Idén 200 éve született a 19. század egyik legjelentősebb magyar írója, Jókai Mór (1825–1904). A Jókai-emlékév törekvéseihez kapcsolódva az Alföld Online műhelybeszélgetések formájában kíván hozzájárulni a 19. század világirodalmi rangú prózaírójának emlékezetéhez, az életmű elkötelezett kutatóit megszólaltatva. Sorozatunk ötödik, egyben utolsó részében Bényei Péter irodalomtörténészt, a DE BTK Irodalom- és Kultúratudományi Intézet habilitált egyetemi docensét Radnai Dániel Szabolcs kérdezte.
Radnai Dániel Szabolcs: Sokszor hangsúlyozod, hogy nem készültél Jókai-kutatónak, ugyanakkor már irodalomtörténészi pályád első szakaszában is oly problémák foglalkoztattak (a történelmi regény műfaja, történetírás és irodalom 19. századi viszonya), melyek vizsgálatakor lépten-nyomon belebotlottál Jókaiba (vagy másképp fogalmazva: kerülgetted a Jókai-életművet), s ez a Kemény Zsigmondról szóló doktori értekezésed könyvváltozatát (Történelem és tragikum vonzásában, Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 2007) olvasva is érzékelhető. Disszertációd írásakor milyen kép élt benned a Kemény- és a Jókai-féle regénypoétika (korábban egyértelműen diametrális, s cseppet sem értéksemleges ellentétként vélelmezett) viszonyáról? S mi az, amit az elmúlt évek kutatásai tisztázni, illetve árnyalni tudtak e kérdésben?
Bényei Péter: A Kemény-regények nagy történelmi víziói, cselekményszálakat dramatikus szervezettséggel egybeszövő kompozíciói, tragikus hatásmechanizmussal színre vitt sorstörténetei, nagy nehézkedésű nyelvezete dacára iróniával átszőtt történetmondása, árnyalt antropológiai belátásai kétségtelenül jobban vonzottak a pályám elején: disszertációm, majd az első könyvem ezért fókuszált szorosan erre a korpuszra. Jókai prózáját persze soha nem tartottam értéktelenebbnek vagy halványabb esztétikai/poétikai teljesítménynek – csak másnak. De nagyon őszinte leszek: azt, hogy ez az alapjaiban eltérő poétika, szemlélet, történetvezetés, antropológia stb. a maga módján ugyanolyan mélységű (sőt, sokszoros kiterjedése miatt jóval változatosabb), mint a csak kulcsműveket író Keményé, igazán még az első Jókai-kutatásaim lezárulta, 2015 körül sem érzékeltem. Egy nemrég publikált írásomban megróttam a Jókai-regények szentenciaszerű alapeszméjét fókuszba állító Szilasi Lászlót, mondván, nem bízott eléggé a Jókai-szövegek esztétikai potenciáljában – hát, én jó ideig tényleg nem bíztam benne. Természetesen nem úgy általában nem bíztam, hiszen nagy szakmai figyelemmel interpretáltam számos korai és időskori, ismert és kevésbé ismert Jókai-regény több regiszteren kommunikáló, komplex poétikával színre vitt lélektani folyamatrajzait – de masszív meggyőződésem volt (s ebben anno leginkább Az élet komédiásai erősített meg), hogy vannak gyengébb teljesítményű, feleslegesen túlírt, egy átlátszó ötlettől vezérelt stb. prózai szövegei is. Akkor logikusnak tűnt, hogy egy ilyen hatalmas életmű esztétikailag egyenetlen kell, hogy legyen: ezért (nem tudom jobban mondani) kicsit felülről néztem és kezeltem az értelmezői ingerküszöbömet el nem érő írásokat.
Az elmúlt három évben megváltozott a beállítódásom: egyfelől a recepció dinamikusan megnyíló, új kutatási irányai és eredményei hatására; másfelől azért, mert (bármilyen furcsán hangzik) olvasóként most szerettem meg igazán a Jókai-szövegeket – a kettő együtt pedig számos új értelmezői impulzust adott. A Jókai-értés horizontján üstökösként felbukkanó Nincsen ördög példáján mutatom be ezt a belső folyamatot. Korábbi Jókai-előadásaimon mindig szóba hoztam a regényt mint a kortárs világirodalomban is elismert szerző legtöbbször lefordított és komoly angolszász recepciót kiváltó művét – de (a regényt nem olvasva) direkt/indirekt szakirodalmi ítéletekre hagyatkozva mindig hozzátettem, hogy ez amúgy egy gyenge Jókai-szöveg. Nem vagyok büszke rá, de csinálunk néha ilyet: így utólag legjobban az zavar, hogy fel sem vetődött bennem, hogy egy gyors olvasással utánajárjak, vajon miért szerették annyira angol nyelvterületen ezt a regényt? Persze aztán ott mocorgott a fejemben, hogy csak el kellene olvasni: a februári bicentenáriumi Jókai-konferencia programjában láttam, hogy Szilágyi Márton erről beszél majd, és saját készülésem mellékszálaként végül kézbe vettem – s aztán alig tudtam letenni.
Ezt leginkább a nyitány vonatbalesetére ráhangoló, nagyon hatásos, flashbackszerű narrátori megszólalás érte el: a vonatablakon kibámuló elbeszélő vázlatosan leírja a megnyíló tájat (sziklákon legelésző kecskék, tűz mellett álló pásztor), hogy aztán a következő bekezdésben képkockáról képkockára kinagyítva, aprólékosan megismételve újra leírja azt. Itt kipattant a szemem, olyan volt, mint amikor a filmek egy unalmas jelenetét kísérő, baljós zenei aláfestés sejtet valamilyen sötét fordulatot. S igen, a vonat hirtelen fékez, s nem sokkal később egy hatalmas szikla a mélységbe taszítja – a kettő között a tanú elbeszélő pedig megment egy ötéves, néma gyereket, akit elvisz (mostoha)apjához, a Silver Kingként ismert, gazdag vállalkozó Dumány Kornélhoz. Ezt követően Dumány másodlagos narrátorként, emlékező énelbeszélésben mondja el életének sorsdöntő szakaszát, amikor elismert bécsi orvosból, ideggyógyászból előbb magyar földesúr, majd amerikai milliomos lett. S innentől egy dinamikus, számos meglepő fordulattal teli, játékos/humoros elbeszélést olvashatunk, becsapások, leleplezések, „ugratások” sorozatával (erről Koós István írt az Alföld Jókai 200-as számában). S amikor már ott jártam, hogy jó, ez egy profin megírt, élvezetes szöveg, de „csak” ennyi, jött az újabb elementáris olvasói hatás: ekkor Flamma (akit a cselszövények végén terhesen elvetetnek Dumánnyal) bevallja, hogy (a közben megszületett) gyermeke nem egy kölcsönös szeretői kapcsolat, hanem nemi erőszak következménye – a társasági ugratások nagymestere, Vernőczy Szigfrid elkábította és megerőszakolta. S itt már nem csak a szemem pattant fel, hiszen olvasóként váratlanul egy komplex etikai dilemmába kerülünk: elsősorban azért, mert úgy mozgatta végig a humoros fikciós történetvezetést ez a múltbeli alapesemény, hogy a nő nézőpontja, megélése egyáltalán nem kapott benne szerepet – vallomásának idézése után lényegében le is zárul a történet.
Hogyan lehet egy ilyen súlyú eseményre építeni egy játékos, érdekes fordulatok sorozatából felépülő regénytörténetet? A szöveg maga is „eltussolja” az erőszakot? Biztos vagyok benne, hogy nem: sokkal inkább a jelenség hétköznapi kezelésének, társadalmi megítélésének a távlatában maradva szituálja azt, a látszólagos elhallgatással irányítva a figyelmet az erőszak traumatizáló voltára és az elszenvedő közösségi kiszolgáltatottságára. „Ördög” sajnos (még mindig) van, a regényben az elkövető lóidomárként éli boldogan az életét (Jókainál ez a ’vérnősző barmok’ megtalált hivatása, lásd még Stomfai Gideont az Enyim, tied, övé-ből). Számomra a Nincsen ördög befogadása tudatosította, hogy mennyire többrétegűek, milyen fontos (napjainkban is aktuális) kérdéseket tematizálnak a Jókai-szövegek, melyekben az irodalmiasság és az életszerűség szinte elválaszthatatlan egymástól.
R. D. Sz.: Első Jókairól szóló tanulmányodat A kőszívű ember fiairól írtad (Alföld 2002/3) a kortárs magyar történelmi regény felfutásának s a műfaj hazai teoretikus újrapozicionálásának időszakában. Utóbb, a 2010-es években pedig már a nálunk is jelentős eredményeket felmutató emlékezetkutatásokból inspirálódva tértél vissza a témához, olyan szövegekre is kiterjesztve vizsgálódásaidat, melyek talán attraktívabban képesek láttatni a kollektív emlékezet mechanizmusait és poétikai lehetőségeit a Jókai-prózában (Erdély aranykora, Forradalmi és csataképek…, Rab Ráby). Ahelyett, hogy újra mozgásba hoznánk A kőszívűvel kapcsolatos szakmai és laikus olvasói vélekedések változékony hullámait, általánosságban kérdezném: milyen szempontból látod megtermékenyítőnek a hetvenes-nyolcvanas évek óta nagy karriert befutott, s az ezredfordulón nálunk is visszhangra talált emlékezettörténeti és -elméleti kutatásokat a 19. századi szövegek olvasásában, s azon belül a Jókai-próza újraértésében?
B. P.: Nem mondok nagy újdonságot azzal, hogy a Jókai-korpusz egy emlékezeti kincsesbánya: kollektív emlékezetünk tekintetében ugyanúgy, mint a modernitás korában lejátszódó gyökeres változások elevenné tételében – Hansági Ágnes legújabb Jókai monográfiája, Fried István, Szajbély Mihály, Fábri Anna és mások könyvei is bőséges példával szolgálnak ez utóbbira. Talán éppen a korpusz amúgy sokat hangsúlyozott kollektív emlékezeti teljesítménye feltáratlanabb. Én magam sem első szándékból fordultam rá: csak a szövegek lélektani teljesítményére fókuszáló Jókai-kutatásaimat összegző habilitációs értekezés könyvvé formálódásának a szakaszában, 2017–18-ban lépett be markánsan az emlékezettörténeti és -elméleti távlat – részben a debreceni Magyar Emlékezethelyek Kutatócsoportban végzett munkám, részben pedig a második (2018-ban publikált) Kőszívű-tanulmányom hatására, amelyben a regény emlékezetpoétikáját vizsgáltam alaposabban. Ezek alapján egyfelől rendkívül termékenynek látom a memory boom (interdiszciplináris távlatokat megnyitó) hatását az irodalomtudományos vizsgálódásokban; másfelől viszont úgy érzem, hogy ez a távlat közel sincs teljesen kiaknázva a 19. századi magyar irodalmi szövegek emlékezeti funkcióinak a feltérképezésében. Ann Rigney alapkérdésére (’mennyiben tulajdonítható az irodalmi szövegek speciális írásmódjának, hogy a múlt bizonyos képei életben maradnak?’) nincs minden aspektusból és minden releváns szövegkorpusz tekintetében kielégítő válaszunk.
Mindezt az Egri csillagok megkérdőjelezhetetlen kollektív emlékezeti státusának, valamint e funkció szakirodalmi reflektálatlanságának a szembetűnő aránytalanságával tudom demonstrálni. A recepció egy része a „hazaszeretet regénye” eposzias nemzeti identitáserősítő funkcióját mantrázta, míg az ellenvégleten a posztkoloniális kritika ihlette ezredfordulós elemzések a regény nacionalista elfogultságaira, az idegen, a másik teljes dehumanizálására fókuszáltak – de egyik megközelítés sem vetett számot a regény poétikailag megalapozott emlékezeti struktúrájával, így azzal sem, a megírtsága vajon közremunkált-e (és hogyan) az Egri csillagok elementáris közösségformáló hatásában – a kérdés fókuszáltan először csak a Pierre Nora-i emlékezethely-koncepciót mozgósító Kusper Judit írásaiban került elő 2014–15 táján. Egy frissen megjelent tanulmányomban ezt a felvetést vittem tovább, valamelyest tágítva az – irodalmi szövegek speciális emlékező karakteréről nem igazán beszélő – emlékezethely-teória értelmezői hatáskörét, arra is külön ügyelve, hogy a műfaji stratégiák, narrációs eljárások, kompozíciós megoldások stb. révén teremtődő múltkép hogyan járul hozzá a kollektív emlékezet előállításához, valamint hogy az Egri csillagok számos metafiktív eljárása hogyan teszi láthatóvá magát az emlékezés folyamatát is.
Az elmondottak a kollektív emlékezetünk teremtő munkásaként számontartott Jókai szempontjából is lényegesek, hiszen például 48–49 kollektív emlékezeti képe majdnem annyira Jókaié, mint az egri ostrom „mítosza” Gárdonyié. Csakhogy míg Gárdonyi kulcsregénye monologikus emlékezeti strukturáltságú, Jókai 48–49-e látványosan többszólamú, már csak azért is, mert egész életében írja a történetét: a Forradalmi- és csataképek, a Politikai divatok, A tengerszemű hölgy vagy bizonyos önéletrajzi írásai stb. egészen árnyalt, ellentétes impulzosokat közvetítő narratívák. De ez a többszólamúság, szórtság, kétértelműség már a 48–49 történetét emlékezetessé tévő alapműre, A kőszívű ember fiaira is érvényes: befogadásának ezért is lehetnek igencsak ’változékony hullámai’ – s bár a regény renoméját nem öregbítette, Margócsy István legutóbbi, szintén az Alföld Jókai-számában közölt dinamikus elemzése is rámutatott változatosságára, többszintű kommunikációjára. A Jókai-szövegkorpusz tehát egyszerre építi és bontja le a kollektív emlékezet nagy szimbolikus jelentéseit: illúziókeltés helyett folyamatos, máig tartó önreflexióra késztetve közösségi identitásunk, nemzeti önképünk alapjait. Az életmű egészére érvényes kulcsjelenségek – műfaji kódok destruálása, szemléleti változatosság, humor, irónia, paródia, többsíkú jelentésképzés stb. – Jókai nagy számú történelmi/emlékezeti reprezentációiban is elevenen jelen vannak.
Csak egyetlen látványos példa: miközben Gárdonyi az Egri csillagokban bevési az egri ostromot nemzetünk kollektív nagyelbeszélésébe, Jókaitól a nagyjából ugyanakkor írt és ugyanazt a történelmi korszakot cselekményesítő Fráter György történelemparódiaként reprezentálja a török kor legsötétebb fél évszázadát (1504–1551), alapjaiban bontva le nemzeti nagyelbeszélései(nk) szimbolikus jelentéseit. A történet teremtett világában pusztán humoros anakronizmus, amikor a narrátor a Kossuth Lajos azt üzente… nótát parafrazeálja a szerencsétlenkedő II. Lajos hadi készületeinek leírásakor – de ez egyben 48/49 emlékének destruálása, hosszú távon pedig a magyar nemzeti összetartás problémás voltának kritikája is. Mindez közel sem időskori eltévelyedés: Hansági Ágnes legutóbb az árulás pszichopatológiáját (is) elemezte Jókai egyik kurucregényében, a Szeretve mind a vérpadig-ban, s ugyanez a fő motívuma (más súlypontokkal) A lőcsei fehér asszonynak, az Egetvívó asszonyszívnek – míg a közismert A nagyenyedi két fűzfa egyaránt táborváltó siserehadként mutatja be a labanc és a kuruc seregeket. S ezek csak a Rákóczi-szabadságharc eseményeit cselekményesítő korpuszból kiemelt spontán példák, de gondoljunk bele: Jókai az ősmagyarságtól 48–49-ig a magyar történelem minden fontos korszakát hasonló módon és hasonlóan többszintű emlékezeti potenciállal beszélte el (a török hódoltság koráról kiemelkedő mennyiségű elbeszélést írt). Az az emlékezeti polivalencia (az emlékezet kétértelmű változatainak egyidejű színrevitele), amit az irodalom egyedi potenciáljaként tart számon az emlékezetelmélet (s ami az Egri csillagokban tényleg nincs meg), az Jókai történeti reprezentációinak voltaképp az alapkaraktere.
R. D. Sz.: Legutóbbi könyvedben (Emlékezésalakzatok és lélektani reprezentáció a Jókai-prózában, Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2018) a kollektív emlékezet reprezentációit tárgyaló elemzések mellett – mintegy a Jókai-recepció egyik „vakfoltjára” rámutatva – a Jókai-regények és -hősök lélektani struktúráival is behatúan foglalkoztál. S az év eleji nagy Jókai-konferencián tartott előadásod, mely az öngyilkosság kérdését állította a középpontba, azt mutatja, hogy ez a tematika továbbra is termékenynek tűnik számodra a Jókai-értésben. Egyfelől arra volnék kíváncsi, honnan ered a regények lélektanisága iránti fogékonyságod; másfelől arra, hogy milyen kihívásokat jelent-jelentett oly módszertannal közelíteni a kiválasztott szövegekhez, amely, ahogy írod, „néhol akár a modernné olvasás hermeneutikai kockázatát” (14.) is magában hordja?
B. P.: Nyilván a személyes habitusom, az évtizedek alatt formálódó irodalomszemléletem is közrejátszik abban, hogy az irodalmi szövegek lélektanisága különösen érdekel: de a ráfordulásokban, visszatérésekben egyszerű pragmatikus okok is meghatározók voltak. A Kemény-kutatásaim lezárultával például a Jókai-féle történelmi regény alakváltozatainak a leírását vettem célba, ami gyorsan zsákutcába futott – részben műfajértelmezői kifáradásom, részben pedig azért, mert ezt a máig feltáratlan területet csak a Jókai-korpusz egészének a kontextusában érdemes vizsgálni, nem pedig mintaelemzéseken keresztül (legalábbis ma ezt így látom). A Bolyai-ösztöndíjam viszont ketyegett, nem volt időm alkotói válságba esni, ezért a figyelmem gyorsan a Jókai-szövegek lélektani teljesítményére helyeződött át, és néhány évig az irodalompszichológiai olvasásmód fogalmi/szemléleti keretének tisztázására, valamint a lélektani érdekeltségű, poétikailag is megalapozott szoros szöveginterpretációk elvégzésére fókuszáltam. A téma egyébként ott volt a levegőben, hiszen a Jókai-próza esztétikai teljesítményének „lefokozása” főként teremtett hősei lélektani hiteltelensége miatt történt meg, a 19. század második felében domináló realista regénypoétikák szellemében – de mindazt, amit a realizmus alapjellemzőinek tulajdonítunk még ma is (nagyon leegyszerűsítve: valóságábrázolás, társadalmi és lélektani folyamatok komplex reprezentációja stb.), azt minden irodalmi szöveg csinálja – csak nagyon másképp.
A Jókai-próza fontos művei is más poétikai/szemléleti alapon reprezentálnak lélektani folyamatokat, mint mondjuk a ’jeles pszichológ’ Kemény vagy Eötvös József regényei. A feltűnően konvencionális, románcos klisékkel teleszórt Mire megvénülünk például egészen átélhetően viszi színre a death-trend jelenségét – a modellkövető öngyilkosságnak azt a fajtáját, amikor egy szülő öngyilkossága pszichés örökségként („átokként”) nehezedik a hátrahagyott gyerekekre. Az egyik kedvenc Jókai-regényem, a Rab Ráby a maga parodisztikus történetvezetésében (máig érvényes) szociálpszichológiai modelljét adja a magyar társadalmi folyamatok alapvető dinamizmusainak. Az arany ember pedig olyan gazdag lélektani folyamatrajzokban, hogy a könyvemben megírt elemzés (itt jungiánus fogalmi apparátussal vizsgáltam Timár személyiségalakulását) után már a harmadik ilyen érdekeltségű szöveginterpretáció megírására készülök – s egyre jobban zavar, hogy a köztudatban (hallgatói vizsgafeleletekben) még mindig ’a két világ közt sodródó’ szegény Timár Mihály értelmező sablonja dominál, aki amúgy a történések nagyobb részében döntésképtelen, sumákoló házasságtörőként lényegében megfojtja két nő életét, s mellékesen a saját pszichéjét is.
Az irodalmi szövegek lélektani érdekeltségű olvasása egy rendkívül szerteágazó és az irodalomtudományon belül sokat támadott terület: ha mondjuk egy interpretáció Freud, Jung metapszichológiai fogalmi rendszerére épül, akkor joggal vetődik fel az anakronisztikus visszavetítés vádja, értelmezői irrelevanciája. Két dolgot lehet és kell tenni: precízen lehatárolni a módszertant, s olyan párbeszédet létesíteni a metapszichológiai fogalmak, jelenségleírások és az irodalmi szövegek között, hogy a kérdésfelvetések mindig a szövegből induljanak ki, az értelmezői állítások pedig összhangban legyenek annak intencióival. Így lehet és kell is modernné olvasni, ráadásul mindez a középiskolai és részben az egyetemi irodalomoktatás értelmezői alapszituációja is. A tőlem idézett „hermeneutikai kockázat” formula már csak ezért is pózolós megfogalmazás, hiszen a szövegértelmezésben vagy a művek elsődleges kontextusára fókuszálunk, vagy olyan kérdéseket teszünk fel neki, melyekre a maga korában még nem válaszolhatott – ugyanakkor a kettő a tudományos gyakorlatban elválaszthatatlan egymástól, inkább az értelmezés fő távlatát jelöli ki.
Az élet aztán úgy hozta, hogy a Jókai-regények lélektani érdekű „modernné olvasása” után az ellenkező távlatból, az elsődleges kontextusból kiindulva is rákérdezzek a korpusz lélektani teljesítményére. 2022-ben Eisemann György kért fel, hogy a Jókai és a tudományok címmel készülő kötetbe (egyelőre betördelt állapotban vár megjelenésre) írjam meg a Jókai és a pszichológia című fejezetet, kifejezetten a Jókai-korabeli lélektani jelenségekre fókuszálva. Komoly szakmai kihívás volt, melynek igyekeztem becsülettel megfelelni, tudván, hogy csak részjelenségek (óvatos) felmutatására van lehetőségem: mindenesetre érdekes volt látni, hogy egyfelől milyen szervesen épülnek be a regények szemléletébe és poétikájába a mesmerizmus, a nedvalkattan, a fiziognómia, a frenológia stb. prepszichológiai felfogásai, másfelől pedig, hogy Jókai mennyire figyelemmel követte a korszak tudományos lélektanának a kibontakozását (is). Ebből a távlatból a korábban elemzett regények (Enyim, tied, övé, A lélekidomár, Az arany ember) egészen más szöveghelyei kezdtek el beszélni, ráadásul olyan evidensnek tűnő kérdéseket is fel lehetett tenni (pl. ’milyen szemléleti, pre-tudományos pszichológiai hátteret mozgósított a korabeli regénykritika realista szemléletű normaképzése?’), melyeket korábban nem tettem fel.
Mindenesetre ez a kutatás terelt vissza a Jókai-korpuszhoz, s ennek egyik zárványából nőtt ki a Jókai-próza öngyilkosság-reprezentációinak az elemzése, melyben a 19. századi sajtódiskurzusok, a Jókai-publicisztika és a Jókai-széppróza közötti átcsapásokra is figyeltem. A munka első fele már elkészült: ebben a korabeli sajtónarratívák és a Jókai-cikkek öngyilkosság-diskurzusainak a relációit vázoltam fel (a februári Jókai-konferencia kötetében jön majd ki); Az arany ember készülő szorosabb szöveginterpretációja pedig ebből az elsődleges kontextusból nyert szempontokra épül, hogy a szöveg komplex beszédének a feltérképezése után újra a modernné olvasás örvényébe kerüljek majd – hiszen akárhonnan futunk is neki, ez az érzékeny lélektani/egzisztenciális helyzet mindig aktuális, a regény pedig soktávlatú reprezentációját nyújtja a szuicid lélekállapotnak.
R. D. Sz.: Nemrégiben, a 96. Debreceni Ünnepi Könyvhét Jókai-kerekasztalának résztvevőjeként említetted, hogy a Sárga rózsa (1893) forráskiadványként való közreadásán dolgozol. Mint ismeretes, a kisregényből – melyet részben Jókai 1889-es debreceni-hortobágyi útja inspirált – már 1988-ban készült kritikai kiadás, ugyanakkor 2001-ben egy antikváriumi árverésen felbukkant a mű autográf kézirata, amely ma a Déri Múzeum irodalmi gyűjteményében található. Milyen értelmezői lehetőségek rejlenek a kisregény tudományos igényű közreadásában, számításba véve a kritikai kiadás elkészülése óta eltelt évtizedeket (példaképp: a szövegkiadásokra vonatkozó teoretikus elképzelések újraértékelését) és a mű alföldi-debreceni ihletésének érzelmi többletét, lokális kontextusát?
B. P.: A kézirat eredetiségét Lakner Lajos, a Déri Múzeum tudományos igazgatóhelyettese igazolta, aki azt is megerősítette, hogy nem utólagos másolatról, hanem a Pesti Hirlaphoz tárcaközlésre eljuttatott kéziratlapok hiánytalan összességéről van szó. Ő kért fel a Sárga rózsa (kéziraton alapuló) szövegkiadására, amely a Déri Múzeum Leletmentés című könyvsorozatának következő darabjaként fog megjelenni, 2026 elején. Az első elgondolások szerint valóban kritikai (tudományos) jellegű kiadás készült volna, ám a sorozat átfogó célkitűzéséhez igazodva (s a kisregény szélesebb körű befogadhatóságát is szem előtt tartva) végül a mai helyesírási sztenderdekhez közelítő szövegváltozat kerül majd az olvasók elé. A szakmai/filológiai igényesség és a szó legjobb értelemében vett népszerűsítés szándékának a találkozási pontján született meg az az elhatározás is, hogy a Jókai-kisregény izgalmas verbális vizuális világa néhány művészi illusztrációban is életre keljen – ezt a 2021-ben az Év Illusztrátora díjat elnyerő Grela Alexandra készítette el. A legnagyobb szöveggondozói kihívást számomra tehát az jelentette, hogy úgy őrizzem meg a kézirat írásmódjának nyelvi sajátságait, hogy közben a szöveg befogadható maradjon a mai olvasó számára is. Ahogy azt Lakner Lajos eredetiségvizsgálata sejtette, a kéziratszöveg nem mutatott radikális tematikai eltéréseket az első tárca- és kötetközléshez (valamint az ezekre alapuló kritikai kiadáshoz) képest. Ám a sajtó alá rendezői munka sok érdekességet hozott felszínre, melyek ugyan nem forradalmasítják a Jókai-filológiát vagy a regény recepcióját, mégis számos vonást megmutatnak Jókai írásmódjáról.
(Forrás: derimuzeum.hu)
A legörömtelibb felfedezést a hajnalkacagás (= hajnalhasadás) szó megtalálása okozta, melybe – az első kéziratlap sérülései miatt – először abban a kedves, érzékenykedő jelenetben futottam bele, amikor a maszkulin külsőségekre sokat adó (valójában érzékeny és szeretetre vágyó) Decsi kiönti szíve bánatát a lovának. Ember és állat szeretetteljes, intim kommunikációjának a kontextusába nagyon szépen belesimul az elbeszélő játékos (enyhén belső rímelő) kommentárja: „A mén […] látta, hogy a gazdája alszik, meg sem moczczant volna hajnalkaczagásig”. Innen visszanézve aztán az első kéziratlap egyik elmosódott szavát is azonosítani tudtam: „[a] legelső hajnalkaczagásnál egy lovas legény poroszkál a sík Zámi pusztán” – s ez az első használat már igazi meglepetés volt, hiszen a regény egyik nyitómondatáról van szó. A nyelvi játékosság (vagy mímelt archaizálás) itt inkább egy olyan marker, amely a Hortobágy „realista” reprezentációjának sok más szöveghelyen, sokféle módon artikulált irodalmiasságát már az elbeszélés legelején nyomatékosítja. Érdekes, hogy a tárcaközlésben még szerepel a szó, a kötetkiadásban viszont már a hajnalhasadás formulát találjuk; a Jókai-szótárban sincs benne, pedig később a Tégy jót-ban, A mi lengyelünkben és a Levente című darabban is felbukkan. (A hajnalkacagás Jókai egyéni szóalkotásának tűnik, bár Balázs Géza nyelvész egy – a Leventét elemző – friss írásában a dráma „archaikus szavai” felsorolásba illeszti; míg Jókai első alkalommal a magyar nép őshitéről szóló, Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben 1888-as, Magyarország 1. kötetének alfejezetében írja le a szót.) Szintén meglepő volt, hogy a kéziratváltozatban milyen gyakran bukkan fel a -bul, -bül nyelvjárásias ragozási forma – a narrátori megszólalásokban is (pl. „szelt magának a czipóbul, szalonnábul”). Jóval nagyobb számban, mint a tárca- és az első regényközlésben: nem tudom, hogy Jókai kérésére vagy tudtával történtek-e a változtatások, ehhez komolyabb kutatás vagy Jókai-filológiai alapismeretek kellenének. Mindenesetre (a hajnalkacagáshoz hasonlóan) a szövegkiadásban megtartottam ezeket a ragozási formákat, mivel nem régies írásalakot tükröznek (mint pl. az utitárs, mulva, bújdosó, városbol, rosz, mingyárt stb.), hanem a szereplők nyelvi/szemléleti világához simuló narratív stratégia nyomai.
Bár az elején nagy fejtörést okozott, a legnagyobb sajtó alá rendezői „örömöt” a kézirat szövegének központozása – elsősorban a kettőspont és a pontosvessző gyakori használata – jelentette. Mai szemmel nézve ez még úgy is furcsa, hogy tudjuk: a helyesírási szabályok ekkortájt még nem voltak kőbe vésve. (Egyetlen rövid, de szembeötlő példa: „Parasztleány nem élhet dal nélkül: nóta mellett könnyebben megy a munka: jobban telik az idő: megrövidűl az út.”) A kézirat átírásának a felénél kezdtem ráérezni, hogy a kettőspont és a pontos vessző (ahogyan persze a vessző, s a jóval ritkábban használt kötőjel) nem (csak) tagmondatelválasztó funkcióban szerepel: gyakran a megszólalás hosszabb-rövidebb szünetjelei is, melyek az élőbeszéd ritmusát rögzítik, „kottázzák le” – érdekes módon a narrátori megszólalásokban is. Valamilyen formában meg akartam tartani ezt a központozást, úgy, hogy az olvashatóság is megmaradjon: már csak azért is, mert abban bízom, hogy ez valamelyest segíti az olvasás ritmusának a szabályozását, a befogadói figyelem szervezését. Ezért a kettőspontok egy részét megtartottam, a „feleslegeseket” pedig hol vesszőre, hol pontosvesszőre, hol kötőjelre cseréltem: úgy, hogy a „szünetek” hosszúságát – amennyiben ez lehetséges volt – megtartsam. Persze jeleznem kell: ilyen szakmai szabadosságra egy kritikai kiadásban nem lett volna lehetőségem, hiszen ott komoly sztenderdek mellett zajlik a szöveggondozás. E sztenderdek kialakításában viszont vélhetően nincs könnyű dolga a Hansági Ágnes vezetésével nemrégiben újjáalakult kutatócsoportnak: az éppen most zajló kritikai szövegkiadások esetében például (a sajtó alá rendezők, Bednanics Gábor és Farkas Evelin szóbeli közlései alapján) úgy tudom, hogy A cigánybárónak nincs, a Véres könyvnek viszont van kézirata – saját érintőleges tapasztalatom szerint számos döntéshelyzetet teremthet a kézirat megléte, még ha ezen kiadások alapszövege is a tárcaközlés vagy az első kötetkiadás.
R. D. Sz.: Az előbb említett kerekasztal-beszélgetés zárlatában azt felelted a moderátor, Farkas Evelin jövőbeni terveket firtató kérdésére, hogy újabb Jókai-olvasmányélményeid nyomán immár Jókai „realizmusával” kívánsz számot vetni; illetve legutóbbi Jókai-dolgozatodban, azaz az Alföld tematikus Jókai-lapszámában (2025/10) megjelent, épp a Sárga rózsát elemző tanulmányod utolsó oldalain is olvashatunk erre vonatkozó reflexiókat. Komolyan véve „a realizmus problémáinak” sokaságát, arra nem kérhetlek, hogy e rövid interjúban békítsd össze a 19. század egyik legjelentősebb irodalmi irányzatát és Jókai százkötetes életművét. Inkább arra vagyok kíváncsi, milyen tétjei lehetnek a valóságábrázolásra (és -teremtésre) irányuló kutatói kérdések újragondolásának a Jókai-olvasásban, különösen oly szakirodalmi előzményekkel, mint Nagy Miklós munkái és Fábri Anna 1991-es Jókai-könyve?
B. P.: Egyik általad felvetett előzményt sem áll szándékomban folytatni vagy felülírni, hiszen Nagy Miklós a marxista irodalomtörténetírás szemléleti keretében, Fábri Anna pedig kvázi történetírói korpuszként közelített a témához (bár Fábri-könyve fontos orientáló pont lesz a munkám során). Jókai „realizmusa” egyelőre különböző értelmezői impulzusok hatására, egyre erőteljesebb kontúrokban körvonalazódó koncepció a számomra, melyhez két egészen eltérő olvasói/értelmezői tapasztalat vezetett el.
Egyfelől Jókai és a kortárs pszichológia viszonyát feltérképező vizsgálódásaim során jutottam arra a következtetésre, hogy a Jókai-kortárs regénykritika realista poétikai normarendszere reflektálatlanul használja a ’pszichológia’ fogalmát, természetesnek véve, hogy mindenki tudja: mit kell egy irodalmi szöveg lélektani kérdésfelvetésein, a fiktív szereplők lélektani kidolgozottságán, motivációján stb. érteni. Joggal feltételezhető, hogy a realista regény poétikai alapnormáiban inkább a korszak „közös egyetértésen” alapuló lélektani tudása rögzül, melyet a pszichológiatörténet „naiv” vagy „népi pszichológiának” nevez – ezt viszont egészen biztos, hogy Jókai ismerte a legjobban, s a legváltozatosabb módon applikálta is az írásaiban. Nem véletlen, hogy ő maga is annyit kardoskodott (sajnos gyakran a Don Quijote-i szélmalomharc meggyőzőerejével) szövegei életszerűsége mellett, hiszen prózájának bizonyos jellemzői akár egy lehetséges (ám pontos meghatározásra szoruló) realizmusfogalom távlatából is leírhatók.
Másfelől egy visszatérő befogadói tapasztalatom formálta ezt a vizsgálódási irányt: egyes élethelyzetek, szituációk miliőjének, emberi kapcsolatrendszerének stb. rendkívül pontos és „reális” jelenetezésére lettem egyre inkább figyelmes friss Jókai-befogadásaim során. (Ebben ráadásul megerősített, hogy Szajbély Mihály hasonló újraolvasói élményekről számolt be Alföld–interjújában). Csak két példát említek röviden, mindkettő a családi/rokoni dinamika közelképeibe kalauzol el bennünket. A Kedves atyafiak című 1853-as elbeszélés hosszúra nyúló epilógusában két-két család találkozásáról olvashatunk: előbb egy „rendezetlen” család tér be utazása során konszolidáltabb rokonaihoz, míg a másik vendéglátás során egy agglegény fogadja egy mintacsalád tagjait – kínos rokoni feszengések, párbeszédek, cselekedetek jeleneteinek humoros, néha egészen burleszkszerű sokasága váltja egymást a történetben (s már csak félve merem mondani: nagyon aktuális tapasztalatokat előhívva). Hasonlóan komikus hangoltsággal, de sokkal komplexebb egzisztenciális helyzetet teremtve merülünk el a Lapussa család terhelt személyközi kapcsolataiba a Szegény gazdagok első fejezeteiben, melyet az öreg családfő zsarnoki viselkedése határoz meg: ennek a megbetegítő családi dinamikának az alaphelyzetéből indul el (később kalandregény- és krimiszerű történetsémákat is aktivizálva) a főszereplők tragikus élettörténete. A részben elbeszéletlenül elbeszélt Henriette sorsalakulását például leginkább a Nincsen ördöghöz hasonlóan keretezi Jókai; mert bár Flammától eltérőn Henriette a regény központi szereplője, abból nagyon keveset látunk, hogy mi játszódik le az erőszakos, hatalommániás Hátszegi és felesége között a bezárt ajtók mögött – főleg, miután Henriette letépi Fatia Negra álarcát. De bármi is történt, ez a „reális”/lélektani indokoltsága, hogy a krimi és a románcos kalandregény műfaji elvárásai nem teljesülnek a regény zárlatában: egyrészt az olvasó számára nem derül ki egyértelműen a két démoni figura azonossága, másrészt az elszakított fiatal szerelmesek sem találnak egymásra. Vámhidy nem volt képes érzelmileg közeledni megbecstelenített kedveséhez, vagy a nőalak traumatizáltsága volt a végleges szakítás oka? Nem tudjuk meg, egyértelmű nyomokat nem kínál fel a regény.
A „realista Jókai” koncepció megalapozása persze nem lesz sétagalopp, hiszen Jókai kétségtelenül romantikus regényeket írt, annak számos változatát aktualizálva: de maximálisan kiaknázta a regény műfaji határtalanságát, végtelen rugalmasságát, ötvözet jellegét is, hihetetlen mennyiségű írásmódot, történetsémát mozgósítva és (akár egyes művekben is) folytonosan váltogatva. Ezért van szükség a romantikus regénypoétikai apparátus fogalmi tágítására – s Hansági Ágnes is azért vezette be (német szakirodalmi előzményekre támaszkodva) a romantikus modern értelmező fogalmát a Jókai-korpusz leírásában, hogy a szövegek poétikai teljesítményének, komplexitásának kitakart jelenségeit láthatóvá tegye. A ’romantikus realista’ vagy ’realistán romantikus’ fogalmi páros viszont szakmailag vállalhatatlan (terméketlenségét a Mikszáth-recepció kiváló írásai, Schöpflin Aladár és Barta János munkái demonstrálják). A realizmus fogalma is többszörösen terhelt, értelmezői távlata egyszerre nagyon szűk és a végtelenségig tágítható. A 19. század a regény műfaji ideálját látta benne, poétikai és szemléleti kritériumokat is ráaggatva (valóságábrázolás, társadalmi reprezentáció, jellemek lélektani kidolgozottsága). A marxista irodalomtörténetírás ezt komoly és vonalas ideológiai elvárásokkal terhelte tovább – Auerbach idők feletti realizmuskoncepciója pedig annyira tág, hogy nehéz fogalmi kapaszkodókat találni benne. Persze számos magyar szakmai megküzdés történt a közelmúltban a realizmus és a realista regény jelenségével kapcsolatban (Szegedy-Maszák Mihály, Hites Sándor tanulmányai vagy a Helikon folyóirat 2021-es Realizmusok száma), s az angolszász recepció is rendkívül gazdag (itt Peter Brooks Realist Vision című könyve lesz a kiindulópontom). Ugyanakkor nem nagymonográfia megírására készülök: egy alapozó fejezet után, mely számot vet a különféle realizmusfelfogásokkal, több eltérő megközelítésből, távlatból születő elemzések kapcsolódnak majd össze a tervezett kötetben. Persze addig még nagyon sok regényt, novellát kell még el- vagy újraolvasnom: kíváncsian várom, hogy a már-már kultikus befogadóvá változtató Jókai-év bűvköréből kikerülve „végre” lesz-e egy igazán kiábrándító olvasói élményem…
A borítófotón: részlet a Sárga rózsa 1940-es filmfeldolgozásából (rendezte: György István).
A sorozat első, második, harmadik és negyedik része itt, itt, itt és itt olvasható.
Radnai Dániel Szabolcs az MNMKK Petőfi Irodalmi Múzeum Oláh János-ösztöndíjasa
Hozzászólások