Lajtos Nóra: A gyermekkor tenyerén
Lajtos Nóra új, Serfőző Simon Kossuth-díjas költő ajánlásával megjelenő verseskötetét versszociográfia alcímmel látta el, s a versek olvasását követően megállapíthatjuk, új műfajt teremtett a líra világában. Ha a személyes élmények és emlékek leírására gondolunk, mely során települések és embercsoportok életkörülményeivel ismerkedhetünk meg, akkor a szociográfia eredendően prózai műfajnak tekinthető, gondoljunk Illyés Gyulától a Puszták népére, Darvas József A legnagyobb magyar falu című munkájára, és a sort még hosszan folytathatnánk.
Lajtos Nóra kötetében gyermekélményeket ír le a rá nagyon is jellemző transzcendens szférákba is betekintő lírai érzékenységgel, s ez a retrospektív líra szinte adatszerű pontossággal jeleníti meg a gyermekkorban megélt tapasztalatokat. A kötet egyfajta önéletrajzi írás is egy olyan életszakaszra fókuszálva, mely jelentősen hozzájárul a személyiségfejlődéshez s a költői életmű teljesebb megértéséhez.
A gyermekkor tenyerén három ciklusba rendezi a verseket, színes képekkel kiegészítve az élményeket: Nádudvar, Gyerekszoba, Nagymama kamrája, de nem elhanyagolható a nyitó vers önálló megjelenítése sem, mely a Kismoszkva címet kapta. Nádudvar történetébe beletekintve azonnal érhetővé válik a címválasztás: a települést több mint ötven évig ezen a néven emlegették, s ez a ragadványnév egyértelműen sugallja, hogy kortörténeti ismereteink is gyarapodhatnak az olvasás során, illetőleg a hozzám hasonló életkorúak megerősíthetik a történések hitelességét. Mit tapasztalhatott meg a 70-es évek legvégén és a 80-as évek elején egy kíváncsi, a körülötte zajló történésekre az átlagosnál fogékonyabb, érzékeny gyermek? A Kismoszkvából mindez nyilvánvalóvá válik. Megtörténik a leleplezés, a tárgylencse feltárja titkait: a nádudvari téesz, ahol nem volt értelme gyapotot termeszteni, a református lelkipásztor, aki csak titokban adhatta össze a párokat, saját elsőáldozási emlékei, és végül a nagyapa is megjelenik. Kismoszkva volt az a hely, „ahol az elvtársak gyakran lőttek vadakra, […] Nagyapám sírt ásni s húzni ment, olyankor a téeszelnök, mint aki nyulat lőtt, nagyot köszönt neki.”
A versek olvasása előtt érdemes betekinteni Nádudvar történetébe, s máris megtudhatjuk, hogy a szabadságharc idején Kossuth is töltött itt egy éjszakát, itt hirdették ki Bem apó újabb erdélyi diadalát, de a közelben található egy X–XI. századi temető is, melynek 52 sírjában azok a szimbolikus koponyalékeléssel ellátott maradványok találhatók, amelyek a honfoglaló magyarok közül valók lehettek, mivel a trepanáció gyakorlása hozzájuk volt köthető. Nem mellőzhető a 300 éves múltra visszatekintő fekete kerámia, mely a népi kismesterségek sokszínűségét mutatja.
Lajtos Nóra kötetében a személyiségábrázolás, a visszaidézett történetek, a nádudvari pillanatképek tárgyszerű leírást is jelentenek, életre keltik egy gyermek megtapasztalásait, olyan módon, hogy a visszaemlékezés ünneppé magasztosul minden ’vers-epizódban’. „Belénk égett agyagostól az anyaföld, / egyszer nagy lapos tányér, egyszer / gyertyatartó voltunk. Sormintákat / karcolt ránk az élet, / feketeségünkhöz lassan hozzászoktunk”, fogalmaz vallomásosan a Vörös és feketében, ahol a vörös arra a letűnt korszakra utal, amelyből már nem maradt más, csak az úttörő nyakkendő és a szín szimbolikájaként a tyúkok vére a kopasztóasztalon.
Csoóri Sándor az 1964-es Tudósítás a toronyból előszavában kiemeli, hogy az egyes ember és a történelmi folyamat közötti rések kitöltése a mindennapi történetek felidézésével valósul meg, s az író, jelen esetünkben a költő is, tudósító és riporter is egyidejűleg, jól meglátja az emberi minőségek fény- és árnyoldalait. Lajtos Nóra arra is képes, hogy gyermeki szemmel bemutasson, ismertessen vagy éppenséggel értelmezzen eseményeket. A mindennapi jelenségvilág, az emberi kapcsolatok minősége és fontossága pedig hozzájárul mélyebb önismeretéhez. Elsőként meg kell tudnunk, hogy a Bögyő kocsma volt a gondolatok és eszmék kicserélésnek helyszíne, amely természetesen a Vörös Hadsereg utcában állt, és ahogy már szinte az olvasás előtt is sejtjük, „Bögyő kocsmája a nagyközség fóruma volt”.
Szubjektivitás, helyzetelemzés, önportrérajzolás hármassága valósul meg Lajtos Nóra kötetében, s közben értékmentés történik, s mindezek birtokában jogosultságot nyer a lírai szociográfia műfajának megteremtése. A kötet egyidejűleg mikrotörténelem, ahol a költő a mikroszkóp alá helyezett individuumok, az egyén, a család, a lakóközösség, a szűkebb-tágabb környezet intenzív történeti vizsgálatát végzi. Ez az alkotói módszer felidézi bennünk Carlo Ginzburg A sajt és a kukacok részletező leírását, ahol nyomokból próbálhatjuk rekonstruálni a valóságot, de utalhatunk Pierre Nora emlékezetkutatására is, aki szembeállítja a történelmet és az emlékezetet. Jóllehet, az életet alakító egyéni és csoportkohéziós tényezők bizonyítják, hogy a tények és az értelmezések diszkontinuitásában nincs igazán objektív történelem.
A Nádudvar kedvcsináló és figyelemfelkeltő verseit a Gyerekszoba 18 darabja követi, ahol megismerkedhetünk a szülőkkel, a családi kör tagjaival, az alkalmi és rendszeres látogatókkal, s azokkal az eseményekkel, melyek boldog, olykor szomorú vagy fájdalmasabb emlékeket idéznek fel. Aligha lehet szebben írni az anyáról, mint az Anyám kétszikű rózsa című versben, ahol így emeli a szeretett személyt a halhatatlanság piedesztáljára: „Anyám kétszikű rózsa, hallgatása csöndbársony, / kerítése felfutó szára az ég felé magasodik: / Isten-oltotta nemes fajta, tudom, odaát is / levélkarjaival átölel majd…” A Családi kör bemutatása minden olvasót visszavisz saját gyermekkorába, felidéz tárgyakat, kedves alakokat, a több generációs együttélés örömeit. Kártyapartikat, ahol valaki kedvéért mindig veszíteni kellett, a diavetítéseket a felejthetetlen Öreg néne őzikéjével, s azt is, hogyan kell a krumplit vékonyan pucolni, minél kevesebb veszteség nélkül. „Dédi a Vendég köz 5-ben lakott / Tejbe aprított kenyér volt az élete”, villantja fel a mindig tevékeny sürgő-forgó, kertjét örökké rendben tartó, felejthetetlen alakot, akit első halottjaként tart számon. „…egy októberi, szélfújta reggelen/dédi összepakolt és felkerekedett. Hosszú útnak indult, / és én csak álltam az urnája mellett, s akkor még nem / tudtam, milyen egy temetés.” Lehetetlen minden történést, a mindennapi életben szereplőket mind felidézni, egy azonban nyilvánvaló, Lajtos Nóra gyermekkorában mindennapos volt a derű. A miskolci emlékek Böbike nénivel, ami maga volt a Kánaán, vagy az 1986-os majális, ahol „Az ég kék volt / a fű zöld / piros a zászló, sárga a tulipán, s fehér a lepedő, / csak a feketének nem volt semmije, de lett: kilencedik/születésnapomon csernobili cseresznyevirágot virágzott / a kikelet.”
Lajtos Nóra mikroszkópja alatt minden kép kristálytiszta, megértjük, hogy az egyén mikrotörténelme hogyan kapcsolódik a nagy történelmi kérdésekhez és eseményekhez. Ez a kötet az emlékezés művészete az autobiografikus és a kollektív emlékezés konglomerátumában. Amit a generációk átadnak egymásnak, abból lehet életmeneteket rekonstruálni, megérteni, hogyan töltik fel a mikroterek azt az életteret, melyek alakítani képesek bennünket értékeink megőrzésével a folyamatos változásban.
A Magyar Napló legújabb számában olvashatjuk Lakatos-Fleisz Katalin Lajtos Nórával készített interjúját, melyben a kérdező nagyon találóan állapítja meg Lajos Nóra költészetének lényegét; az ’ihlet kegyelmében’ születnek versei, így történik meg az alkotás ’létezésbe hozása’.
A Tölcsérjázmin éneke című kötet istenes verseiben a transzcendentális szubjektum diktálta a verseket, s ez itt sincs másként, különösen akkor nem, ha az explicit memória személyes adathalmazának érzelmi töltésű villanófény-emlékeit idézzük fel, például a Zongoraleckében, ahogy meglátjuk Éva néni alakját, ahogy „peregnek ujjai a billentyűszőnyegen”, vagy a Nagyotmondásban, melyben a gyermeki füllentés egy igazán kedves alakot vetít elénk, akire bizonyára soha nem lehetett haragudni. „Egy időben elkezdtem nagyot mondani, / hazudni, és akkor azt találták nekem beadni, / amit el is hittem, hogy ahányszor hazudok, / a baba a szekrény tetején pislant egyet.” Nyilvánvaló, a szemantikus emlékek kapcsolódása sem elhanyagolható, a világról alkotott tudással kapcsolatos információk teszik lehetővé, hogy a mikrotörténelem a kollektív emlékezés részévé válhasson.
Megdöbbentő a felsorakoztatott emlékek sokasága, a pontos esetleírások, az egyes történésekhez kapcsolódó személyek rendkívül hiteles megjelenítése. Lajtos Nóra versszociográfiáját olvasva azt is megkockáztathatjuk, hogy talán mégsem volt igaza Freudnak, amikor kijelentette, hogy a 3-4 éves kori emlékeket nem tudjuk előhívni. A Mandulaműtét a három éves gyermek kórházi emlékeit idézi fel annak minden apró részletével: „emeletes ágy tetejére kerültem… igen fájt a torkom… Pirike néni hozta a hűtött madártejet… nagyapám befőttes üvegbe mérette a csoki-vanília fagylaltot…”. Ezek a versek bizonyítékai az epizodikus emlékezet erejének, az egyéni epizódok pedig olyan képességet rejtenek, mely szerint lehetőségünk van az ismereteket és a megszerzett tapasztalatokat önmagunkkal és a környezettel összefüggésbe hozni.
További példákkal színesíthetjük a palettát. A Nagymama kamrája című ciklus is bepillantást ad Lajtos Nóra önéletrajzi emlékezetének kincsesházába. Megbizonyosodhatunk arról, hogy a nagyszülők mennyire nagy szerepet játszanak az én meghatározásában, de fény derül a társas kapcsolatok fontosságára, s mások cselekedeteinek értelmezésével egyidejűleg minden alkalommal megtörténik az önbemutatás.„Nagymama kamrájában ott volt a túlvilág, […] A zománcozott piros bödönben kacsazsíros volt a csönd, […] a kékben disznózsíros az emlékezet, a felakasztott levesszűrőn átfolyt a gyermekkorom.” A tárgyak a versekben nem puszta kellékei, kiegészítői a mindennapi életnek, eleven társak, mintha maguk is mind életre kelnének, hogy játszótársak lehessenek a mindennapok élményszerű bemutatásában.
Lajtos Nóra verseit olvasva eszembe jut Schachter és Singer érzelemelmélete, ugyanis a szerzők már 1996-ban rávilágítottak arra, hogy az emlékek nem tényszerű beszámolók, csak azt jelenítik meg, amit átéltünk személyesen, s a memória nem tekinthető adatrögzítő eszköznek, az információk rekonstruktívak, az érzelmi kötődés ereje meghatározó. Ezekben a versekben mégis hihetetlenül pontosak a helyrajzok, a személyleírások, az átélt események kiváltotta emberi reakciók nemcsak a szerző, hanem az életében szerepet játszó személyek vonatkozásában is. A Cimmerfráj a nagyi lakásbizniszének tűpontos részletezése, a Tanyaelhagyás és a többi, melyeket egy recenzióban lehetetlenség mind felsorolni, arra utalnak, hogy valamennyi családtag sokat foglalkozott a gyermekkel, talán még naplót is írtak, melyet a költő felhasználhatott veseinek megírásakor. Hihetetlen, hogyan képes valaki ennyire sok emléket felidézni, valami egészen különös adottsággal kell rendelkeznie, hogy minden történés ilyen határozottan, adatszerűen és hitelesen táruljon elénk. Valójában Lajtos Nóra versszociográfiái nagyrészt pozitív töltésű emlékeket idéznek fel, még a traumatikus emlékek is szépségbe és derűbe oldódnak, valószínűleg csak a semleges élmények hullanak ki az agykéreg azon részén, ahol az emlékezés alapanyagának át kell haladnia. „A piros zománcos vájdlingban átmosatta velem nagyanyám a nyers húst, melynek darabjai úgy csúsztak ki apró kezeim közül, mint egy rossz emlék, amely egy idő után felidézhetetlenné válik” – olvashatjuk a Kopasztásban.
A Mindörökké nagyi, a Mindörökké nagyapa és az I love you, Nádudvar!a kötet záró verseiként halmozottan idézik fel a szeretett személyekhez és a helyszínhez való kötődés minden apró momentumát. És alig érünk végig a köteten, máris kedvünk támad újraolvasni, miközben saját gyermekkori emlékeink is egyre inkább rekonstruálhatóvá válnak számunkra. Közben eszünkbe jut Latinovits Zoltánnak egy igazán ide illő mondata. Ebben a kötetben valami olyasmi történik, „mely születésének pillanatától kezdve halhatatlanságra tart igényt”.
Lajtos Nóra: A gyermekkor tenyerén,Cédrus Művészeti Alapítvány, 2022.
Hozzászólások