A kert
(The Garden)
Robert Penn Warrennek
Ragyog a kertben,
a gesztenye fehér lombján át,
apám kalapjának karimáján,
amikor a murván sétál.
A kertben, az időn kívül,
anyám mamutfenyő széken ül:
fény tölti meg az eget,
a ruhájának hajtásait,
mellette az összegabalyodó rózsákat.
És amikor apám lehajol,
hogy a fülébe súgjon valamit,
amikor felkelnek indulásra készen,
és a fecskék cikáznak,
és a Hold és a csillagok együtt
lebegnek el, ragyog.
Ahogy efölé a lap fölé hajolsz,
későn és egyedül, ragyog, még most is,
az elmúlása előtti pillanatban.
A képzet
(The Idea)
Norman Millernek
Mi is birtokolni szerettünk volna valamit, ami túlmutat
azon a világon, amit ismerünk, túlmutat rajtunk,
túl saját képzelőerőnkön, valamit, amiben mégis
meglátjuk magunkat, és ez a vágy mindig valami más
múlásával jött, az elhalványuló fényben, olyan hidegben,
amikor a jég a tavon megreped és hangosan rian,
és a hófúvás elfed minden földet, amit még látunk,
és a fejünkben újra lejátszódnak múltbeli jelenetek,
de fehérebb és kísértetiesebb színben, mint régen,
hamis fordulatokkal és elrejtett kihagyásokkal,
de sosem éreztük magunkat hozzá közelebb, mint
amikor az esti szél feltette a kérdést: „Miért kell ez,
és miért épp most? Menj oda vissza, ahova tartozol.”,
és akkor egy kis faház tűnt elő a fagyos messzeségből,
fényes ablakokkal, mi meg csak ámuldozva álltunk előtte,
csodálkoztunk, hogy ott van, és ki is tártuk volna az ajtót,
beléptünk volna a ragyogásba, hogy átmelegedjünk,
de éppen attól volt a miénk, hogy nem volt a miénk,
ezért maradjon meg annak, üresen. Így képzeltük el.
Az életem
(My life)
Testem, a nagy játékbaba,
nem akar felkelni.
Nők játékszere vagyok.
Anyám
felültetett a barátainak.
“Mondj valamit”, unszolt.
Mozgattam a szám,
de nem jöttek szavak.
A feleségem levett a polcról.
Az ölébe tett. „Magunk miatt
szenvedünk”, súgta.
Ahogy némán feküdtem.
Most már a lányom
itat vízzel műanyag
cumisüvegből. „Te vagy
az igazi kisbabám”, mondja.
Szegény gyerek!
Szeme barna tükrébe nézek,
és magamat látom:
egyre zsugorodom,
olyan mélységbe süllyedek,
amiről nem is tudja, hogy létezik.
Fogytán a levegőm,
már többet nem jövök fel.
Belenövök a halálomba.
Kis életem egyre kisebb.
A világ zöld.
Minden semmi.
GEREVICH ANDRÁS FORDÍTÁSA
(Megjelent az Alföld 2022/8-as számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Végh Kata munkája.)
Hozzászólások