Villányi László verse

Világ*

„Magáért születik az ember,
Mert már magában egy világ?”
(Petőfi Sándor: Világosságot!)

Az élet egy táj, mely sivatagnak
És viránynak keveréke,
S ki tudja: az illat vajon
Nem a virág beszéde-e?
Szóval: a világ előttem
Egy szép tulipánbokor,
A kancsó a hold, a poharak a csillagok.
Minden bokorban egy világfaló,
Minden bokorban embergyűlölet,
Hisz itt a földön oly sokat gyilkolnak,
Ábel-szivek fölfreccsent vére ez.
Vérpanoráma leng előttem el,
A jövendő kor jelenései.
Az emberiségnek könnyei
Lemoshatnák-e az emberiségnek szennyét?
De lenn a földön van az ég.
Mikor a mennyországból kiebrudalták
A pártos angyalokat, itt kezdték
Jövendőbeli lakásukat, a poklot ásni.
A régi szép napok holttestei,
Meggyilkolt remények halálhörgése,
El nem ért vágyak gúnykacaja,
S csalódások boszorkánysipításai között
Dalol féltébolyodottan múzsám.
Üldözött az utcán és szobámban
A föld és az ég.
Irtózatos alakokat látok e fény mellett,
Milyekről ember még nem álmodott,
S amint látom ez alakokat,
Arcomon megfagynak a vízcseppek,
Melyek rá a boltozatról hullanak.
Mintha árvizet hallottam volna felém tódulni,
Kijöttem a sírból, és hánytam be ismét.
Ne kivánd, hogy két koporsó közé
Szoruljak, ne kivánd!
Tükörbe nézni szinte nem merek,
Attól félek, hogy már hajam megőszűlt,
Tudom azt az egyet,
hogy nem soká élek.
Költő vagyok, költőileg kell
Végigrohannom az életúton!
Sas a költés; hol nem járt senki sem,
Ő arra indul fennen, szabadon.
Akiben egyszerűség nincs, abban semmi sincs,
Egész babérerdőnél egy
Rózsabimbó többet ér.
Megérem-e, hogy nekem is lesz
Szép csendes házi életem?
Járjunk a szerelem kertében,
Egy esztendő a másik sírját ássa,
Gyilkolják egymást, mint az emberek,
De midőn tevéled összejöttem,
Ajkamon szó, hang meg nem jelent,
Száz alakba öltözik szerelmem,
Száz alakban képzel tégedet.
A szerelem mindent pótol, s a szerelmet
Nem pótolja semmi,
S okvetetlen tőled kell tanulnom,
Amit mostan tudni akarok.
Szemem megromlott satnya ivadékot,
Egy pusztulásnak indult népet lát,
A romokat lehordják az utcákat tölteni,
Hogy amely köveken őseink szent vére szárad,
Azokon most tapodjanak.
Emberségünkből álljon fönn hazánk!
Némelyek azt hirdetik, hogy megtébolyodtam,
Mások, hogy el akarnak fogni, de megszöktem,
Jöhetnek olyan siralmas idők, hogy befognak,
De azt nem fogjátok hallani, hogy megszöktem,
Ha egy égig emelt vérpad intene is felém, hogy szökjem.
Dobják le testemmel együtt majd nevemet
A sírba, de addig ne bántsa senki sem!
Engem sokszor meglátogat
A jó angyal, az emlékezet.
Ha elgondolom, milyen beduin veszett el bennem,
El akarok égni, mint
Tölgy a fellegek lángjában.
Képünket az idő felszántja,
De be nem boronálja,
Csak annyi az élet, mint futó felhőnek
Árnya a folyón, mint tükrön a lehelet.

*       Kollázs Petőfi Sándor szépprózáiból, úti jegyzeteiből, naplójából, leveleiből és verseiből.

(Megjelent az Alföld 2023/7-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Gonda Zoltán munkája.)

Hozzászólások