Szanálás
I.
Most még hársfakócosak, zsivajgók a reggelek,
tompa morajlás a fülben a kocsmasláger, a nyár,
mint színes nejlonfüggöny, gondtalanul libeg.
Letört fülű faunkölyök vigyorog le rám,
mintha súgná, mit kell ilyenkor mondani.
Kutyaólportálok, galambdúchomlokzatok
meseerdeje hullatja leveleit, a hársak lombja
összeér, fullasztó illatárkád.
Mint egy absztrakt festményen, magamra öltöm
a nő álarcát, aki nem én vagyok – színjózanságban,
dekázva gondot, kuporgatva némi örömöt.
A napnyugtasávban a ruha precízen metszett leander,
piruló virága, mint betonkalodában a pálmafák.
A nap alvadt vére az aszfalton, szégyenlősen
elfüggönyözött, akkurátus világ.
Az áltatásnak ezek a lugasai. Kéken, rózsásan harsogó
szarkalábágyás egy barackszínű házfal előtt, bukszus, pampafű
decens eleganciája a jómód udvarában. A trópus oda költözött,
ahol az épített táj a legdísztelenebb.
A lovak elővágtatnak a múlt századból, szétszóródnak
az autók. Ekkor dermedt köd ül a felszínre.
Mindenki úgy szorongatja vágyait, mint a hálós szatyorba
pakolt piaci almákat, körtéket. A szalmatáska szálai felfeslenek,
ahogy a nap lassan kihuny, és abban a pár órában a legszebb,
akkor özönlenek ki a legtöbben. Acélos óráitól mindenki menekül.
A tettetésnek ezek az árnyékzugai. A meghatározhatatlanná
mállott ablakdíszek kagylóforma keretében majomarc
vagy civódó ikerpár, dülledt békaszem pislog
azonosíthatatlanná kopott szomszédjára –
apró koponyák kéklenek ki a pusztulásból, a tető felnyög
a romlás súlya alatt. A szemgolyók fölött kagylóhéj
szegélye fodrozódik, félig elmerül az elvetemedés
tengerében, partjain irgalmatlan újjáépítés.
Elfoglalja a szárazföld a vizet, eltömíti.
A fákat talán megkímélik mementóul, de inkább önzés ez:
árnyék még az irgalmatlanoknak is kell.
A kisközösség fő intézménye rég rohad,
cégérén a rozsda vércsíkjai. Egy hajó ring
a pusztulás ellenszelében. Gálickék portálon
hullámzik a tenger, elnyeli az előző világot. Valami
azóta is értelmezhetetlen, álomból szökött fénysűrűsödés
körülötte. Állaga, mint a gyantáé, ami megköt,
és idővel borostyán lesz.
Kinek is volna ereje, kedve toldozni-foldozni ezt a szitává
lőtt tájat, összehegeszteni a roncsokat, kitölteni
a réseket valami gyorsan kötő anyaggal,
amikor egyszerűbb lerombolni, és helyére újat,
kevésbé kényeset építeni?
Velünk együtt tűnik el ez a világ,
egy buldózer, egy szívlapát
markolja fel a törmeléket,
tenyeredben egy marokkő
burgundi színezete, a vakolat fölött
a sminkelt házak.
Velünk együtt tűnnek el a tárgyak,
ahogy az üregbe fordul a göröngy,
és porlik szét, ahogy a nyomán növény
hajt ki. Aztán letapossák vagy lenyírják,
új házat pakolnak a szűzzé nyilvánított földre.
Láttam azt, ami volt és ami lesz belőle,
ahogy a meghittség tégláit, a mézeskalácsház
kupacát feldúlják daruk és szívlapátok,
hogy a teret megtisztítsák.
Ábrándozni jobban szeretsz,
mint élni, hát miért zavar,
hogy ezek a helyek nem élnek?
Miért kell neked a működés,
amikor a saját működésed sem érted?
Vakok vagyunk, mint a múlt,
a test lett az új lélek.
II.
Bóbiskolnak az ifjak, viháncolnak az öregek,
mert nem félnek többé, hatalmuk
az alkonyulás lett. Bíborokat és bársonyokat
húznak el a szemünk előtt, és kettéoszló
horizontba lengetik, mielőtt igazán szeretnének.
De kiflipuhaságúra sütik az értelmét mindennek,
tehát a gyomor jól van, a szív meg maradjon nyugton.
És mielőtt pálmafaformára tupírozzuk az akácsort,
győződjünk meg előkertjeink tisztaságáról, mondják.
Nincs fontosabb a napi rutinnál. Ha nem
lennénk a szabályokba zárva, nem működnénk.
Ilyenkor tör ki a háború hajadonok és házasok
között. A végén békét kötnének,
de addigra már kizsigerelték egymást –
a norma mégsem terelte a nyájat a civilizációba.
A puszta geometria nem élet,
és a józanság sem megváltás.
A nyomor végül e tájat szétcincálja.
A romlás beköltözik a legapróbb zugokba,
alattomosan terjed, hajszálrepedéseken át.
Velünk együtt tűnik el ez a világ,
ahogy a meghittség tégláit, mézeskalácsházak
kupacát dúlják fel daruk és szívlapátok,
mert a rend nem tűrheti a fraktális káoszt –
visszhangzanak a baljós károgások,
úgy élsz, mintha nem lenne holnap,
aztán kiderül, hogy nem is volt.
Lennék én, ha még lehetne lenni,
de hogy lehetnék, ha nem vagyok.
(Megjelent az Alföld 2022/11-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, L. Ritók Nóra grafikája.)
Hozzászólások