Vágott virág
Pedig én istenuccse kerestem a transzcendenciát,
„de lenn a földön van az ég”, az emberek különféle
nyelveken megfogalmazott, egymásnak ellentmondó
szentírásainak lapjain és a csillagászati távcsövek
megfigyelési adatait összesítő táblázatokban, lényegében
nincs is fölöttünk ég, csupán a fölfelé egyre ritkuló
levegőréteg, amit kéknek látunk, és azon túl a fekete űr.
Pedig annyiszor megsejtettem már a transzcendenciát,
például gimiben, mikor egy szavalóversenyre megtanultam
Dsida Jenő Itt feledtek című versét, amelyben a lírai én
elkámpicsorodik „lelógó karokkal a rózsafa mellett”,
és nem értettem, mit keres ebben a versben a rózsafa,
hát nem tök mindegy, hol érzi magát szarul az ember?
Mire a felkészítő tanárom biztatott, hogy képzeljem el,
élénken, részletesen lássam a fejemben a rózsafát,
és nagy igazságokra fogok rájönni, mert a költészet
lényege ott kezdődik, ahol már pont nem értem a verset,
de hiába képzeltem el, nem értettem továbbra sem.
Pedig néha mégis visszaköszön a transzcendencia,
például most, amikor a bicentenárium alkalmával
felkérnek, hogy írjak verset egy adott Petőfi-sorra
az égről, és aztán a forrásműben olvasom, hogy:
„emlékezet s remény, ez a két rózsafa ismét virít”,
nekem meg végre összeáll, hogy a feje fölött róla
döntő nagyhatalmak által ide-oda csatolt Kolozsváron
haldokló Dsida miért pont a múlt és a jövő rózsabokra
tövében eszmél rá, hogy végképp egyedül maradt, akár
József Attila, aki szerint „ami van, széthull darabokra”.
Pedig összeérnek a visszatérő motívumok, mintha
idővel mégiscsak kirajzolódna belőlük a minta,
amelyen végre átsejlik a transzcendens értelem,
mint amikor a pszichológusom azt mondja nekem,
hogy képzeljek el egy virágot, élénken, részletesen lássam,
írjam le szavakkal, sőt akár rajzoljam le bátran,
mert én vagyok az a virág, figyeljem meg, hogy illenek
a jelzői rám is, pedig hát a jelzők csak nyelvi elemek,
amelyek természetük szerint bármire ráaggathatók,
és a virág, ami lehunyt szemmel elsőként eszembe jut,
egy csokor rózsa a sarki Tescóból, ahol venni szoktam,
tavaly még egy ezresért, most már több mint kétezer forint,
és megállapítjuk, hogy szegénynek nincsen gyökere,
pedig valaha volt, de levágták, ahogy én is kivágtam
ezt a néhány sort a saját kontextusából, csokorba szedtem,
és most határidőre leadom, alapesetben kapok érte
tízezret, egy bevásárlásra sem elég (itt hogy rímelne az ég?),
bár az ember a költészetet ugye nem a sikerért csinálja,
hisz alig fizet, és a szakmán kívül kábé senkit sem érdekel,
hanem miért is? A transzcendenciáért? De hát a verseken
legfeljebb mi sejlünk át, lássuk be, mekkora parasztvakítás
az iskolai tananyag, ahogy jelentőséget tulajdonítunk
magunknak, egy csomó sornak, aminek rajtunk kívül
senki nem tulajdonít jelentőséget: egy darabig szép,
mint a tescós rózsacsokor a konyhaasztalon,
aztán, mikor elhervad, kidobom.
(Megjelent az Alföld 2023/7-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Gonda Zoltán munkája.)
Hozzászólások