[hangtalan kékleni]
kabai lóránt emlékére
A semmibe kapaszkodó szilánkok
szerinte ugyanúgy fénylenek, mint a
kézfogásba rejtett gyűlöletminta,
vagy mikor szégyenből viszünk virágot.
Azt állítja a magányról, hogy tanít,
akár a falra rótt árnyék felette.
Hallgat a csengő – erdő jött helyette,
eloldotta a keresést, dolgait,
mindent. Most csendben van, mint az üresség.
Beszéljünk meg – vetem fel – egy ügyet még.
Nem szól. Hangtalan hagyja csak kékleni
a testtel takart szennyes tisztaságot.
Arcán tükröződnek – nem is akárhogy –
elérhetetlen nappalok fényei.
[agg nász]
Feszített sátortető a boltozat,
alatta tompa messzeség a ház, kert.
Hidd el, magaddal szembesülsz, ha szánsz, mert
vérzel, és rám pazarlod a gyolcsokat.
Porladnak a felismerés csodái,
de nézd csak: van itt ez is, az is, minden –
esténk csak szakadás egy régi ingen,
bíbor láz – ahogy írja Kosztolányi…
Egymás bohócaként – ráncosan, akár
a történetbe torlódott létezés –
fekszünk, mint roppanásnyi feltétel, és
kapaszkodunk, mint két gyenge idomár.
És a karcsú hálószobasötétben
lassú taps dorombol porondsötéten.
(Megjelent az Alföld 2023/3-as számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Egyre Márki grafikája alapján készült.)
Hozzászólások