Siralom
(Lament)
Halálod kimerítő munka volt.
Előbb a sok teendő macerált,
Ahogy a beteg torkot irritálja
A köhögés száraz retorikája.
Majd röntgenre meg vizsgálatra vártál
(Ültödben napi két regényt átrágtál),
A hosszú órák, gyógyszer, amit adtak,
A megszokott rendből kimozdítottak.
Sokat fogytál, de jólnevelt maradtál,
Remélted, az maradhatsz, aki voltál,
Hogy új és új bajodat meg se lásd.
Nem így a tűt. A gerinccsapolást.
Azt nagyon erős fejfájás követte,
Hallottam, ahogy megébredsz miatta
Félóránként egy nyomasztó álomból,
Kiáltottál a felháborodástól.
S megint a rémálom következett,
A fájdalmad csak jött, nem engedett,
Nem javultál: reggelre öblös és
Tartalmas lett a száraz köhögés.
Még négy nap. Az ötödik éjszakán
Jelentkeztünk az ambulancián.
A düh! A düh! Már nem tűntél nyugodtnak,
Mikor a lengőajtón át betoltak.
Tudtad, ez nem arrafelé vezet,
Ahol a mindennapi élvezet,
A hedonista test öröme van,
Magától értetődő, gondtalan
Alvás, napfény a bőrödön, teával
Eloltott szomjúság. Annyira távol
Kerültél, mintha mártírságra vágyna
Húzódott tested messzi Kanadába:
Körülvett a szigorú fegyelem,
Északi zord vidék, a kórterem.
Felhőbe vont a morfium. Beszélni
Már nem tudtál attól a másfél ujjnyi
Vastag csőtől, amelyen lélegeztél.
A távolságtól olyan vékony lettél:
Ahol a puha párnázat beomlott,
Kivehetővé vált a pofacsontod,
De elméd még a köztes állapot
Sík falán keresett kapaszkodót.
Noteszlapokra írtál. Feljegyezted,
Hogy az ápolónőt zavarba hoztad:
Mikor zokogva borultatok össze
Négy év után apáddal, megkérdezte,
„Végre megérkezett a kis barátod?”
(De őt a végsőkig, hiába vártad.)
Egy filippínó népdalt dudorászik
A nővér reggelente, messze hangzik
És szép, írtad. Kaptál a részletek
Után, hogy berendezd a fészkedet
Azon a kopár, szélsöpörte szirten,
Ahol feküdtél. Buzgón, eltökélten
Rögzítetted a körülményeket,
Hogy magad köré sűrű életet
Szőjél. Eddig véletlenül, nem okkal
Telt meg a pillanat konkrétumokkal,
És feltárt mindent, amihez csak ért,
Csípős humorod: bármi belefért.
Rögtönöztél. A nyári fű szaga
Jut eszembe, csillagos éjszaka,
Közel húztuk a hálózsákokat,
Beszélgettünk. És nevettünk sokat,
Fáradt voltam már, elaludni mégse
Sikerült: elméd finom érintése
Csiklandott, nevettem, hagyd már, elég.
Most te voltál kimerülve, de még
Éhes maradtál, vágytál a világra,
Mert kis lépésekben hagyott magadra
Két hét förtelmes ágyfogság alatt,
A kezelés hatástalan maradt.
Mikor biztossá vált a végkifejlet,
Méltósággal, sírás nélkül viselted,
De nem kötöttél a halállal békét.
Úgy éltél, mintha nem tudnád a végét,
És most sem nyugodtál, nem álltál készen,
Nem voltál befejezve még egészen,
Ki kellett volna teljesedned abban
Az ismertséget hozó, nagy szerepben,
Amelyre még szükséged volt – igaz,
Nem tudtad meghatározni, mi az.
Nem volt meg benned az alattomosság,
Mint sikerekhez szükséges adottság.
Szerettük az önszeretet hiányát,
A mosolyod, öngúnyod tudományát.
De közben összeomlott a tüdőd,
Gép vette helyetted a levegőt,
Nem volt más hátra, belső tengeredbe
Kellett fulladnod, saját nedveidbe,
A gyógyszer csak kitolta az időt.
Nem szóltunk, tudtuk. Téged a jövőd
Helyett a pillanatnyi aggodalmak
Kötöttek le: egy adagot még adtak,
Még adminisztráltad az ágyadat,
Hogy párna legyen a fejed alatt.
Így haltál meg. A bőröd szürke lett,
Elérted, kvázi, teljességedet.
Másnap reggel odakint szédelegtem
Túl kevés fájdalomban, túl melegben,
Kidobtak a virrasztás rejtekéből,
A zsibbadásból, halálod helyéről.
A kíméletlenségtől bekábulva
Egy kórházkerti padon ültem, újra
A változatos viszonyok között,
Ahol egy kis bokorban neszezett
A lehetőség, mint te is kerested.
Sosem tartottad vonzónak a tested,
Bár vonzó volt, és volt bizalmad benne,
Bizsergetett is a szeszélyessége,
Tied volt, megadta, amit tudott,
Amíg a végén cserben nem hagyott,
Vendégszerető közeg volt a véred,
De vendégeid elárultak téged.
Az összeférhetetlennel dacolt:
Hosszú, fájdalmas, nehéz munka volt.
HORVÁTH IMRE OLIVÉR FORDÍTÁSA
(Megjelent az Alföld 2025/8-as számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Gallai Judit Ágnes cianotípiája.)
Hozzászólások