Derűre (p)engedély?
„Az elmém… hát talán még penge.
Habár nem éppen szaracén.
Társai tán már szétszéledve,
de kitart még egy darab-én.”
– Így kezdeni, eleve rossz az:
émelyeg tőle fiatal;
ép ösztöne s veleje borzad.
(„Óbaszki: még egy lila dal!”)
A hegygerinc, a naplemente –
ennyi, amit itt adni tudsz;
de ne hidd, hogy ez talmi cucc,
mert benne van, amit ki nem mond
– nem nyers ugyan, de nem is elvont.
(Ugyan, hogy lenne bármim penge?)
………………………………………
Az idő lassan elporoszkál.
Gáncsot vetnél neki, de hogy??
S hiába osztanál, szoroznál,
a játékidő fogyva fogy;
ez már a vég, hiszed, pedig dehogy.
(Higgyen ilyet, akit hóhér borotvál!)
– Szétgurulni a napokat ne engedd;
ha aprópénz, csak még nagyobb becse;
élvezni ne kérj soha engedelmet,
mert ez az élet legjobb kortese.
Várd ki, mint teljesül a végzet terve
(ne, mint Babitsnál: ijedt őzike)
– milyen penge hatol, mit írsz, a versbe:
kaszaél? Megmentő szike?
Nyilván. Való?!
„Hogy őrültek között élek, nyilvánvaló.”
(Takács Zsuzsa)
Itt voltam mindig.
Nem hoztak be ide.
Aztán ez itten elfajult.
Míg végül ennyire.
Kis faksznik, apró csúsztatás.
Majd zűrzavar „az összes fronton”,
és vérré vált képmutatás.
Ez egy rossz álom – morgom.
Erősebb a kor s szelleme.
A trónra emelt téboly.
Hisz agyrém már a cél maga:
legzakkantabb az élboly.
Észt oszt, ki maga csak sunyi
(bár pont azzal visz mindent!).
Hát ő volt a pofátlanabb!
s a mérleg arra billent.
E mindennapi szürreál:
nem-filmen tűzoltóbál;
ki másképp bolond, kicsit is,
naná, hogy szökni próbál.
Nem jutottam messzire.
Szerencsétlenül szöktem.
Nincsen remény.
Őrültek élnek köztem.
(Megjelent az Alföld 2025/9-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Lévai Ádám tollrajza.)
Hozzászólások