél-Amerika legmagasabb épülete (a Sky Costanera csak pár méterrel marad el az Eiffel-toronytól) is ott áll. Nagy élmény a kiváló gyűjteménnyel rendelkező Museo de Arte Chileno Precolombino, a város szélén levő Villa Grimaldi emlékpark meglátogatása pedig a Pinochet-diktatúra rémtetteivel szembesít. A fővárostól nyugatra, az óceán partján elhelyezkedő, dimbes-dombos kikötőváros, Valparaíso világszínvonalú street artjával, hangulatos utcácskáival egyszerre megkapó turistamágnes, amivel éles kontrasztot képez a sok romos épület és a leplezetlen szegénység.
A Colchagua-völgyben egyszerre hódolhattam szenvedélyemnek, a kerékpározásnak és a kiváló chilei boroknak. Számos olyan fajtát is kóstoltam (carménère, malbec, petit verdot), melyek nálunk ismeretlenek. Pucónban már hósipkás vulkánokat is láttam, melyek végigkísérték utam egész Patagóniában. Chile középső részén ilyenkor nyári forróság tombol, ám a déli régiókban, Patagóniában és Tűzföldön (ami egy hatalmas sziget, és oda sajnos nem jutottam el) elő kell venni a vastagabb ruhákat, különösen a hegyvidéken. Patagónia amúgy is különleges tájegység, a buszból lámákat, ñandukat, sőt flamingókat is látni; Chile Argentínával osztozik rajta. A chilei rész fjordokkal csipkézett, észak-déli irányban az Andok hegylánca osztja ketté, a tundra és a tajga jellemzői is felfedezhetők ezen a nagyon szeles, kiszámíthatatlan és zord időjárású vidéken. Nem véletlen, hogy az ember Patagóniát lakta be legkésőbb, nagyjából tízezer éve. Arról megoszlanak a vélemények, hogy találkozhatott-e az akkoriban kihaló óriáslajhárral, melynek szobrot is állítottak Puerto Natalesben. Hogy miért ott? Mert a várostól 25 km-re fedezett fel egy német természettudós egy hatalmas és több kisebb barlangot, ahol először találtak milodon, vagyis óriáslajhár csontokat.
Az akár két és fél méteresre is megnövő milodont az egyik helyi sör dobozára is ráfestették, ahogy a szintén a környéken élt és kihalt kardfogú tigrist. A híres chilei borokról sokan hallottak, de a kiváló nagy- és kisüzemi sörökről, melyek sokféleségben és minőségben is verik az összes többi dél-amerikai társukat, sokkal kevesebben. Ha már cseresznyét nem is, de sört nyugodtan importálhatnánk Chiléből. Tegyük hozzá (ezzel vissza is kanyarodva írásom elejéhez), ebben óriási szerepük volt a sörfőzést az országban meghonosító német bevándorlóknak. Annak is lehet örülni, hogy itt iható a csapvíz. Az ország sok településén szó szerint kóbor kutyákba botolhatunk, ugyanis a békés jószágok a legforgalmasabb járdákon is képesek keresztbe feküdni. Egyedül Puerto Natalesben verődtek falkába, hogy a főúton elhaladó kocsikat kergessék. Az eddig látott itteni országok közül Chilében van kinn a legtöbb koronavírussal kapcsolatos figyelmeztető felirat, bár már mind érvényét vesztette. Lehet, hogy itt vették a legkomolyabban a járványt? Maszkot viszont alig hordanak, szemben Kolumbiával és Ecuadorral.
Legfrissebb élményemmel zárom írásom: három napig túráztam Torres del Painéban, mely ha nem is a világ legszebb helye, de tagadhatatlanul az élmezőnyben van. Persze, ha az időjárás kegyes hozzánk, ami Torresben korántsem garantált. Hiába van nyár közepe a déli féltekén, éppen havazott, amikor a híres tornyokat néztem meg, amelyek részben felhőkbe burkolóztak. Leírhatatlan szépségű hegyek vesznek körbe, a távolabbiak mintha egyenesen országimázs-katalógusból lennének kivágva, a közelebbiek különleges formációi a gyalogtúra minden szakaszában újabb szögből kápráztatnak el. Vagy ott vannak a hatalmas gleccserek, melyek borjadzását mennydörgésszerű hang kíséri, és a türkizkék lagúnák. Az ösvények jól karbantartottak és kitáblázottak (ez az általam látott összes chilei nemzeti parkra érvényes), közepes kondícióval gond nélkül teljesíthetőek. A menedékházak és kempingek arcátlanul túlárazottak, így sokan több napi élelmüket is hátizsákjukban szállítják. Utam argentin Patagóniában folytatódik, ahonnan folyamatosan észak felé fogok haladni.
(Az útirajz első, kolumbiai része itt olvasható, a második, ecuadori pedig itt.)
Hozzászólások