Hogy lássák egymást az emberek
Nehéz a dolga a kritikusnak, ha ennyire egyedi hangról akar írni. A Kettészakadt világ többféle kulturális hagyományba is illeszkedik ugyan, mégsem kategorizálható. Nem is dolga, hogy az legyen. A róla való beszédet azonban megkönnyíti (illetve könnyítené) a háttér fölismerése, márpedig beszélni szükséges a műről. Szükséges azért, hogy minél jobban tehesse azt, ami a dolga.
Magyarországon a XX. század első évtizedei óta hagyománya van a szociográfiának. Irodalmi válfaja is megőrizte aktualitását, ezt bizonyítja például Borbély Szilárd azóta számos kiadást megért Nincstelenekjének sikere a 2010-es évek elején. L. Ritók Nóra nem ebben az értelemben vett szociográfiát ír. Művei dokumentumértékűek, nem törekednek esztétikai hatásra – ettől függetlenül nagyon is hatnak esztétikai úton (is). Abban az értelemben sem követi a Kettészakadt világ a magyar szociográfia hagyományát, hogy a szerző-elbeszélő nem kívülről lép be a bemutatott világba, és azt sem lehet elmondani, hogy a múltja része volna, amelyet már maga mögött hagyott – hanem évtizedek óta benne lakik, egyszerre szemlélője és részese annak. Ettől azonban még ugyanazt a közvetítői szerepet vállalja fel, amit a szociográfiák írói, és céljuk is azonos: a közvélemény szembesítése a tényekkel, felrázása közönyéből.
L. Ritók, ahogyan korábbi munkáiban, úgy a Kettészakadt világban is jószerével ismeretlen közösségeket, jelenségeket mutat meg. Illetve, ami a megmutatásnál is több: hangot ad nekik, vagy legalábbis fölerősíti azoknak a hangját, akiket nehéz meghallani. Nem valamiféle „leleplezés”, nem „titokfeltárás” ez a megmutatás – ugyanúgy, ahogyan korábbi, Láthatatlan Magyarország című kötetében sem „rejtett” világot jelent a láthatatlanság. Ellenkezőleg: olyan világot, amelynek eseményei mindenki szeme láttára, füle hallatára zajlanak, ám rájuk nézni, meghallani őket nehéz. Félrefordulni sajnos annál könnyebb. Pontosan erre utal a Kettészakadt világ cím: hogy mintha párhuzamos világokban élnénk, és ezek a világdarabok elenyészően keveset tudnak egymásról. A szöveg tétje ennek megfelelően szokatlanul nagy: annak terhét és felelősségét vállalja, hogy ami szétszakadt, az elkezdjen a másik feléhez közelíteni. Mindenki érdekében.
A Láthatatlan Magyarország (2017) vagy elődje, a Bukdácsoló esélyegyenlőség (2011) a szerző blogján megjelent bejegyzések gyűjteménye volt, a „nyilvános napló” minden előnyével és hátrányával. Egyfelől nagyon megérdemelték ezek a bejegyzések, hogy nyomtatásban is megjelenjenek, így még a korábbinál is komolyabban vegyék őket, ráadásul egy másik olvasóközönséget is elérhessenek. Másfelől, még ha újfajta logika szerint szerkesztették is egymás mellé a bejegyzéseket, még ha egységes gondolati ív mentén rendezték is el őket, akkor is megőrizték eredetileg nem kinyomtatásra szánt jellegüket. A fejezetek és alfejezetek továbbra is inkább külön-külön olvasásra valók, nem feltétlenül szerencsés őket egyetlen tömbként kezelni. Mindezzel együtt azonban hiánypótló könyvekről van szó, amelyeknek (különösen a Láthatatlan Magyarországnak) az olvasása feltétlenül ajánlott.
A Kettészakadt világban megszűnik ez a töredezettség. Továbbra is azt az ismeretanyagot dolgozza fel a szerző, amelyik a blogon is megjelenik, de másképpen kezeli azt, ennek köszönhetően a szöveg is egészen más hatást kelt. Nem mozaiknak, hanem egyetlen hosszú, de jól tagolt szónoki beszédnek tűnik. Az asszociáció annál is indokoltabb, mert bár egy ilyen hosszú szöveg nyilvánvalóan nem hangozhatna el élőben, mégis, ha létezik műfaj, amely összekapcsol szót és cselekedetet, a szónoki beszéd az. A Kettészakadt világnak pedig pontosan az a célja, hogy cselekedetek hajtóerejévé váljon.
Nagyon összetett, nagyon nehezen kezelhető helyzet az, amit L. Ritók ábrázol: a mélyszegénységben, abszolút periférián élők helyzete. A szerző-elbeszélő minden eszközzel tudatosítja azt, hogy ami ebben a világban történik, egyáltalán nem kizárólag (gyerekek esetében pedig semmiképpen nem) azoknak a felelőssége, akikkel történik, és egyáltalán nem várható el tőlük, hogy egyedül kijussanak belőle. Természetesen ír a megoldási lehetőségekről is; van rá alapja, hiszen a körülötte kialakult csapattal, az Igazgyöngy Alapítvány munkatársaival együtt évek óta dolgozik az esélyteremtésért és a valódi integrációért Berettyóújfaluban és környékén, ahol mára konkrét és általánosítható eredményeket egyaránt felmutathatnak. Ráadásul egy olyan helyzetben, amelyben – ahogy azt részletezi is a szöveg – éppen hatékonyságot mérni rendkívül nehéz, ahogyan azt megfogalmazni is, mit jelent pontosan például a fejlesztés, illetve hogy mit nem jelenthet, amit más környezetben magától értetődően igen. Azt, hogy mennyire elszakadt egymástól az úgynevezett közvélemény és az ábrázolt közeg, mi sem mutatja jobban, mint az, hogy még annyira egyértelműnek tűnő fogalmak is mást-mást jelentenek az egyik és a másik számára, mint az adakozás, a jogkövetés vagy a siker. Annak, aki a közvetítői szerepet vállalja, azzal kell kezdenie, hogy szinte minden szót újradefiniál.
Az, hogy az ábrázolt közegben végzett munkának kevés a látványos része, viszont rengeteg türelmet és rendkívüli kudarctűrést igényel, külön nehézséget jelent az internet korában. Túlságosan is hozzászokott a társadalom nagy része ahhoz, hogy azt tekintse fontosnak és érdekesnek, ami pillanatok alatt felfogható („egy kattintásnyira van”), illetve ami az online térben vonzó tartalommá alakítható. Szerencsére az utóbbi problémát kivédi az, hogy L. Ritók történetesen rajztanár és művész, vagyis nagyon is képes látványos tartalmakat generálni. Így aztán kiválóan ki tudja használni az internet nyújtotta előnyöket is. Elegendő arra gondolni, hogy az online világban bármi könnyedén terjeszthetővé válhat, és így központi és periférikus helyek akár nagyon közel is hozhatók egymáshoz, L. Ritók célja pedig pontosan ez.
A Kettészakadt világ nem online tartalom, nem is emlékeztet arra. Mégis a fenti felismerésekre támaszkodik, közvetítő mivoltában is. Okosan használja az internet adta (megérdemelt) népszerűséget, számít a blog ismeretére, de azok számára is érthető, akik azt nem olvassák. Nem utolsósorban pedig látványossá teszi az, hogy a szerzőnek a szöveg keletkezésével egy térben és időben készült rajzait is tartalmazza, amelyek a szociofotókra emlékeztető erővel hatnak. A fekete, a fehér és a szürke kontrasztjait és átmeneteit használó képeken ütött-kopott épületek, kopasz fák, drótkerítések, eltorzult külső és belső terek sorakoznak, nagyon kevés emberalakkal. Ezek azonban csak kiegészítik a szöveget, ráirányítják a figyelmet, hogy az aztán saját ereje által érvényesülhessen.
Az a lassú, türelmet és kudarctűrést igénylő munka, amelynek folyamata és eredménye látható a Kettészakadt világban, nehezen lehetne elképzelhető pedagógusi elhivatottság nélkül. Minden helyzetet és eseményt a nevelő szemével látunk, aki tudja, hogy a bevett értékek fenntartására, ugyanakkor a világ fokozatos és tartós eredménnyel járó átalakítására az ő hivatásánál jobbat még nem találtak ki. Tudatában van tehát annak, hogy óriási a felelőssége, de annak is, hogy a következmények évek, évtizedek múlva, adott esetben nem is az ő életében válnak láthatóvá. Ez nagyon felerősíti a magára hagyottság egyébként is jelen levő érzetét, és könnyen ahhoz vezethetne, hogy az ember kiégjen, feladja, és alkalmazkodjon a közeghez – ahogyan a szöveg erre figyelmeztet is. Külön érdem, hogy ez nem történik meg, és külön kiemelendő, hogy a szöveg a pedagógusok lelki gondozásának szükségességére is kitér.
Akkor látszanak igazán ennek a munkának a nehézségei, amikor világossá válik az ördögi kör: ahhoz, hogy a gyerekek nemzedéke felnőve másféle életet élhessen, mint a szülei, arra is szükség van, hogy a szülők generációjának segítsenek másféle életet élni; viszont ahhoz, hogy a szülők generációja másféle életet élhessen, az ő gyerekkorukban kellett volna elkezdeni a munkát. Ráadásul meg kell küzdeni azzal a problémával is, hogy a nevelő saját magát hivatásából és a neveltjeinél jóval előnyösebb, „kiváltságosabb” társadalmi helyzetéből adódóan hatalmi pozícióban tudhatja, viszont nagyon komoly hibákat követhet el, és a saját munkája ellenében is hathat, ha nem figyel oda tudatosan arra, hogy ne infantilizálja azokat a felnőtteket (is), akiknek segíteni akar. Ugyanakkor éppen a nehézségek folyamatos hangsúlyozása által mutat rá L. Ritók, hogy ha ilyen viszonylag csekély számú eszközzel, amennyi az Igazgyöngy Alapítványnak megadatott, és ilyen viszonylag kicsi helyen, ráadásul „árral szemben” is ekkora eredményeket el lehetett érni, akkor micsoda változások történhetnének, ha ez a munka nagyobb léptékben valósulhatna meg.
Amit hiányolok a könyvből, az az előnyösebb helyzetben élők érdekének hangsúlyozása, azaz annak kiemelése, hogy az esélyegyenlőség létével bizony ők is nyernének. Gyakori tapasztalat, hogy a dokumentum jellegű és társadalmi változásokat sürgető művek vagy nem foglalkoznak azzal, hogy a sürgetett változás használna-e a kiszolgáltatottakon kívül másoknak is, vagy (mint L. Ritók esetében is) magától értetődőnek tekintik a változások hasznát. Teljesen igaza is van L. Ritóknak abban, hogy nem lehet hagyni, hogy emberek az ábrázolt körülmények között éljenek ma Magyarországon, mert nem egészséges társadalom az, amely tagjait sorsukra hagyja. Olyan nagyszerű lelkekből azonban, mint akik az Igazgyöngy Alapítványnál dolgoznak, mindig kevesebb van, mint olyanokból, akik nyereséget szeretnének; és arról már megfeledkezik L. Ritók, hogy arról beszéljen: az utóbbiaknak sem kellene csalódniuk, sőt. Aki az esélyegyenlőségért dolgozik, az – egy pillanatra sem tagadva jóakaratának jelentőségét – közép- és hosszú távon nem keveset nyerhet is a munkája által.
Ennek hangsúlyozása nem is volna nehéz, hiszen így is számos olyan problémáról szól a Kettészakadt világ, amelyek egyáltalán nem kizárólag hátrányos helyzetű közösségek problémái (pl. a koronavírus hatásai), tehát L. Ritók megoldási javaslataiból a tágabb közeg is tanulhat, ami máris nyereségnek számítana. Szembesülhet a kívülálló olvasó azzal is, hogy egyáltalán nem kizárólag a kiszolgáltatott helyzetű gyerekek nevelődése csúszhat félre, „csak” az ő esetükben jobban látszik a baj; következésképpen a bajok itt leírt ellenszere is használhat a tágabb közegnek is. Akkor pedig még egy hangot se szóltam arról, hogy mekkora nyereséget jelentene a gazdaság számára, ha minden hátrányos helyzetű emberről az Igazgyöngy Alapítvány hatékonyságával gondoskodnának – ellenben mekkora pazarlás már a születésük pillanatában lemondani róluk. Erre a szöveg sajnos már alig utal, mert magától értetődőként kezeli, pedig bizony ezt is el kellene magyarázni.
A Kettészakadt világ kiválóan betölti közvetítői szerepét: kezdettől megragadja az olvasó érdeklődését, logikus felépítéssel, adatokkal és észérvekkel győzi meg, ugyanakkor az érzelmekre is hat, ám demagóggá sohasem válik; végül pedig cselekvésre ösztönzi olvasóit. Egy pillanatig sem tagadja a szerző személyes érintettségét, ám az eredmények személyen túli, általánosítható, elvont hasznosságát sem. Meggyőződésem, hogy ha az utóbbira még a meglevőnél is több gondot fordítana, azzal sok további olvasót érhetne el. Így a szöveg még a jelenleginél is inkább tehetné azt, ami a dolga.
L. Ritók Nóra: Kettészakadt világ, Tea, Budapest, 2022, 226 oldal, L. Ritók Nóra illusztrációival
Hozzászólások