Laudáció abból az alkalomból, hogy Rakovszky Zsuzsa megkapta a Szabó Magda-díjat
Tisztelt Díjalapító, tisztelt Igazgató Úr, kedves Zsuzsa, kedves Színházbajáró és Olvasó Közönség!
Rakovszky Zsuzsa költőként indult a hetvenes évek közepén: a korabeli mainstreamtől igencsak elütő, a titokzatos Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes és Tandori Dezső delejező hatását mutató és mégis egyedien éteri és finoman árnyalt, csipkézett versek kötetben először a Jóslatok és határidőkben jelentek meg, 1981-ben. A mindennapok jelentéktelennek látszó részletei iránti figyelem, a szürke hétköznapok banális megkötő erői (a „határidők”) összetalálkoztak itt az egyszeri, múló élet ritka csodás pillanataival, a visszahozhatatlan múlttal és a jövő – még referencia nélküli – ígéretével (a „jóslatokkal”). Az elkövetkező három évtizedben jöttek sorra a verseskötetek, a Tovább egy házzal (1987), a Fehér-fekete 1991), a Hangok (1994), az Egyirányú utca (1998), a Visszaút az időben (2006), a Fortepan (2015) és a Történések (2015) ismétlődésükben is állandó motívumokkal, mint az otthonosság keresése, az idő és a mulandóságunk megragadása, miközben poétikai újítások frissítették a megszólalás- és alakításmódokat: az autentikus „hangok”-tól (drámai monológoktól) az ironikus-szatirikus korrajzokon át az ekphrasziszokig (kép-, és fotóleírásokig). Rakovszky Zsuzsa jelentős műfordítói életművet is létrehozott. Angol, amerikai és német költők (pl. Kingsley Amis, Elisabeth Bishop, Theodor Storm és Conrad Ferdinand Meyer) versei, Ibsen verses drámái (Kúnos Lászlóval közösen), Alice Munro elbeszélései, Charles Frazier Hideghegy című regénye mellett fordított történelmi és filozófiai munkákat és népszerű olvasmányokat is.
Egyebekben nem oly nehéz a díjazottat ahhoz kötni, akiről e díjat elnevezték. Szabó Magda is költőként indult, bár nevezetes korai művében, a háború után írt, de csak 1975-ben publikált, a jeles debreceni utód, Térey János által is sokat méltatott, nagyszerű Szüret című verses regényében is nyilvánvaló a történetmesélő, az író hangsúlyos jelenléte. Az ’50-es évek közepén-második felében ez a prózaírói ihletettség erősödött fel a cívisvárosból a fővárosba, előbb a nélkülözésbe, „levegőtlen prés”-be, majd a hatvanas évektől a népszerűség és a méltán jött siker rivaldafényébe került Szabó Magda életművében. S jóllehet Rakovszky Zsuzsa mindmáig hű maradt a költészethez, az ő pályáján is van egy „írói fordulat”: a millennium táján regénnyel jelentkezett. A kígyó árnyéka (2002) meglepetést és nagy figyelmet keltett az irodalmi közvéleményben, rövid időn belül elnyerte a Márai-díjat és a Magyar Irodalmi Díjat. Ez a regény illeszkedett a ’90-es években kibontakozó új magyar történelmi regény trendjébe, ugyanakkor a 17. században Lőcsén és Sopronban élő, idősödő Ursula Binder („Orsolya”, „Orsicska”) ifjúkorára való visszaemlékezése új színeket vitt ebbe a diskurzusba, amikor egy régmúltbeli női hang–női sors rekonstrukcióját állította a középpontba. A lőcsei patikáriuslány memoárjában a külvilág állandó háborús viszonyai az emberek lelkében és viselkedésében folyvást ott ható, egyszerre motiváló és pusztító erejű szenvedéllyel, a másikat kívánó és bekebelezni akaró vággyal kapcsolódik össze. A törvényekkel, szokásokkal, de még a lelkiismerettel sem megzabolázható szenvedély jelképe a tűz: a regény egy gyermekkori tűzeset emlékével kezdődik és a cselekményt – akárcsak Móricz Árvácskájában – egy tűz végzi be. A ritka sűrű prózanyelv a lélek rezdüléseinek szövevényét nyújtja, két nagy klasszikus lélektani elemzését idézve: Németh László Iszonyát és még inkább Szilágyi István Kő hull apadó kútba című művét. Rakovszky Zsuza ezáltal a legérdesebb, leginkább nehézkedő, legdrámaibb hagyományait újította fel a magyar regénynek, egészen a Kemény Zsigmond-i gyökerekig, elhozva-átmentve a szenvedély és sorsszerűség felemelő tragédiáját, a „nagyszabást” a kétezres évek ironikus-parodisztikus hangok által uralt irodalmi világába. Ahogy Margócsy István megfogalmazta: „Rakovszky regénye e nagy, egyszerre ismeretelméleti és etikai vállalása révén nõ át az önvallomásos történelmi kalandregény szép szentimentális mûfajából a nagyszabású példázat ritka erejû megvalósulásává: a fõhõsnõ keresõ gesztusai, miközben pszichológiai finomságaikkal és aprólékos emberismereti bölcsességükkel ragadják magukkal az olvasót, az etikai önértelmezés nemes parabolájával is szolgálnak, s egy különös, posztmodern módon értelmezett, belátóan egyedi, mégis általánosan érvényes, ugyanakkor a másoknak parancsoló modalitás preskriptivitását mellõzõ kategorikus imperatívusz érvényével hatnak. Alighanem igen kevés regényt olvashattunk az utóbbi idõkben, melyben a történetmondó narrativitás, a vallomástévõ szubjektivitás és az ismeretelméleti és erkölcsi érzékenység ily átütõ erejû egységben lett volna megfogalmazva.” Részben a Rakovszky-versek is, akárcsak az immár sorjázó regények (különösen kiélezetten a VS (2011), Vay Sándor/Sarolta transzszexuális szomorújátéka) a személyiség eredendő késztetéseinek és a társadalmi szerepeknek a konfliktusát állítják a középpontba: a titkolódzást, a hazugságot, az álcát, a meghasonlott alkalmazkodást, s azt, hogy a másik minden kiismerhetősége dacára is titok marad, s e tekintetben az író Kosztolányi Édes Annájához, Mészöly Miklós Megbocsátásához és Nádas Péter Párhuzamos történetekjéhez kötődik.
Az önéletrajzi ihletettségű A hullócsillag éve (2005) a családregény műfaji mintázatához kapcsolódva a gyermek Piroska nézőpontjából idézi föl az ötvenes években az apa korai halála miatt csonka családban felnövő leány sorsát. (A magára maradt anyát egykori dajkája, Nenne segíti, ahogy a segítség a hagyományos családi köteléken kívülről érkezik Nényu személyében, Visky András Kitelepítés című regényében is!) A gyermeki és a felnőtt tekintet, nyelv és tudat termékeny feszültségében alakuló sorstörténet kimondatlanul, de ráismerhető módon a szülővárosban, Sopronban játszódik. Mondhatni: ami Szabó Magdának Debrecen, az Rakovszky Zsuzsának Sopron. De míg előbbi jószerével feltétlen szeretetével – s tegyük hozzá: a biztonságos távolból, a megszépítő messzeségből – mítizálja a cívisvárost, addig utóbbi, immár visszaköltözve a „leghűségesebb városba” az otthonosság megteremtésének nehézségeit, a lakóhelytől való kölcsönös függés, a hozzá fűződő hűség/hűtlenség ellentmondásait tárja föl. A Szilánkok (2014) című regényben például a huszadik század első két évtizede forrongásainak országos és helyi (itt Sopron „Sók”!) aspektusait, ezáltal a múlt megismerhetőségének és feldolgozhatóságának kérdését, s ezzel összefüggésben a kollektív és az egyéni identitás dinamikus alakulásának feszültségeit firtatja az író. S miközben azt kutatja, hogyan hat a történelem az egyéni sorsokra, s az egyéneknek mennyi esélyük is van amaz bármilyen szintű alakítására, női és férfi jellemeket, attitűdöket, szerepeket egyaránt vizslat. Ezt teszi a napjainkban Budapesten játszódó Céliában (2017) is, ebben a regényben – Orsolya, Piroska és Emma hangja után – immár férfi-hangot, a főhős-narrátor Ádámét megteremtve. A belső és külső ellentéte, a személyes késztetések és a társadalmi szerepkényszerek ütközése, a családi kötelékek meglazulása, vagy akár elenyészése a mi mostani életünk válságát mutatja fel. Törékeny nőiséget és legalább annyira a férfiszerepek elbizonytalanodását. Boldogtalan, mert magányos önzést és önző tanácstalanságot. De mégis: kölcsönösséget. Azt, hogy csak másban moshatjuk meg arcunkat, csakis a másik (csak egy Isten?) gyógyíthat meg bennünket.
Rakovszky Zsuzsa költőként és íróként életünk nehézségeit, mulandóságát és esendőségét mutatja meg, s ezáltal éppen azt, ami miatt egyszeriségében igazán értékes az életünk. Szeretettel gratulálok a díjhoz!
Fotók: Katona Ákos
(Elhangzott 2026. október 5-én a Szabó Magda-díjátadó gálán a debreceni Csokonai Nemzeti Színházban.)
Hozzászólások