Új lettem

Pollágh Péter: Régi voltam

Pollágh Péter 12 év után jelentkezett ismét verseskötettel, azonban a címoldal tanúsága szerint ezek a versek is 2010 és 2014 között keletkeztek. Ez azért lehet fontos információ, mert ezek a költemények nagyon is rezonálnak a napjainkban népszerű olvasási fókuszokra, legyen az a biopoétika, a betegség, a halál vagy éppen az állat. Különösen izgalmas, hogy a versek – talán pont a keletkezés és kiadás közötti távolság miatt – egy teljesen új irányból lépnek párbeszédbe az említett diskurzusokkal.

Pollágh új kötetének címe (Régi voltam) adja magát egy antropológiai olvasatnak, hogy tudniillik a lírai én vagy éppen Pollágh volt valamikor régi. Nem kell sokáig olvasnunk a kötetet, hogy világossá váljon, hogy itt bizony nem annyira emberek, hanem a versekbe ékelődő vendégszövegek mondják ezt magukról. Régiek voltak, de Pollágh szövegeiben újraértelmeződnek. Nem véletlen tehát a dedikáció sem (Pollágh József Attilának ajánlja kötetét), hiszen számos József Attila-vers idéződik meg a kötetben. Azonban nem József Attilára találunk először utalást, hanem az éppen idén 200 éves Himnuszra, hiszen a Régen tép című opusszal indul a gyűjtemény, ami előrevetíti azt is, hogy politikáról is szó fog esni a továbbiakban. Például az Apázó című versben: „Magyarország. Magyarország. / Finoman szólva hűtlen a kezelése”.

De maradjunk még a Régen tépnél, amely egy hihetetlenül szövevényes vers a halálról, amely az első versszakban tárgyként, a másodikban pedig alanyként jelenik meg, majd a harmadik versszaktól már meg sem jelenik, de mégis ő minden megnyilatkozás rejtett alanya. A halál veszi le a lírai énről a libabőrt, ő öreg, ő megy a megszólaló után. A libabőr levétele – („leveszi rólam a libabőrt”) is visszautal a címben szereplő igére – mint esemény pedig talán magára a halálra utalhat, hiszen ekkor szűnik meg az érzékelés, ami után pedig a hús és a bőr elbomlása következik a csontról. De a harmadik strófában szereplő hyperbaton („leveszi rólam a libabőrt, / […] egy fogással”) is utalhat a tépésre, hiszen a vers az egymás mellé tartozó szintaktikai elemeket tépi és töri szét különböző sorokba. Azonban a hyperbaton nemcsak eltávolít, hanem össze is fon, így történhet meg, hogy a hideg érzékelése (az érzékelés mint az élet egyik jele) a bőr lenyúzása után is megmarad, kétségbe vonva a halál tényét. Érdekes még, hogy miként a fázás delokalizálódik – hiszen a hideg érzékeléséért felelős bőr lenyúzása után is megmarad az érzet –, úgy választódnak el bizonyos állati testrészek magától az állattól (libabőr, kacsacsőr). Reiter Róbert szétdarabolt állatai lehetnek akár ennek az eljárásnak az előképei („az Úr […] kloákákat ültet hangszálaid köz”, Az ítélet hegyén). A Doktor House című vers is hyperbatonokkal operál: az első versszakban az első sor, a második és a harmadik sor vége tartozik egybe, valamint a második és a harmadik sor eleje a negyedik sorral („Nem megy ki a borostájából / az is köpeny, egy szürke kert / egyenruha, ápolatlan jel, / a kedves gombok mind lemetszve”). Itt ismét fontos szerep jut az öltözéknek, amelyeknek számos formájával találkozhatunk Pollágh verseiben. Rögtön az első költeményben: kabát, pulcsi, gúnya, bunda. Itt kell megemlíteni, hogy milyen erős motívumhálóval dolgoznak Pollágh versei. Csak néhány visszatérő példa: szem, kockacukor, gyógyszerek, kórház, dohányzás, zongorázás.

A zongorázáshoz érdemes megnéznünk a 22. századi című költeményt. Az első két versszak tulajdonképpen a harmadik elején olvasható kijelentés születését írja le: „Zongorázik a szorongás”. Előzmények nélkül ennek az idézetnek a kontextualizálása komoly fejtörést okozna még a legedzettebb interpretátoroknak is. Pollágh verse azonban megmutatja a kialakulás folyamatát: „Mintha zongoráznék, vagy valami / rosszabb, kopog a kezem a pulton”. Innen már érthető, hogy igazából nem is a szorongás zongorázik – vagyis egy enallagéval van dolgunk, ami József Attilának is kedvelt alakzata –, hanem a szorongó ember csinál úgy az ujjaival, mintha zongorázna. Tovább haladva a zongorázás gépeléssé alakul. Innentől kezdve ha Pollághnál zongorázásról olvasunk, mindkét előbb vázolt cselekvés eszünkbe fog jutni, vagyis a vers a nyelv rétegzettségét mutatja meg, hogy miként viseli magán használatának nyomait. Mindezek után érdemes elgondolkodnunk azon, hogy mit is kezdenénk egy 22. századi nyelvvel, ha még a saját korunk nyelvére is ilyen szemantikai rétegek rakódhatnak.

A kockacukor is visszatérő motívuma a verseknek. Talán olyan, mint Csehovnála sirály, mindig mást jelent. De József Attila úgynevezett jelcserélgetésével is összefüggésbe hozható ez az eljárás. A kockacukor hol „kockacukorház” (Tovarisi konyec), hol kihulló fog („Kihullik mind a harminckét kockacukrom, jaj”, 30 mocska, 33 keresztje). Erre az imént idézett költemény is felhívja a figyelmet, hogy gyakran a motívumok úgy működnek Pollágh verseiben, mint a LEGO építőkockái, vagy ha még tovább megyünk, maguk a versek épültek legóból. Persze Saussure óta tudjuk, hogy a nyelvi jel nem pozitív elem, hanem a többi jelhez képest nyeri el értékét. Ezt Pollágh versei is tudják, ezért nem illeszkednek pontosan egymáshoz az elemek: „Legók lötyögnek bennem, / cukorformák, játékszínek”.

Az önbizalmam volt című vers egyik hasonlatában szereplő gyógyszerek („elgurul, mint egy gyógyszer”) egyrészt Pollágh más orvosság-témájú verseit idézik meg, másrészt egy szólást juttatnak eszünkbe: „elgurult a gyógyszere”. Az így megidéződő nyelvi klisé voltaképpen egy hypallagé, hiszen nem a lírai én által hallucinált teherautó gurul el, mint egy gyógyszer, hanem a lírai énnek gurult el a gyógyszere, ha évek óta kísérti az a bizonyos teharautó. Ez ismételten a József Attila-utalások példáit szaporítja, mivel József Attilának is kedvelt alakzata a hypallagé. Gondoljunk például a Téli éjszaka soraira: „A kék, vas éjszakát már hozza hömpölyögve / lassudad harangkondulás.” Ebben az esetben, ha referenciálisan olvassuk a sort, akkor egy logikai cseréről van szó, mivel nem a harangkondulás miatt lesz este, hanem az este beálltával kezdenek harangozni. Erre a versre pedig különösen igaz, hogy nemcsak a magyar költészet fontos alkotásai, de a napjainkban beszélt magyar nyelv is ott morajlik a sorokban vagy azok mögött. Több másik szólás is ott rejtőzik a költeményben (kiemelés tőlem):

Persze, hogy én vagyok a hunyó:
balra aranyhal, jobbra sült galamb,
Ilyeneket lesek, nekem mindegy,
öreg tölgy vagy gyönge hárs,
lelombozom a fát

A vers zárlata pedig egy másik nagy József Attila-tisztelőt, Marno Jánost idézi meg. Itt az „elhúzza a száját” frazéma szó szerint értésének poétikai lehetőségeit aknázza ki a költemény:

Fel fogok állni.
Felmegyek érte,
fel csorba lépcsőkön,
fel akárhány csigán,
hogy felhúzzon,
hogy indítsa, elhúzza a szám,
akármilyen szánon,
egy mosoly felé.

Marno János a kötet más pontjain is eszünkbe juthat. A kötet első egységének címe (Somoly) egy igéből képzett főnév, amelyet főnévi formában nem szoktunk használni. Hasonló hapax legomenon ez tehát, mint amelyeknek Marno a nagymestere. Pollágh egyik kedvelt eljárása – de Marnónál is számos példát találhatunk arra –, hogy hangzásukban hasonló, látszólag csak e tekintetben rokonítható szavak lendítik tovább a költeményt: „ad egy Kossuthot, / ezüstös, mint a foga. Fogva tart sok foltja, / köde” (Betépett üveg), vagy „pedig nem allergének, s nem igaz, hogy gazok. / Csak allergiásak rájuk, mint az allegóriákra” (Frontkatonák [A nyolcvanas évek öregjei]).

A Himnusz egyes részei más költeményekben is felbukkannak (ha tetszik, a kötet versei széttépik a Himnuszt, és ezeket a maradványokat építik önmagukba). A Dundi muzsikába kétszer is szinte észrevétlenül simulnak bele Kölcsey szavai: „bakelit-kereket cserélek: / jókedvvel, bőséggel áradót és két / védőkarral én vezényelek neked és érted”. Jellemző Pollágh verseire, hogy sokféle kulturális regiszter érintkezik akár ehhez hasonlóan rövid szöveghelyeken is. Itt például a „kerékcsere” ütheti meg az autózók fülét, amely kerek alakú hanglemez kicserélésének képére íródik rá, ami tulajdonképpen a vezényléssel lenne ekvivalens, ez pedig a Himnuszból ismert védőkarral történik.

A kötetcím önreflexivitása mellett gyakoriak a szövegek önmagukra visszahajló megnyilatkozásai. A Kurzív erdő például egy nyomdatechnikai kifejezést vonatkoztat a természetire. Jóllehet a megidézett József Attila-vers (Ritkás erdő alatt) is már felkínálja ezt a lehetőséget, hiszen a cím alatt elhelyezkedő erdő voltaképpen a papíron látható betűkkel is azonosítható. Néha a szavakhoz társított magyarázatot sem szemantikai síkon kell elgondolnunk, hanem önmaga vizualitására tett utalásként: „Orvosság: szógömb, kis bolygó, / nincsen vége, kerek, gömbös tárgy” (Doktor House). Máskor pedig így: „Hányszor éreztem: / más kezét varrták a csuklómra, / hány ilyen kezet levágtam” (Nem adok koronát). A kéz – amelyhez az írás gyakorlata kapcsolódik – eltávolítása valószínűleg az imitáció, mások írása utánzásának elhagyása felé tett gesztusként értelmezhető.

Az imitáció a kötetet záró Végfácska című vershez is kapcsolódik, hiszen a Nagy Lászlót imitáló Tandori-mottóról rántja le a leplet a következő sorral: „De ki viszi át, fogában tartva, / az ingerületet a tulsó partra?” Nem más, mint a végfácska, amelyről a verset nyitó magyarázatból megtudjuk, hogy az egy idegvégződés, amely a szomszédos idegeknek adja át az ingerületet. De a költemények esetében ki vagy mi lehet a „szomszédos idegsejt”? Mások verseskötetei, amelyekre a Régi voltam hat? Pollágh következő kötete? A befogadó?

Pollágh Péter: Régi voltam, Prae–Vár ucca Műhely, Budapest, 2022.

(Megjelent az Alföld 2023/6-os számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Balogh Kristóf József munkája.)