(Debrecen, Kétmalom utca 17. – 2026. szeptember 14.)
Először akkor álltam a Kétmalom utca 17. számot viselő épület előtt, amikor még nem volt rajta emléktábla. Amikor még jóval megviseltebb állapotban volt. Amikor 2017 egyik januári vagy februári napján János megmutatta nekem a házat, ahol gyerekeskedett. Miután a debreceni építész, Sajó István unokájával, a Tankcsapda és a Tomi Szomorú zenekarok ősformációjának számító Vörös Kakas egykori szólógitárosával hármasban megnéztük a MODEM-ben az Art deco a pusztán című kiállítást, amelynek János volt az egyik kurátora. Ez a tárlat az ő legelső, még középiskolás korában publikált munkájának a tárgyát járta körül: a debreceni születésű, először Budapesten tanuló, majd azután Európában és Amerikában jelentős szakmai tapasztalatokat begyűjtő, végül Debrecenbe visszatérve a cívisvárosképet módjával alakító, ráadásul a bergen-belseni koncentrációs táborból szabadulván továbbra is a maradandóság városában és a korszakos körülmények szorításában alkotó építészről, aki, tudhatjuk János tanulmányából, az általa tervezett nagyerdei stadion lelátóján halt meg, meccsnézés közben. Szép halál, sajnos nem mindenkinek juthat ilyen. Jánosnak sem jutott.
Egyébként nem csoda, hogy lelki és szakmai rokonságot érzett az építész Sajó és saját maga között. Túl az önéletírásában is említett tényen, hogy középiskolás korában még építésznek készült. Bár felnőtt éveiben mégiscsak sok mindent megépített, megannyi tartós szövegszerkezetet, maradandó irodalmi életművet. Ilyen szilárd és tetszetős nyelvi építmény lett például a Drezda februárban című, 2000-ben megjelent verseskötete, azon belül a drezdai Frauenkirchéről szóló költeménye, a Miasszonyunk – az 1945-ös lerombolás iszonyatának és az újraépítés vagy nem-újraépítés válaszútjának retorikai-poétikai satujában. (A vers keletkezése utáni évek valóságában ez a nyitottság eldőlt az újraépítés javára.) Halljuk hát az ötrészes építmény harmadik egységét, amely egyszerre szól a tárgyáról és önmagáról:
A Frauenkirche kőlapjai nem voltak cementtel, malterral vagy bármely más kötőanyaggal összeforrasztva. Tulajdon súlyuk préselte egymáshoz őket, miként az antik szentélyek köveit. A nehézkedés örökbecsű emlékműve született meg az Új Piactéren. Egyik méltatója a Wertheim-szekrényhez hasonlította a Miasszonyunk templomát: külső erők csupán karcolásokat ejthetnek rajta, de nem férkőzhetnek a belsejébe. Ez a feltörhetetlen, kőből való szelence nem lehet tüzek martaléka, és nem árthat neki az emberi ármány. Drezda 1760-as ostromának idején a porosz ágyúgolyók egyszerűen lepattantak a kupola kőkockáiról.
De választhatnám, választom is, az idei Térey Könyvünnep kiemelt könyvtárgya, a 2006-os Ultra híres épületversét, A gyönyörű gyárat:
Egy rész téglából, egy rész műanyagból,
Kétholdnyi föld, világtól elhagyott.
Kemény művészet kell, hogy összetartsa
A gazdátlanul tengő anyagot.
Kemény művészet Térey építőművészete. A nyelv építőművészének kivételesen keménynek kell lennie, hiszen temérdek minálunk a gazdátlanul tengő anyag (költői hagyományok, korszakos feladványok, térségi átbeszélnivalók…) Ám éppen ezért, jó kezekben, akármi lehet még belőle.
Visszatérve a debreceni építész és a debreceni születésű költő lelki rokonságához: mindketten élethosszig kötődtek a maradandóság városához – az egyikük, az építész, úgy, hogy elment, először szabad akaratából, azután kényszerből, majd visszajött; a másikuk, a költő, úgy, hogy elment, és nem jött vissza. Nem maradt Debrecenben, de megmaradt debreceninek – bizonyos értelemben és bizonyos mértékig. És itt tényleg a mérték a lényeg: a kritika és a távolság mértéke. Az okos szeretet és a hűség minősége. Ennek a mértékes minőségnek volt a garanciája az említett két lelki képesség: a kritika igényes méltósága és a távolságtartás méltó igényessége. És persze mindezek tárgyiasult formái, a szülővárosához kötődő művek: líraiak, epikaiak és drámaiak egyaránt.
Hadd említsem most példaként az egyiket. Hangsúllyal. Leginkább azért, mert finoman szólva is botrány, hogy mindmáig nem mutatták még be Debrecenben Térey János 2009-ben megjelent, Jeremiás avagy Isten hidege című disztópikus misztériumjátékát. Ebben a darabban a szerző ritka kegyben részesíti szeretett szülővárosát: metróvonalat ajándékoz neki. Mint annak idején, 1997-ben a képzőművész Lakner Antal Isztambulnak a Metro Istanbul címet viselő installációjában. Azóta az isztambuli metróvonal megvalósult. A debreceni még nem. Csak legalább a nem létező debreceni metróban játszódó színdarab bemutatója valósult volna meg. Fel is emlegettük Jánossal ezt az értelmesen, vagyis kulturális-művészeti értelemben megmagyarázhatatlan lokális furcsaságot akkor, amikor 2014 októberében – életformaszerű őszi hadjárataink egyikén – átmetróztunk a Boszporusz alatt Európából Ázsiába. Vannak olyan tájékok, ahol a valóság előbb-utóbb diadalmasan utoléri a művészetet, és vannak olyanok, ahol meg a valóság makacsul ellenáll a művészetnek.
Hacsak nem olyan típusú művészetről van szó, mint amilyen a műkedvelő Wass Alberté. Akinek pátosszal terhelt szobra azért csak odakerült egy nagyobbacska kőtömbre a föltámadás szomorúságával szembesülő Ady Endrét és a könyvespolca elé állított Szabó Lőrincet ábrázoló szobrokkal jó ideje békésen együttélő nagyerdei parkocskában. És ezt most csak azért említem – fájó szívvel gondolva az önmaga démonjain túl még a wassalbertes ormótlanságba is némiképpen belepusztult Borbély Szilárdra –, mert azon a bizonyos januári vagy februári napon, miután megnéztük az Art deco a pusztán című Sajó-életműkiállítást, és vígan sistergő kedéllyel megebédeltünk a nagyerdei Krúdy Étteremben, majd jóllakottan kiléptünk az időközben lehullott hóval borított térre, egyetlen lendülettel gyúrtunk Jánossal hógolyót és találtuk telibe – egyikünk legalábbis – a nekünk háttal álló Wass Albert-szobor tarkóját. Gyerekes elégtételt éreztünk, és bohóckodva fényképeztettük magunkat a hógolyóval szimbolikusan leterített zsánerirodalmi trófea mellett a maradandóság városa modernista építészének unokájával, az egykori rockzenekar valahai szólógitárosával. Tudván-tudva: a hó elolvad, a kő marad, a kő marad.
A maradó kő most természetesen az emléktábla köve, itt, Térey János szülőházának homlokzatán. Az épületfalon méltán megmaradó, értelmes szavakkal teleírt kő pedig a velünk maradó, az irodalom- és kultúrtörténetben megmaradó életműre utal. Ezt az életművet, ennek az életműnek az emlékezetét hivatott gondozni a maga túlsúlyos hagyományában állva, a maga korlátosan alkalmatos eszközeivel, a maga önismereti hajlandóságával – remélem, van neki – ez a város, Debrecen, amelynek bizonnyal van mit tanulnia a kritikus távolságból is hűségesen szerető fiától. És ez nem csak, sőt nem elsősorban a köveken múlik, például ezen az emléktáblán.
Hiszen a Kétmalom utcai emléktábla csak utalhat arra a hiányra, amelyet a fájdalmasan idejekorán eltávozott János hagyott maga után. Ezt a hiányt próbáljuk kitölteni azóta is, ki-ki a maga módján. Debrecen városa például a Térey Könyvünneppel, a Térey Könyvünnepen megrendezett tartalmas programokkal. Többek között a Kétmalom utca 17. szám alatti ház emléktáblájánál évről évre elhangzó emlékbeszédekkel, amelynek 2026-os felkértje most, megszeppenve a feladattól, remegő hangon, de azért eltökélt kedéllyel kifejezi vágyát, mégpedig kérdés formájában, bízván, ez a kérdés, noha a költői életmű egyik darabjára vonatkozik, mégsem költői természetű: mikor – ceterum censeo – jöhetek el, jöhetünk el végre a Debrecenben játszódó Térey-misztériumjáték debreceni ősbemutatójára?
(Elhangzott 2026. szeptember 14-én, Térey János születésének napján a költő szülőháza előtti koszorúzáson és megemlékezésen a Térey Könyvünnep keretében. A koszorúzást tanácskozás előzte meg a 20 évvel ezelőtt megjelent Ultra című verseskönyvről, majd kiállításmegnyitó, illetve az Ultráról szóló kerekasztal-beszélgetés követte a Méliusz Juhász Péter könyvtárban.)
Fotók: Debreceni Literature
Hozzászólások