Kétségek múzeuma
Engednek a fák, kérgek peregnek az ismétlődő
hidegben. Megfeketednek a héjak, mégsem
feslik ki a varrás a kabáton, amit ránk adott anyánk.
Szelíden vesszük vállainkra a leölt állatokat, de amikor
a rózsa felé nyújtjuk kezünk, az indulásban elenyésznek
nyájaink. Úrvacsorai kendő takarja a hasadékokat,
vendégeinket csukott szemmel várjuk. Ujjaink
úgy fűzzük egymásba, ahogy nagyszüleinktől láttuk,
oda ereszkedünk, ahol a szőnyegen nyomot hagytak
térdeik. Szájat növesztve nyelnek el karimák
a sötétben, fátyolkák hátrahagyott szárnyai motoznak
a párkányokon. A szélben mi is éneklünk. Hajlott háttal,
aprókat lépve. A vártnál kevesebbszer és puhán esünk.
De a köd.
Colorado, 1926
Megesküdnék rá, hogy a több évszázados
cédrust is miatta kellett kivágni,
a lucskos reggelen újra a fehér csipkeruhát vette fel,
az erdőben már ott voltak a buldózerek,
egy ág átszakította a fátylát,
de játszani akart megint, a fénykép erejéig
hasára szorította a kezét,
a hidrokinon összepréselt ajkaiból hívta elő,
hogy vagy a fa, vagy a gyerek, a férje méterekkel
fölötte állt, a kezében a fűrész hosszabb volt a létránál,
rátekeredett a nyakára, mégis jobban fojtotta
a torkát, és marta az évgyűrűk háborítatlan
magánya, a felismerés, hogy miközben kivérzett a fa,
azt kívánta, bárcsak ő halt volna meg.
Másolatok
Találgattak az emberek, hogyan került egy bálnacsontváz
az esőerdő közepére az Osa-félszigeten, partra moshatta
a víz, és megtalálták egymást a csontok a jaguár- és tapír-
ingoványban, mások szkeleton illúzióját keltő begóniákról
és filodendronokról beszéltek, fényért küzdő levelek
és fafojtó indák egymásba fonódásáról, egyesek interaktív
művészeti installációra gyanakodtak, a rejtett kamerák
után kutatva a borsliánoknak estek, a többiek
aláírásgyűjtésbe kezdtek, hogy a kiállítás végeztével
ne szereljék szét az alkotást, mérlegeljék inkább az esetleges
új kontextus nyújtotta lehetőségeket, egy óceánbiológus
erdei bálnafajokról értekezett, némely változatoknak
lábaik és szárnyaik is lehettek, ki tudja, mióta van itt, a kaucsuk-
és kakaófák, szágópálmák között, talán hurrikánok
és cunamik hordhatták ide, egy névtelen bejelentő
a világítótorony őrét figyelte napokon keresztül,
zsákokat cipelt a fövenyről a mangrove szövedékébe,
de ő tagadta, mert látni vélte félálomban, ahogy liánok
és broméliák levélrózsái engedték a gyepszintre puhán a csontokat,
mahagóni- és ébenfák koronafélénk lombjai szűrték át magukon
a maradványokat, és amikor az utolsó csontszövet is elfelejtette,
hányat dobban egy bálnaszív percenként, és ezzel egyidőben
a tudósok kiszámították, hogy az artériáiban hány ember
úszhatna zavartalanul, a csontok megadták maguk a moháknak,
léggyökereket kezdtek el növeszteni, mint az orchideák,
senki sem szólt a múzeumról, ahol az elhullott állatok
szíveit tartósítják, és megrendelésre másolatokat is készítenek.
(Megjelent az Alföld 2023/2-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Normal Gergely grafikája.)
Hozzászólások