Falcsik Mari: azt hittem
„Először azt hittem, énekes szeretnék lenni.
De aztán rájöttem, hogy madár.”
Falcsik Mari legújabb könyvét olvasva könnyen eszébe juthat a befogadónak – már amennyiben volt hozzá szerencséje – egy másik könyvének, az Anyakönyvnek néhány sora, erős, megrendítő képe. Mintha ez a friss kötet párja, jó értelemben véve ellenpárja volna annak, az anyáról, a szülőről és az ő haláláról, elmúlásáról szóló requiemnek. Falcsik költészete – és ez már sokaknak az első, a Sanzon nehéz időkben című kötetében is föltűnő lehetett – témáiban cseppet sem szabálykövető, sőt provokatív, merész, miközben formailag, a vershez való hozzáállásában van egy komoly klasszicizáló „hajlama”, amit föl lehet fogni egyrészt kísérletezésnek, sajátos stílusnak, másrészt a költészeti hagyomány, egyes irányzatok, költők (Petőfi Sándor, Ady Endre és József Attila) tiszteletének, az azokhoz/hozzájuk való ragaszkodásnak – hiszen korántsem mindegy, az ember milyen módon, milyen formában beszél egy adott témáról, Falcsik láthatóan és jól érezhetően érti ezt. Ugyanakkor ez a kettősség, amennyiben tényleg jelen van, szerencsés módon garantálja a folyamatos feszültséget is. Van Falcsik költészetében egy állandó disszonancia, egy jó értelemben vett tökéletlenség, amitől igazán emberi és érthető-átélhető, egyszerűen fogalmazva: őszinte.
Az Anyakönyv, melynek címe már önmagában játék, még ha meglehetősen komor is, egy rendkívül személyes kötet, szinte gyermeki rácsodálkozás, miközben a felnőtté válás és a kiszolgáltatottság (kór)története is egyben – bizonyos kultúrákban a halál, annak megtapasztalása, a szeretett lény halálának átélése teszi csak igazán felnőtté az embert; s az Anyakönyv is a beszélő anyjának haláláról, az elmúlásról, az elmúlás különböző fázisairól szól, amelybe természetesen beleszüremlenek az emlékek, a gyermeki lét bizonyos fokú újraélése, a közösen átélt pillanatok képei, a halálközeli állapothoz vezető út ezerszínűsége; a halálon túliság és a halott tulajdonképpeni visszatérése, a föltámadás lehetősége is.
Falcsik ebben az új, azt hittem című kötetében mintha ennek a személyességnek menne ellen, mintha ez ellen „akarna küzdeni” – az már más kérdés, milyen eredménnyel –, s már maga a cím is arra utalhat, hogy „tévedésben” volt, s mostantól valami radikális, elemi miatt máshogy kezd látni, máshogy szükséges rápillantania a világra, benne persze önmagára is – nem csoda, hogy már a kiemelt, a három fő cikluson kívül álló, de azokat bizonyos értelemben összegző vers, A költők szerepel a kötet nyitányaként: „A bestiák alszanak. / A költők fölébrednek. / Megpróbálnak őszinték lenni. / Vicsorognak, ha nem merik. / Könnyük csorog, ha sikerül. / Ha sikerül, aludni mennek. / A bestiák fölébrednek.” (A költők) Mintha a beszélőben rejtekező költő csak most ébredne föl – az egész kötet kulcsszava lehetne maga a ráébredés –, mintha a fájdalom, a veszteség készítene föl csak igazán a kihívásra, nem mellesleg a hivatásra; ez teremtene benne(d) lehetőséget a valódi és bizony időnként a kegyetlenséggel határos, a bestiákra jellemző nyíltságra és őszinteségre. Van Falcsik lírájában valami álomszerű is. És ennek a nyitóversnek is az egyik kulcsa az ébrenlét-mögöttiség, az a metamorfózis, amely ezek szerint elengedhetetlen a valódi ébredéshez, a válsághoz, annak megéléséhez – hiszen minden ébredés válság, ami megoldásra vár –, s amelynek tanúi lehetünk a kötetet olvasva.
Az első ciklusban, A válság első pillanatában természetesen nem egyetlen pillanat vázolódik föl, inkább a pillanatok egymásra épülése, strukturálódása: nagyon is mély gyökerek, gyermekkori, fiatalkori, úgymond a költészet „előtti”, viszont az azt nagyon is katalizáló tapasztalatok mélyrétegei tárulnak föl, mintegy bevezetőként a labirintusba. Falcsik beszélője szigorú önvizsgálatot tart, ami ugyanakkor nem mentes a játéktól, amely legtöbbször persze maga is kegyetlen, s amely beszéd ugyanakkor már a felnőtt tapasztalatával – tisztánlátásnak talán nem mondhatnánk, hiszen az inkább a gyermek sajátja –, szigorúságával és a fájdalom, a sok csalódás és a bűntudat miatti önvizsgálat szükségességével telített; szomjúhozás az (ön)megismerésre, a miértek fölkutatására. Talán ennek a kutatási szándéknak az eredménye, és egyúttal következménye is, hogy Falcsik költészete időnként kifejezett utasításokat tartalmaz, s ebben a ciklusban ez mintha annak a fiatalkori Én-nek szólna, akinek (részben) a történeteit, történettöredékeit beszéli el. Van ebben a beszédmódban egy igen nagy fokú szigorúság, amely megvan a megszólalóban, de benne rejlik a megszólítottban is. Sőt, mindazokban – a felmenőkben, az ősökben –, akiknek közük van ehhez a nyelvhez, közük van annak kialakulásához, amely arra is képes, hogy a teremtőiről, teremtőihez szóljon: „Ha virágládába fészkel egy madár, / akkor egy óvatos pillantással / köszönd meg ezt a vak bizalmat, / és indulj a folyosó másik szárnyán / a lift felé.” (Ha) Falcsik beszélőjének legtöbb mondatából kiérződik a szándék, nevezhetjük talán küldetésnek is, hogy azok helyett (is) beszéljen, akik nem tudtak, mert nem volt lehetőségük vagy egyszerűen csak képességük rá. Van ebben némi nosztalgikus vonás, de szerencsére nem válik patetikussá a régi időkről és a régiekről való beszéd, és a történetek is a maguk töredékességében inkább leletszerűek, egy másként működő, más érzésektől és viszonyoktól fűtött világ lenyomatai. A beszélő itt nem csak a saját munkáját, a rá szabott feladatot végzi el, az olvasás folyamán könnyen úgy érezhetjük, hogy generációk terheinek és eddig nem megfejtett, nem megmagyarázott tapasztalatainak mélységeit tárja föl: „És amikor már biztos semmi jó / nem sarjad hosszú álmodból, / ami erre a tágas, épp ekként / fojtó végvidékre elvezérelt, / a lakóotthont, ahol a lányt hagyod / magad mögött, úgy érzed elfordulni, / ahogy te egyre lassabban lépdelsz, / de nem nézel már hátra – nem. // És estére visszaöklend / ugyanide Bátorból a busz, / akkor vagy kiülsz a padra / még egy kínkeserves sörrel, / vagy bevackolódsz a vendéggarzon / kemény duplaágyába, és vársz / – a puszta vak mély alvásra csak: / álmodni már nem tudsz.” (Az utolsó nyíregyi nyár) Az álomba merülés, az álom meg- és (főleg) átélésére való képtelenség kialakulása több mint szimbolikus, hiszen utal az önsorsrontásra, a függőségre, vagyis azoknak a generációknak az alapproblémáira, amelyekről a kötet egyes versei szólnak. Az első, önálló ciklus tehát a gyökerekhez vezet, melyeket nemcsak hogy félelmetes fölkutatni, esetenként kifejezetten veszélyes is, az emberekhez és legfőképp a helyhez, ahol „Ős-ismerősen barlang szája tátong, / oda bújt be a fény: lénye lényege.” (Die Selbstjäger)
A halál emlékei című második részben az emlékezés nehézségei, töredékessége mellett komoly szerepet kap a test átalakulása és erodálódása. Ennek a ciklusnak még külön érdekessége, hogy benne a beszélő időnként gyermeki nézőpontból vizsgálja az imént említett folyamatot, úgymond a gyermeki rácsodálkozás pillanatát tárja föl. Ezeknek a verseknek a legfőbb témája nem az elmúlás, annak taglalása-körbejárása, sokkal inkább a gyanú fölébredésének mozzanatai; az egyszer-csak-nincs rémületével való váratlan szembesülés. Vagyis az éntudat kialakulásának folyamata, mely részben a haláltudatban, a halál elkerülhetetlenségére való ráébredés szörnyűségében rejlik. „Az még megérezhető, hogy valaki szívében / az elpattanásig akár feszül a jelen húrja / – de soha, soha nem tudod, mikor van utoljára.” (Azon az estén) És természetesen benne rejlik a versek szövetében annak a láttatására való igény is, hogy míg a gyermek – legalábbis egy bizonyos pontig – még reménykedhet a válaszban, a magyarázatban, felnőttként, pláne a halál való egyre gyakoribb szembenézéssel, az ember nemcsak, hogy nem várhat teljes körű magyarázatot, gyakran föl is adja a keresést; közönyössé, szinte teljesen érzéketlenné válik.
Az utolsó ciklus, a Fordul a látvány egy ismerős, kafkai fölismeréssel indul: „Az idő / nem csak múlik: / telik is.” (Vigasz) És ebben az esetben a cím izgathat minket igazán; a rövid, tömör kijelentés az által válik igazán abszurddá, és nem csak a kijelentés: mindaz, amiről a korábbi ciklusokban szó volt. És talán így válik közben folytathatóvá a beszéd, a vigaszt maga a vigasztalhatatlanság jelenti, mely abszurd fölszabadulást eredményez. Ezt a fölszabadulást a repülés toposza is erősíti, teszi explicitté, amely már a kötet korábbi részeiben is föl-fölbukkant, ebben az utolsó ciklusban azonban az egyik legmeghatározóbb elem, a beszélő távozási, újrakezdési igényét igazán nyíltan, direkten képviseli, ami nem valamiféle felhőtlen állapotot sejtet, egyszerűen csak egy másfajta nehézség, másfajta küzdelem eljövetelét kezdeményezi, és biztosítja egyúttal, a folytathatóságét: „Madarak, felhőrongyok, fények a fedélzeten. / Rajta egymáshoz nyitott mosollyal forduló, / okos, erős lelkű emberek: mi. Te is ott voltál. / Meg te is. A gyerekek is mind. Ételt kínáltunk, / egyik a másikának, ki mit hozott: kenyeret, / gyümölcsöt, süteményt. Megbeszéltük, / a gondjainkat, amik a szárazföldön várnak. / Egyszerre valamin fölnevettünk, összebólogatva, / nohát, igen, tényleg, az nagyon nehéz lesz.”
Falcsik Mari kötete összegzés és lezárás. Benne a halállal való szembenézés intim mozzanatait, a felmenők, elődök, pályatársak elmúlásával, egy másfajta létezésbe történő átlépésével foglalkozó versszövegeket, és mindenekelőtt a tudatos törődés lenyomatait találjuk. Ugyanakkor pedig nyitás egy új élet felé: a számvetés utáni tisztánlátás lehetősége és képessége mutatkozik meg a költeményekben – mindez talán még nem egyenlő a boldogsággal, ám igen jelentős lépés az önismeret és az (ön)elfogadás felé.
Falcsik Mari: azt hittem, Jelenkor Kiadó, Budapest, 2023.
Hozzászólások