A 80 éves Imre Lászlóval Radnai Dániel Szabolcs beszélget – 2. rész
Imre László Széchenyi-díjas irodalomtörténész, a Debreceni Egyetem professor emeritusa, az MTA rendes tagja és az Alföld kuratóriumának korábbi elnöke november 17-én töltötte be 80. életévét. Születésnapján az Alföld folyóirat egy kétrészes életútinterjúval köszönti a 19. századi magyar és orosz irodalom kiemelkedő, nemzetközi rangú kutatóját, Debrecen díszpolgárát.
Beszélgetésünk második részében leginkább a 19. századi irodalommal kapcsolatos kutatásaira szeretnék valamivel jobban ráfókuszálni. Feltűnő sajátsága a munkásságának a műfaji megközelítés érvényesítése. Legtöbbet hivatkozott könyve egy műfajtörténeti monográfia, A magyar verses regény (Akadémiai, Bp., 1990), de két évvel korábban Arany János balladái címmel publikált kismonográfiát (Tankönyvkiadó, Bp., 1988), és 1996-ban megjelent nagyszabású kötete (Műfajok létformája XIX. századi epikánkban [Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó]) szintén a műfaji megközelítésből kiindulva vizsgálja a század legváltozatosabb elbeszélő szövegeit, Kuthy Lajoson és Kemény Zsigmondon át a verses epika különféle alakváltozataiig és Mikszáth életművéig. Honnan ered a műfajfogalom iránti teoretikus, kutatói érdeklődés?
Jóllehet az irodalommal kapcsolatos elképzeléseimre döntő hatással volt Barta János szellemisége, a műfajfogalom érvényesítése nem tőle származik. (Emlékeim szerint nincs is olyan tanulmánya vagy cikke, amelyben nagyobb szerepet szánna műfaji kérdéseknek.) Az, hogy ez a megközelítés lett a munkásságom „főprofilja”, tulajdonképpen véletlenszerűen alakult így. Az orosz szimbolista regényről szóló kisdoktori után kezdtem érdeklődni a verses epika iránt (ebből formálódott ki a verses regényről szóló értekezés, majd pedig az imént említett balladáskönyv), s ezt követően kisebb témákra, egy-egy szövegre fókuszálva összeállt egy nagyobb anyag, melynek középpontjában a műfaji létmód áll. Ezeket az egyébként meglehetősen heterogén írásokat gereblyéztem össze az akadémiai doktori értekezésemben. (Ez a munka jelent meg a Debreceni Egyetem Csokonai Könyvtár sorozatában 1996-ban.)
Amikor az Esterházy-féle szövegalakítási eljárások és a verses regénynek a hasonlóságaira fölfigyelt, akkor mi tűnt érdekesebbnek, az epikai létmód vagy maguk az egyedi szövegek?
Mint mondtam, sok minden a véletlenen is múlt. Először is az orosz szimbolizmussal kapcsolatos kismonográfiám nem is kapcsolódik ehhez a vonulathoz, ott leginkább – az orosz tudásommal élve – megpróbáltam pótolni egy hiányzó magyar szakirodalmi hátteret. Később egyébként volt egy franciás korszakom is, miután már egyszakosítottak. Ekkoriban francia nyelvet is tanulhattam az egyetemen, és a francia szimbolizmussal szerettem volna foglalkozni, mert azokban az években-évtizedekben szinte semmilyen szakirodalma nem volt itthon. A verses regény és a posztmodern összefüggése egészen más kérdés. Mindenekelőtt én mindig is borzasztóan szerettem Aranyt. És rendkívülien meglepett és inspirált, hogy azokat a humoros, pimasz narrációs eljárásokat, reflexív elemeket találtam meg a Bolond Istókban, mint generációm, a hetvenes-nyolcvanas évek magyar prózájában, Esterházy Péternél. Őszintén megvallva, nem tudom, Esterházy mennyire tudatosan, Aranyhoz kapcsolódva csinálta ezt, beszélgetéseink során ezt nem tudtam kiszedni belőle – persze rendkívül olvasott ember volt (németül például perfektül értett), és a magyar irodalmi hagyományt is teljes egészében bírta.
Amikor erre a beszélgetésre készültem, el is gondolkodtam rajta, hogyan lehetne elbeszélni vagy valamilyen középpont köré szervezni az én irodalomtörténészi pályafutásomat, és hát visszagondolva, a munkáim, megbízatásaim nagyon sokszor a véletlen vagy valamilyen szükségszerűség következményei voltak. Engem úgyszólván mindig lökdöstek valahová. Így kerültem Debrecenbe is, részben családi okokból, ez után jött a váratlan oroszországi kiküldetés, majd pedig a véletlenszerű bekerülés a debreceni irodalom tanszékre, ahol megkezdődött a futkározás, a sok egyetemi, intézeti elfoglaltság. Nem tudom, hogy „több” lett volna azáltal az irodalomtörténészi munkásságom, ha egyvalamire koncepciózusan ráállok (akár az európai szimbolizmusra, akár egy 19. századi magyar szerzőre), mindenesetre sokszor történt meg, hogy „elcsábultam” valamilyen téma vagy felkérés miatt. Viszonylag sok írásom, akár könyvem valamilyen külső tényezőnek, véletlennek vagy a kényszerűségnek köszönheti létét; már említettem, hogy a hetvenes évekbeli sok-sok kortárs témájú publikációmnak nagyon egyszerű egzisztenciális oka volt, de például a Jókai Annáról írott monográfiám (Jókai Anna, MMA, Bp., 2016) is egy véletlenszerű, személyes megismerkedésnek köszönhető.
Hangsúlyozta, hogy viszonylag sok véletlen és kényszerűség is szerepet játszott a pályája és kutatói érdeklődése alakulásában. Visszatérve egy pillanatra a műfaj problémájához, mindez számomra irodalomtörténeti és metodológiai szempontból kissé meglepő, mivel a műfajok, a műfaji rendszerek iránti érdeklődés kifejezetten koncepciózusnak tűnik a publikációiban, könyveiben.
Igen, ennek azért valamicske alapja mégiscsak volt. Noha a mesterem, Barta János – ahogy már említettem – nem foglalkozott soha különösebben a műfajokkal, azzal ő is és én is tisztában voltunk, hogy ez egy száz százalékig irodalmi fogalom, és én ezzel akartam foglalkozni. Ma már ez elképzelhetetlen, de az én fiatalkoromban azt tanították az egyetemeken, hogy minden műalkotást a kizsákmányoláshoz és az osztályérdekekhez való viszonyában kell elemezni, Marx és Engels útmutatását követve – ezzel szemben a műfajban olyan terminust találtam meg, amely teljes egészében az irodalom belső működéséből vezethető le, így nem lehet ráhúzni semmilyen társadalmi bölcseletet.
Van egy meghatározó élményem az egyik írásával kapcsolatban, mely utóbb az 1996-os Műfajok létformája kötetnek is a részévé vált. Még az első szakdolgozatom írásakor került a kezembe a Mikszáth és századvég-századelő prózája című kötet, amely egy 1987-es balassagyarmati tudományos tanácskozás anyagát bocsátotta közre (Salgótarján, Nógrád Megyei Múzeumok Igazgatósága, 1989). Ebben a kötetben jelent meg a Szent Péter esernyőjéről írott elemzése, melyben – a realizmust, a valóság „leleplezését” és a dzsentri-kritikát hangsúlyozó korábeli megközelítéstől eltérően – a valóságszintek (evilágiság, transzcendencia) váltakozását, játékosságát vizsgálta rendkívül előre mutató módon.
Igen, emlékszem arra a konferenciára! Úgy rémlik, nem is nagyon tetszett az egybegyűlteknek, amit mondtam, az ülésszak elnöke félbe is szakított egyszer, hiányolta az előadásomból a társadalomkritikai aspektust… Persze itt is az a meghatározó motívum, hogy én azt a könyvet nagyon-nagyon szeretem. A Szent Péter esernyőjében, a történet minden csacskasága, gyerekessége ellenére, annyi életbölcsesség, annyi türelem és annyi tapintat van az emberi gyarlóságok iránt, hogy az úgy, ahogy van, zseniális. Persze ezt a nagyon egyszerű ítéletet valamiképp mégiscsak szabatosabban kell elmondani, erre tettem kísérletet abban a korai tanulmányban az epikai ritmus és az emocionális-vitalisztikus valóságkép sajátságaira rámutatva.
Épp ezért, mivel szívemnek ennyire kedves regényről van szó, eléggé csalódott voltam, amikor Helsinkiben két szeminaristámat rábeszéltem, hogy ha már úgyis létezik finn fordítása, olvassák el a Szent Péter esernyőjét, de nem igazán lelkesedtek érte, nem volt hozzá „antennájuk”. Leginkább „furcsának” találták. Ennek a nem-megértésnek köze lehet ahhoz a sajátos magyar kedélyvilághoz, amely Mikszáthnak talán ebben a regényében tárul fel a legszebben. Ahhoz a csodálatos játékhoz, hogy egy ilyen szomorú történetet – mert lássuk be, rendkívül lehangoló élethelyzeteket mutat meg a regény – mosolyogva tud elbeszélni, pompás arányérzékkel és szellemi gazdagsággal egyensúlyozva a fájdalmas veszteségek és az életvidámság között. Mikszáth a tragikum kétségtelen jelenléte mellett is elfogadtatja velünk, hogy egy életet végig lehet élni abban a hitben, hogy azt az esernyőt csakugyan Szent Péter tette a kisded Bélyi Veronka fölé – és ezzel reményt, hitet is ad az olvasónak.
Beszélgetésünk utolsó egységéhez érve érdemes még visszatérnünk Barta János alakjára, akinek az utóbbi két évtizedben több könyvet is szentelt. 2003-ban sajtó alá rendezte Barta összegyűjtött tanulmányait (Arany János és kortársai, I–II, Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó), 2011-es könyvében föltárta a szellemtörténethez fűződő viszonyát (A magyar szellemtörténet válaszútjai, feltételei és következményei, Pécs, Pro Pannonia), s további két kötetben dolgozta fel Barta János debreceni professzorságát és életművét monografikus igénnyel (2014, 2015). Milyen értelemben volt Barta irodalomfelfogása unikális a saját közegében és korában, mennyiben jelentett alternatívát a kor irodalmi-szellemi áramlatai között?
Mit is mondhatnék, nehéz ezt néhány mondatban összefoglalni, hiszen egyrészt ez egy személyes történet, másfelől annak a világnak, amelyben Barta élt és munkálkodott, ma már elég kevesen tudják átélni a küzdelmeit, kihívásait. Mint mondtam, Barta egészen más megközelítésből kiindulva és más szellemiséggel fordult az irodalomhoz, mint ami bevett és általános volt Magyarországon az ötvenes évektől – nem a társadalombölcseletet, a kizsákmányolást, az osztályharcot és a termelőeszközökhöz való viszonyt kutatta a szövegekben, hanem az értékvilágot, eszmei mondanivalót, élmény és forma összefüggéseit. Nehéz lenne hosszú és küzdelmes életpályájának minden mozzanatát összefoglalni: hosszú ideig volt például középiskolai tanár, s ennek a hatása is elvitathatatlan iskolateremtő tevékenységében, pedagógiai érzékében; rendkívül tájékozott volt az európai eszmeáramlatokkal kapcsolatban (már a húszas években tanulmányt írt az egzisztencializmusról), s voltaképp a 19. század minden jelentős szerzőjéről, Aranyról, Keményről, Madáchról írt önálló kisebb vagy nagyobbacska könyvet vagy nagytanulmányt. A 19. század második felének magyar irodalmáról átfogó víziója volt: háromkötetes egyetemi jegyzetéből – melynek szétesett példányai még nekem is megvannak valahol – évtizedeken keresztül tanultak a debreceni hallgatók (A magyar irodalom története 1849–1905). Sokszor és sokféleképpen megpróbáltam bemutatni életművének különféle aspektusait, de pályájának azok a lényeges elemei, amelyek különlegessé, vonzóvá tették kutatóként (például a szellemtörténeti hagyományhoz való kapcsolódás), nem tudom, mennyire aktuálisak vagy megszólíthatóak egy mai olvasó vagy fiatal kutató szemszögéből.
Ha már a mai viszonyoknál tartunk: az utóbbi években több olyan irodalomtörténeti tanulmányt is publikált (Madáchról, Arany Lászlóról, Németh Lászlóról), melyek címében kitételként szerepel a „21. század”, utalva a tárgyalt szerzők aktualitására, mai megszólíthatóságára – amiképp legutóbbi könyvében az 1850-es és az 1930-as évek folyóirat-alapítási kezdeményeit máig tartó példaértékük okán méltatta. A mai késő modern társadalmi átalakulás és globalizáció által keltett kételyek állnak ezen érdeklődés-érzékenység mögött?
Érdekes, én ezt így nem gondoltam végig, inkább csak benső késztetésből írtam a fenti tanulmányokat, de azt hiszem igen. Persze a benső késztetésnek mindig vannak külső okai is. Nyilvánvalóan hat az írásaimra az a (sokak által hangsúlyozott) értékfenyegetettség, amelyben élünk, annak tapasztalata, hogy az úgynevezett polgári demokráciák nem tudnak megújulni, és az értelmiségnek egyre inkább küzdenie kell azért, hogy a globalizáció viszonyai között is megőrizzen valamit a kulturális örökségből.
Visszakanyarodva a Szépirodalmi Lapokról (1853) szóló kötetre (Féléves folyóirat – évszázados tanulságokkal, Bp., reciti, 2022), egy interjúban azt nyilatkozta, hogy amolyan „kalandorság”-ból írt folyóirattörténeti munkát Pákh Albert és Gyulai Pál rövid életű lapkezdeményéről, illetve az foglalkoztatta, „mi mindent írt meg Kemény, Arany, Gyulai, Erdélyi János és mások ebben a lapban, amit a mai napig nem vett igazán komolyan a magyarság” (Magyar Napló, 2022/8, 60.) Ezen túlmenően mi volt a háttere a könyv megszületésének?
Talán egy kissé prózai, de egy nagyon harmadlagos körülményre utalnék. Ha megnézi a Debreceni Egyetem díszudvarát, ahol egymás után sorakoznak a debreceni kollégium hírnevét öregbítő tanárok, megtalálja Imre Sándort is (1820–1900), aki az én dédapám volt. A család Debrecenbe kerülésének története egyébként is különösen érdekes, de most csak azért említem mindezt, mert ennek a dédapámnak rengeteg könyve maradt meg. Vásárhelyen a Kinizsi utca 9. szám alatt volt egy egész könyvtárszobája, faltól falig könyvekkel, csak aztán a helyiséget 1945 után kiigényelte az állam. Így a család nem tehetett mást, átadták az ingatlant, de a könyvek egy részét elhozták, és felpakolták a mi első emeleti lakásunk tetejére. Viszont szüleim onnan idővel elköltöztek, így amikor a könyvek végleges kipakolására került sor, engem – mint irodalommal foglalkozó embert – kértek meg, hogy nézzem át, mit lehetne a hagyatékból megmenteni. (Többek között teljes eredeti Goethe- és Schiller-összkiadásokat is találtam – a könyveknek az a része, amit nem tudtunk elhelyezni, végül bekerült a vásárhelyi Bethlen Gimnázium könyvtárába.) A pakolás, válogatás közben bukkantam rá a Szépirodalmi Lapok bekötött példányaira, melyben valamennyi megjelent lapszám megvolt. Túl azon a praktikumon, hogy így nem kellett könyvtárba mennem, hanem dolgozhattam otthon a könyvemen, van valamilyen érzelmi többlete ennek a bekötött féléves folyóiratnak, amely egy szétaprózódott családi könyvtár utolsó maradéka. És sok mindent elmond a korról és magáról a folyóiratról is, hogy a Bach-korszakban egy szerény vidéki, hódmezővásárhelyi algimnázium igazgatója, amilyen a dédapám is volt, előfizetett rá, megvásárolta és olvasta.
A folyóiratkönyv után tervez még újabb köteteket, amelyeken dolgozni fog a jövőben?
Nagyobb volumenű munkát, irodalomtörténeti monográfiát már nem tervezek. De azért mindig megtalálnak különféle feladatok, amelyeket szívesen elvállalok. Nemrégiben egy nagyon tehetséges, orosz anyanyelvű debreceni PhD-hallgató orosz modernizmusról szóló, mintegy 280 oldalas értekezését volt szerencsém áttanulmányozni, mivel engem kértek föl a munkahelyi vita bizottsági elnökének. Apróságokat, kritikákat még mindig írok – nemrég Szilágyi Márton nagyszabású Arany János-monográfiájáról közöltem kritikát az Irodalomtörténeti Közleményekben (2024/2) –, és a város részéről is megkérnek erre-arra. Az utóbbi időszak például drámaolvasással telt, mivel a Csokonai Nemzeti Színház a város támogatásával drámapályázatot hirdetett Magyarország 1849. április 14-én, Debrecenben kimondott függetlenségét, a „trónfosztás” napját feldolgozó színpadi művekre, és engem is meghívtak a bírálóbizottságba. Így az utóbbi hetekben 29 pályaművet olvastam el és véleményeztem. Egyszóval, a mai napig találok olyan feladatokat, amelyekben kedvemet lelem, és magam is küzdök a tétlenség ellen (például nyelvtanulással), mivel az embernek az a természetes állapota, ha értelmes munkával, elfoglaltsággal töltheti az idejét.
Radnai Dániel Szabolcs az MNMKK Petőfi Irodalmi Múzeum Oláh János-ösztöndíjasa
Hozzászólások