G. István László versei

Edward Munch: Sikoly

Ne figyelj a halálfejet szorító kéz-satu
abroncstalan holdívére, figyeld inkább
a fehér elkenődéseket az arcomon, a
vulvaszájat, fölötte a konnektornyi orr,
miféle villanyos sugárzás a vágy és az
iszony közös tere, a türkizkék és narancssárga
sávok örvény-ideje? S a távozó két gótikus
alak csak azért van ott, hogy a szélen
kettős felkiáltójellel hagyjon magamra. Az ég
narancs lepedőhullámzás, a korlát három csíkja
a nap reflexét geometrikusan kinagyítja,
távol az alig észlelhető két csónak,
négy vonás rajta csak az ember,
hogy végre lehorgonyozzon az alkonyat.
Ne figyelj rám, én se figyelek se rád,
se senkire. A hegyek és a víz testembe folyó,
szívalakú tere csak azért kell, hogy
közel legyen, amire nem gondolok.
Ne figyelj a képre, csak magadba, és ne tudd,
hogy mi van ott. Mi az, ami nem számít, ami
a festékből elszalasztott vagy meg-
élhetetlen jövő időbe folyt. Ne halljál
süketséget, ne halljál sikolyt.

Jan van Eyck: Arnolfini házaspár

Megsokszorosodott, ami van. A szőrme
nyáron is leomlik, hordható ruha. Kétszer
két alak. Talán a vörös turbános a festő.
Miféle fülledt szoba? A guruló narancsok
nem édenkerti almák. Kétszer két pár
papucs, csak két emberre jó. A zöld
ruharedők alacsonyan is lomberdőt
idézni valók. A nyolckarú csillár
a tükröt övező tíz kerek szentképpel
együtt, melyek egy kerék tagolt felületén
mutatják, hogy a szobából hányféle
irányba mozog a fény, egy templom helyett
berendezett flamand előszoba szentélyét
idézik. Ki tartja a misét? Ebben a térben
a prédikáció a tükör két oldalán csak
magának beszél. A kintről benéző ág,
a cseresznyefáé, mint a várakozó
kereszteletlenek, nem tudja még, hogy a
szertartáson később majd részt vehet.
Az összeérő két kéz fölött az ágy
fadísze is odatévedt madár.
A kutya, mint kereszt alján a vér,
vagy akár felmosórongy is lehet,
a vér, a rongy is feltörlésre vár.
A halott első feleség megidézett
alakja ez, vagy ez a második? Súlyosan
függenek selymek és damasztok.
Itt minden függ, a bronztól az időn át
a plafonról lelógó ágyfüggönyökig.
Néző nem fér ide, bárhonnan szemléli,
ezt a történetet nem lehet elmesélni.

Ezt a történetet nem lehet elmesélni.
Bárhonnan szemléli, néző nem fér ide.
A plafonról lógó ágyfüggönytől,
a bronzon át az időig,
damaszt és selyem súlya
húzza le. Az egész csak idézet:
a halott feleségé, vagy a helyettesítő
második alaké. A kutya, mint egy felmosórongy,
issza fel, ha a kereszt alá hull a vér.
Odatévedt madár az ágy fadísze, az összeérő
két kéz fölött a szárnya. Ide a cseresznyefa
be nem jut, kereszteletlenül csak arra várna, hogy a
szertartáson részt vehessen egy gazdátlan ága.
Magának beszél a prédikáció
a térben, a tükör két oldalán.
Nem tudni, ki tartja a misét.
A berendezett flamand előszobában
templom helyetti szentély
szórja a fényt. Hányféle irányba
mozog? Mutatja a kerék tagolt
felülete, mely a tükröt veszi
körbe, s nyolckarú csillár lesz az előtere.
Lomberdőt idézni valók
a zöld ruharedők, alacsonyan is. Kétszer
két pár papucs, csak két emberre jók,
a narancsok nem édenkerti almák, de gurulók.
Miféle fülledt szoba? Talán a vörös
turbános a festő, van kétszer két alak.
A szőrmék nyáron sem melegek, leomlanak,
s még most is hordhatók. Itt minden
ami van, megsokszorosodott.

(Megjelent az Alföld 2024/6-os számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Száler Tímea vegyes technikájú munkája.)

Hozzászólások