Háború női perspektívából
„…hordom magamon ezt a golyóálló mellényt / és nem tudom levenni / mintha rám öntötték volna / hordom magamban a gyermekét / akit nem lehet kitépni belőlem / a gyerekkel veszi át a testemen az uralmat / és én hordom magamban ezt a szülőföldet / nem tudom kihányni magamból / olyan mint a vér / az ereimben folyik.”
(Ljuba Jakimcsuk Ima című versének részlete, ford. Vonnák Diána)
A háború neméről és nemtelenségéről Van-e a háborúnak neme? Lehet-e vagy inkább szükséges-e különbséget tenni a nők és férfiak megélésben, tapasztalásában? Az emberiség történelmét mindig is átszőtték a háborús konfliktusok, tanulmányaink során gyakran gondolhatjuk azt – a viszonylagos békéhez szokott európai emberként –, hogy egyes csaták, győzelmek, véresen levert lázadások, világégések már távol vannak tőlünk és azok csupán a történelmi atlasz papírlapjain nyugvó adathalmazok, a múltunkhoz tartozó, idejétmúlt, barbár események, amelyeket be kell bifláznunk, konzekvenciákat kell levonnunk belőlük, hogy ne kövessük el, ne éljük át újra a borzalmakat. Azonban a 2019-es világjárványt követő időszak óta látjuk, megéljük, olvassuk a napi sajtóhírekben, hogy az a békésebbnek tekintett időszak, amelyet az elmúlt évtizedekben megéltünk – néhányan a rendszerváltást követő években eleve a „békébe” születtünk –, ismét fordulóponthoz ért. Megkérdőjeleződik a demokráciára épülő európai értékrend, soha nem látott komplexitású, borulékony geopolitikai folyamatok indultak el, halmozódó problémákkal küzd a mai ember (klímaváltozás, kiújuló, eszkalálódó konfliktusok, szélsőjobb felé tolódó politikai térnyerés, alkalmatlan, önző érdekeket priorizáló politikai, szervezeti vezetők, és még lehetne sorolni), megreng alattunk az anyaföld, és sokaknál már nem csak képletesen szólva. Társadalmaink, értékrendünk nehéz vizsgák előtt állnak, még akkor is, ha a cikk írása óta a hazai kormányváltás valósággal csodaszámba megy – hosszú út áll előttünk a jelentős változások kialakításáig, a tényleges demokratikus működések, az öntudatos civilség belsővé tételéig, a rendszerváltás kézzel fogható eredményeinek eléréséig.
A férfiak történeteit átfogóbban, jól strukturáltan ismerjük mind írásos emlékek, mind archív felvételek tekintetében. Az elmúlt években azonban egyre több olyan filmes és irodalmi alkotás is született, amelyek háborús női tapasztalatokat dolgoznak fel. Jó ideje e téma felé fordult ösztönösen a figyelmem, és az ismerősökkel folytatott beszélgetésekben meglepetten és szomorúan konstatáltam, hogy ezeknek a nőknek a döntő többségéről keveset tudunk, töredékesek maguk a források is. Nagyszerű lenne a meglévő források, töredékek, történetek rendszerezése, keretbe foglalása, valamint az aktualitások követése is.
A cikk témája éppen ezért és sajnálatos aktualitásai miatt is akár hosszabb távú vizsgálódási terepet nyújthat, aktuálisan kísérletnek, gondolatébresztésnek szánom. Az eddig elém került források szervezőelve szerint a háború női arcának bemutatásával előkerülnek olyan témák, mint a testi mivolt törékenysége, az anyaság, anyanyelv és anyaföld kapcsolata, a női hazaszeretet megnyilvánulásai, a lélekjelenlétet, empátiát igénylő helyzetek kezelése.
Az alanyokban közös metszet a közvetlen háborús tapasztalat, a bátor helytállás, az a női megélés és egyedi perspektíva, ami korábbi elbeszélésekből hiányzik, vagy kevéssé került előtérbe. Olyan fejlődéstörténeteket láthatunk, olvashatunk, melyek az elviselhetetlen körülmények között születtek: ezek a nők felfedezték a maguk erejét, függetlenségét, és megtalálták hivatásukat, szerepüket az embertelenségben. Az öntudatra ébredt nőket sokszor boszorkányosnak, megfoghatatlan varázserővel bírónak vélték és vélik titokban talán még ma is. Minderre reflektál az esszé címe is, vagyis a „konotopi boszorkány”, ami az ukrán folklórban a misztikus erőket és az intuíciót szimbolizáló alak. Háborúban a felerősödő megérzések metaforája (Sevcsenko, 2025:174). A 2022 óta velünk élő ukrán–orosz konfliktus nyomán írt kötetből – melyről a későbbiekben még lesz szó – ezt használom egyfajta ernyőfogalomként a következőkben felrajzolt alakokra.
Közülük is kiemelem Vera Brittain pacifista, feminista író személyét, rendkívüli életútját, a magyarul még nem olvasható Testament of Youth című I. világháborús memoárját, amely nagy hatást gyakorolt rám. Fontosnak tartom, amit képvisel (filmes adaptációjának előzetese itt elérhető: https://www.youtube.com/watch?v=0tP7k4wqVJo). Illetve az aktuálisan zajló ukrán-orosz, az izraeli–palesztin vagy az iráni háború hírei is sajnos frissen tartják érdeklődésemet a téma iránt. A Brittain-életrajz, valamint a 2022-es szomszédban zajló háború kirobbanásának sokkja indított arra, hogy a teljesség igénye nélkül, de megkísérlem előtérbe hozni ezeket a történeteket.
Nem gondolom, hogy a háborús borzalmak megélése nemileg lebontható,[1] szétválasztható lenne, éppen azért kell teljesebb képet alkotnunk róla, hogy meglássuk benne a társadalom kollektív szenvedését; azok is végre méltóbb helyet, figyelmet, tiszteletet kell kapjanak, akik eddig láthatatlanok maradtak. A cikk elsősorban az I. és II. világháború, valamint a napjaink konfliktusaiból kiragadott női alakokat, nézőpontokat tágabb metszetben hozza példaként.
Legények a gáton és asszonyok a fronton
A témából kihagyhatatlan az itthon – mind élettörténete, hivatása, Mészöly Miklóssal való házassága tekintetében – szélesebb körben ismert Polcz Alaine, akitől a kölcsönzött kifejezés érzékelteti, hogy habár a háború szó kimondásakor egyenruhában masírozó férfiakat látunk lelki szemeink előtt – a hátországban maradó, de olykor a frontvonalban levő nők is számos szerepkörben helytálltak, helytállnak ma is. A történetek elbeszélői között akadnak kiemelkedő, inspiráló alakok, akik életükkel példát mutattak, traumáikat használták fel erőként, hogy a társadalom segítésére legyenek. Különféle szereplehetőségekben láthatjuk őket: a sebesülteket ápolónő, a családot, saját birtokát védő, a gazdaságot egyedül fenntartó nő, a gyárakban kemény fizikai munkát végző, férfiak helyét betöltő nő, a háborús időben tanulmányokba kezdő nő, a katona, haditudósító, és az a nő is, aki a hatalmas krízisek közben találja meg helyét, hivatását a világban. Az I. világháború volt az a modern gépi háború, amely alapvetően változtatta meg a politikai, társadalmi, gazdasági folyamatokat, jelentősen alakította a nők szerepét, helyzetét[2] is, ezért ettől a korszaktól folytatom vizsgálódásaim az alábbiakban. Szó lesz a dolgozó, hivatást építő nőről, a női test többféle olvasatáról, megjelenéséről, a jelenleg zajló ukrán háborús tapasztalattal rendelkező nőkről, de az izraeli katonanők helyzetéről is. Vélhetően ezek a mozaikok rámutathatnak arra, hányféle perspektívából, hányféle szereplehetőség felvállalásával kapcsolódtak nők a háborús idők eseményeihez.
The Great War – A hadigazdaságban dolgozó és a tanulni vágyó nők
Molnár Zoltán 2020-as tanulmánya rámutat arra, hogy a nők nélkül sem a háborús gazdaság, sem pedig az otthoni környezet nem működött volna, nem maradhatott volna fenn. Leírása pontosan vázolja, keretezi az erre az időszakra jellemző általános körülményeket. Kulturális és társadalmi értelemben elkülönítette a magyar munkásnők, mezőgazdasági dolgozók, középosztálybeli „fehérgalléros nők” csoportját – akik tömeges foglalkoztatása 1915-től indult meg –, azonban arra is rámutat, hogy a tapasztalataik, nehézségeik, az őket ért nemi diszkrimináció azonos volt. Bérük 50–60%-kal, olykor 75%-kal elmaradt a férfiakétól, a növekvő infláció miatt ez alapvető élelmiszerek vásárlására sem volt elegendő. Átlagos munkaidejük 10–12 óra volt, az 1912-ben hozott tilalom ellenére éjjel is dolgoztatták őket. Utcaseprőként, postásként, tűzoltóként is dolgoztak. Lakást kevesen tudtak bérelni, ha meg kellett válniuk az addigi otthonuktól, akadt olyan is, hogy egy ágyban kellett aludniuk a gyerekeknek, asszonyoknak a helyet kiadó bérlőkkel (ágybérlet). Sok férfi attól tartott, hogy kiszorítják őket a nők az állásukból, és nem lesz hová hazatérniük. A fogalmazói pozíciókat sem lehetett női hivatalnokokkal feltölteni, mert ehhez jogi egyetemi tanulmányok voltak szükségesek, ennek lehetőségét a kultuszminiszter 1918-as rendelete tette elérhetővé. 1895-től nyíltak meg a nők előtt az egyetemek bölcsészeti, orvosi és gyógyszerészeti karainak kapui. A háború végére hazánkban 1500 orvosnő dolgozott, sokan szolgáltak a katonákat ápoló kórházi intézményekben. Az első magyar orvosnő Hugonnai Vilma (1847–1922) volt, aki 1914-ben 67 évesen végezte el dr. Dollinger Gyula (orvos, egyetemi tanár, magyar ortopédia megalapozója) két hetes hadisebészeti tanfolyamát. Életpályáját ma már több könyv is feldolgozta, többek között a Kertész Edina által írt A lány, aki orvos akart lenni (2021), illetve a Kertész Erzsébet által jegyzett Vilma doktorasszony (2018) című kötet is.
Ugyanebben az időszakban brit kitekintéssel Vera Brittain (1893–1970) alakja, életútja volt példaértékű, aki 1914-ben már az otthonában is küzdelmekre kényszerült. Memoárja képes árnyalni, teljesebbé tenni a háborúról alkotott képet. Életútja rámutat az emancipálódó, dolgozni akaró nő előtt álló korabeli akadályokra (még módos társadalmi osztályból származóként is!) akár oktatásban, akár karrierbeli aspirációkat illetően, valamint arra is, hogy nőként hogyan akart segíteni a hazáján, háborúban harcoló barátain, rokonain, ismerősein. Cselekedeteivel, háborús aktív szerepvállalásával bizonyította, hogy a hazaszeretet érzése nem csupán férfias privilégium. Bár előkelő papírgyáros édesapa lányaként jött világra, nem engedték tanulni, nehogy „kékharisnya” legyen belőle, és ezzel rontsa házasodási esélyeit. Írásaiból kitűnik, hogy szabadulni akart a ráerőltetett szerepektől: „Szomorú érzés nőnek lenni! – írta 1913 márciusában, éppen abban a hónapban, amikor a »Macska-egér törvényt« először bevezették a militáns szüfrazsettek leleményes kínzására. Úgy tűnik, a férfiaknak sokkal több választási lehetőségük van arra nézve, hogy mi legyen a rendeltetésük.” (Brittain, 1978:3)[3] Végül sikerrel járt, szeretett testvére, Edward is győzködte apjukat: 1914-ben felvételt nyert az oxfordi Somerville College hallgatói közé, angol irodalmat tanult. A háború kitörésével bevonult testvére, Edward Brittain, a jegyese, Roland Leighton és egy közös barátjuk, Victor Richardson is. Vera fokozódó felelősségérzete miatt oxfordi tanulmányait felfüggesztve önkéntes ápolónak jelentkezett (Voluntary Aid Detachment, röviden: VAD). Megrázóan írt a mustárgázos sebesültekről: „Bárcsak azok az emberek, akik olyan könnyedén beszélnek és írnak arról, hogy ez egy szent háború és a civilizáció megmentése, láthatták volna a mustárgázas eseteket – a szegény párákat, akiket mindenütt hatalmas, gennyedző, sárga hólyagok borítottak, vak szemekkel, amelyek ragadtak és összezáródtak az érintéstől, amint levegőért küzdöttek, és rekedt hangon suttogták, hogy elzárul a torkuk, és tudták, hogy meg fognak fulladni.” (Brittain, 1978:395) [4]Szolgált Londonban, Máltán és a francia fronton is, egy időben éppen az ellenséget, vagyis német, rendkívül súlyos állapotban lévő sebesülteket kellett ápolnia. Innen indult el későbbi munkáiban, írásaiban kiteljesedő pacifista személete, mert úgy látta, hogy a szembenálló felek szenvedései, a családjaikat érintő gyász között nincs semmi különbség. A háborúban elveszítette testvérét (akinek egy ízben megmentette az életét, majd a fiatal férfit visszaküldték a frontra), jegyesét és közös barátjukat. Ezután visszament Oxfordba, hogy tanulmányait befejezze, komoly lelki-mentális nehézségekkel küzdve (idegösszeroppanás, depresszió, élete végéig rosszul aludt). Később megírta a Testament of Youth című (1933-ban kiadott) erőteljes, női szemszögű memoárját, amelyben felhívta a figyelmet arra, hogy a háború elvette a generációjuk fiatalságát, jövőjét; helyet kap benne gyásza, fronton végzett munkája, modern női élete és pacifizmusa is: „Vajon találok magamban elég bátorságot ahhoz, hogy elfogadjam: létezhet egy másik út is? Talán a haláluknak csak akkor van értelme, ha most összefogunk és azt mondjuk: Nem! Nemet a gyilkolásra. Nemet a háborúra.” (Brittain, 1978:551)[5] Elképesztő horderejű memoárjának köszönhetően olyan információk, belső, közvetett tapasztalatok birtokába juthatunk (például az ápolói munka fizikai és mentális megpróbáltatásai, az emberi fájdalom egyetemességének konklúziója), és juthatott annak idején a környezete is, amelyek addig rejtve voltak a társadalom szeme elől, olvasásukkor egyre inkább el tudjuk képzelni, milyen nőnek lenni egy világégésben.
A női test egyes olvasatai a II. világháborúban
A második világégés időszakából Polcz Alaine (1922–2007) írót, pszichológust, a tanatológia magyarországi úttörőjét, a Magyar Hospice Mozgalom létrehozóját szeretném megemlíteni, aki az egyik legmegrázóbb világháborús kéziratot írta meg Asszony a fronton címmel. Sokunk számára nem ismeretlen sem a konkrét műve, sem nagyívű munkássága, az ő elbeszéléséből ezúttal a női testet ért szenvedéseket emelem ki. Az 1940-es években első férjével anyósához Csákvárra, az Esterházyak kastélyába menekült, ahol hullámzott a front, hol orosz, hol német megszállás alatt állt a terület. Az orosz katonák sorozatosan megerőszakolták Alaine-t: „A következő kép maradt meg bennem: guggolva körbevesz nyolc-tíz orosz katona hol egyik fekszik rám, hol a másik. Megszabták az időt, hogy egynek mennyi jut… […] Nem mozdultam. Azt hittem, hogy ebbe belehalok. Persze nem hal bele az ember. Kivéve, ha eltörik a gerincét, de akkor sem azonnal.” (Polcz, 1991:141) Történetéből folyamatosan kiviláglik az a társadalmi tehetetlenség, szégyen és előítélet, ami az ilyen traumákat elszenvedett nőket érintette. „Elmentem az ismerős csákvári orvoshoz, megnyugtatott, ha vérzek, akkor úgysem kapok meg semmiféle fertőzést. Pont a fordítottja igaz, de hát mit tehetett? Semmit. Mindnyájan véreztünk, és nem tudtunk tisztálkodni. Titokban, a hóban próbáltunk mosdani.” (Uo.,144.) Polcz a háború végeztével nagyon rossz egészségi állapotba került a folyamatos nemi erőszak, nélkülözés miatt, átélte a klinikai halált, súlyos fertőzést kapott, és meddőséget állapítottak meg nála. Az a fájdalom, hogy nem válhatott anyává, több későbbi írásában is visszaköszön. Az emlékirata kultikus művé vált, azoknak a nőknek lett a szócsöve, akik hasonló borzalmat éltek át, de nem tudtak beszélni vagy nem beszélhettek róla a környezetüknek. Tipikus példája volt az ő története annak, hogy a kiszolgáltatottság, az elszenvedett erőszak mellett a családi szégyenből is kijutott, ugyanis a háború végén hazatérve az édesanyja ezt kérdezte tőle egy családi ebédnél: „Ránéztem: Anyukám, ez igaz! – Anyám sírni kezdett, és megölelt. Akkor azt mondtam: Anyukám, mondtam, hogy mindenkit elvittek, hogy minden nőt megerőszakoltak! Azt mondtátok itt is elvitték a nőket! Igen, de csak azokat, akik kurvák. És te nem vagy olyan – mondta anyám.” (Polcz, 1991:198).
A női test szemszögéből nézve a következő alkotó másként kerül fókuszba Polcz Alaine-hez képest. A II. világháború alatti időszakból fontos kiemelni Elisabeth Miller (1907–1977) fotómodellt, későbbi haditudósítót, fotográfust is. 2023-ban a Thames & Hudson Kiadó gondozásában jelent meg róla a Lee Miller. Photographs című életrajzi mű: „A megjelentetett monográfia visszaállítja Miller helyét és jelentőségét a fotográfia történetében, bemutatva egy elkötelezett és vakmerő, női alkotót, aki merész és újító szemlélettel fotózott nem csak a stúdiók komfortzónájában, de a legkeményebb hadszínterek apokalipszisában, valamint a háború gyötörte civil lakosság körében is.”[6] Az amerikai gyalogsági egyenruhát magára öltve fotózta a nyugati hadszínterek borzalmait (például a felszabadított buchenwaldi koncentrációs tábort), és a brit Vogue tudósítója volt. Bejutott Hitler és Eva Braun müncheni házának fürdőszobájába is Dachau felszabadítását követően – ekkor készült a népszerű fotó, amikor megfürdött a Führer kádjában. A kezdetben üzleti célú, esztétikai jellegű fotózások során bemutatott alakja a haditudósítói munkája során átértékelődött. Hitler kádjában ülve a női test törékenységéről alkotott fogalom merészséggé, bizarr, vakmerő aktussá alakult át, mintha Lee megmutatta volna, hogy a sorra meggyalázott, meggyötört nőiség mégis felszabadítható a háború borzalmai alól, meg tud tisztulni. A korábbi szépségipari és fogyasztói céloktól eltérően pedig erős társadalmi figyelemfelhívást képviselt ezzel. A pályáját bemutató, sorra megjelenő kiadványok mellett Kate Winslet főszereplésével filmet is készítettek róla,[7] ezzel is tisztelegve Miller munkássága, háborús szerepvállalása előtt, mellyel arra törekedett, hogy megmutassa a harcok valódi arcát azoknak is, akik ettől közönyösen elfordultak. A filmben utalnak rá, hogy fiával (Anthony Penrose) nem volt mindig harmonikus kapcsolata, a háborúban szerzett traumatikus élmények érzelmileg elszigeteltté tették (depresszióval, poszttraumatikus stresszzavarral küzdött). Itt természetesen felmerül anyaságával kapcsolatos szerepfeszültségeinek témája is, ahol feltehető a kérdés, hogy az ilyen hivatásbeli késztetésekkel élő nő hogyan egyeztesse ezzel össze biológiai adottságait, anyai ösztöneit. A film ezt ugyan nem boncolgatja, de fontos mellékszálként tünteti fel azt.
(3840-8) © Lee Miller Archives England 2020.
A háború (anya)nyelve és a nők hazaszeretete napjainkban
2022. február 24-én ébredtünk Oroszország Ukrajna elleni inváziójának – a háborús agressziótól „elszokott” európai emberként – azóta is nehezen feldolgozható hírére. Számomra gyakran tűnt úgy korábban is, hogy a hazaszeretet érzését társadalmilag inkább férfiakhoz kötjük, a nyílt katonai szerepvállaláshoz, a csatatéren végrehajtott hőstettekhez, és nem feltétlenül jut eszünkbe róla egy nő, vagy az, hogy a nők hogyan is vannak ezzel az érzéssel, jelenséggel a „háttérben”. Ljuba Jakimcsuk ukrán költő, újságíró, forgatókönyvíró valamiképpen erre reagál, ezt is tematizálja munkásságában, főleg az anyanyelvén keresztül. A donbaszi Pervomajszkban született, Luhanszkban és Kijevben tanult. Vonnák Diána fordításában magyarul idén jelent meg a Donbaszi sárgabarackok című verseskötete, melyben leírja, hogy a háború a teljes kontrollvesztést jelenti számára, valamint az (anya)nyelv átalakulását, kényszerű változását is. „Például az elektromos áram. A teljes körű invázió napjától e szöveg írásáig kétszer is megváltozott a jelentése. Korábban úgy kezeltük az áramot, mint a levegőt, amit belélegzünk, vagy a vizet, ami mindig folyt a csapból. Természetesnek vettük, hogy van. […] 2022. február 24-e óta a hatóságok azt kérik, sötétítsük az ablakokat, hogy sötétek legyenek a városaink, és ezzel is nehezítsük az oroszok éjjeli támadását. Így az áram veszélyessé vált, olyan dologgá, amely leleplezhet minket.”(Jakimcsuk, 2026:20)Az iráni eredetű orosz drónokat a hasonló hangjuk miatt mopednek hívják, az ellenséges katonai repterek felrobbantását, a sikeres ukrán támadásokat bavovna (pamut) szóval illetik, a robbanást követő füstfelhőre pedig pamutvirágként hivatkoznak. Szövegeiben érzékenységgel, aggodalommal fordul anyanyelve további sorsához, amely egy kényszerű transzformáció által háborús nyelvvé alakul, s annak eredeti állapotát, sértetlenségét valahogyan védenie kell, akár az írással, a kiadott kötet által gyakorolt gesztussal is. „A városban kizárólag oroszul beszélek, ukránul, ahogyan szoktam, egyáltalán nem. Vagy inkább ukrános orosznak nevezhetnénk, mert az orosztól egyre különbözik. Ezzel mutatom meg, hogy helyi vagyok. A céklát szvjekla helyett burjáknak, a vállfát vjesalka helyett trempelnek mondom; ezeket a szavakat a túlvégen nem ismerik. A nyelv jelzéssé vált: valós esély van rá, hogy ha meghallanak ukránul beszélni, egy pincében kötök ki, ahol ekkorra már több régi ismerősömet kínozzák.” (Jakimcsuk, 2026:9).
Szintén a nyelvi örökség veszélybe kerüléséről és megőrzésének létszükségletéről is ír Inna Sevcsenko Levél Keletről című regényében. A szerző 2012 óta Franciaországban élő ukrán feminista, író, a Femen mozgalom egyik vezetője. A 2025-ös kiadású könyv azért érdekes és érzékletes, mert számos mai háborús női tapasztalatot (valós hangfelvételről, beszélgetésekből, vallomásokból) fűzött egyetlen monológgá, életúttá benne (voltak, akik vállalták nevüket, mások nem járultak hozzá, a kötet kezdetén feltünteti őket). Olyan érzékenységgel, részletességgel mutatja be a történéseket, amelyek karnyújtási közelségbe hozzák a szomszédunkban zajló, átélt borzalmakat. Az anyanyelv mellett az anyaság témája itt is központi jelentőségű: „Fogtam egy tollat, és ráfirkáltam a lányom karjára az útlevélszámát, a nevét és a nővérem telefonszámát. Minden egyes betű, minden egyes szám, mintha belém mart volna; alig kaptam levegőt. Úgy éreztem, mintha a saját sírfeliratomat vésném bőrébe. Letéptem egy darab szikkadt kenyeret, egy kollaboráns boltjából szerzett kis csomag sajtot dugtam a zsebébe, és azt mondtam neki: Ezt edd meg, ha nem vagyok veled!” (Sevcsenko, 2025:84).
Jakimcsuk kötetéhez hasonlóan Sevcsenko is hosszasan beszél arról, hogy az oroszok ismét megpróbálják asszimilálni az ukránokat, elvenni anyanyelvüket, kulturális örökségüket, otthonukat. „Ígéretet tettem magamnak: ukránul fogok beszélni mindig. Amikor a gyerekemre nézek, érzem a jelentőségét ennek az ígéretnek. Olyan korban cseperedik, amely meghatározó lesz abban, hogy mennyit ért majd meg abból kicsoda ő, és mit jelent ukránnak lenni.” (Sevcsenko, 2025:105) Az ukrán női sorsok bemutatásával nagyon közel kerülünk a szomszédban dúló háborúhoz, számomra megrázó élmény volt úgy olvasni a könyvet, hogy nem lezárt, történelmileg rendszerezett cselekmény fut a szemem előtt, hanem mindennapos aktualitás, aminek a vége még mindig nem belátható. A Levél Keletről kötet megrázó borítóján (roncsolt bőr, arc) Jana Zalevszka szerepel, aki egy FPV-drón-pilótája – ezzel a szerző felhívja a figyelmet arra is, hogy a nők nem „csupán” a hátországot jelenthetik egy háborúban, hanem a férfiakkal együtt beléphetnek a közvetlen harcokba is.
Ezt a közvetlen részvételt járja körbe Balogh Bettina 2016-os, a Honvédségi Szemlében megjelent tanulmánya, amely a Katonanők az izraeli védelmi erőkben címet kapta. Izraelben a férfiak mellett a nőknek is kötelező katonai szolgálatot teljesíteniük, és akadnak olyanok is, akik önszántukból választják a katonai szolgálatot. Önkéntes alapon is csatlakozhatnak az Izraeli Védelmi Erőkhöz (IDF). Egy 1952-es törvény a nők lehetséges katonai szerepvállalását erősítette meg. Feladataik, mozgásterük kiszélesítése hosszú ideig tartott, kezdetben irodai munkát kaptak, műszaki, hadműveleti beosztásokba vonták be őket, valamint civil feladatköröket teljesítettek az oktatás, szociális munka területén. Az emancipáció, egyenjogúsítás térnyerésével 2000-ben a Biztonsági Szolgálati Törvény módosításával egyenlő esélyeket biztosítottak a nők számára (pilóta- és navigátornők, helikoptervezetők, teherszállító pilóták is lehetnek; Orna Barbivai 2011-ben az első női vezérőrnagy lett, aki a következőt nyilatkozta: „Büszke vagyok arra, hogy én lehetek az első női vezérőrnagy, s egyben egy olyan szervezet tagja, ahol az egyenjogúság központi elv.” (Balogh, 2016:97). Katonai karrierjén túl 2019-ben politikai pályára lépett. Bár a fenti törvények szerint elviekben egyenlőek a nők a férfiakkal a seregben, mégis kemény számadatokat lehet találni arról, hogy nemi erőszakot is elkövetnek a nőkkel szemben a kollégáik. A katonanők gyakran a felettesüket vádolják erőszakkal, akik mindössze pénzbüntetést és/vagy lefokozást kapnak cserébe tettükért. A valódi egyenjogúsítás útja igazából még rögös.
Időközben koedukált zászlóaljak jöttek létre a szervezetnél, nőkre alakították például a védőruházatot. A tanulmány alapján elmondható, hogy bizonyos vallási akadályozottságok is némiképpen enyhültek. Sari Michael, aki 21 éves korában lett a Caracal zászlóalj tagja, az alábbi módon fogalmazott: „Egyértelmű, hogy a műveletek során nehezebb gyakorolni a vallást, de úgy vélem, minden katona, aki vallásos életvitelét a hadseregben is folytatni szeretné, megtalálja annak módját. Minden rajtunk áll, én valójában még inkább vallásos lettem a hadseregben.” (Balogh, 2016:101) Mona Liza Abdo keresztény arabként csatlakozott az IDF-hez, akinek szavaiból egyértelműen kirajzolódik küldetéstudata is: „A munkám parancsnokként az, hogy megelőzzem a terrortámadásokat, a csempészést és az országba történő illegális belépést. Úgy gondolom, ha megakadályozom a kábítószer bejutását az országba, nem csupán a zsidó népet, hanem az arabokat is megvédem.” (Balogh, 2016:102)
A fenti példákból is jól látható, hogy nem csak a háborúnak, de a haza iránt érzett szeretetnek sincs neme, legfeljebb a hangsúlyok, szemszögek, tapasztalások lehetnek valamiképp eltérők, ezért is kiemelten fontos, hogy kerek képet alkothassunk a honleányokról és a hazafiakról egyaránt.
„Varrd be a házak sebeit / helyezz fehér kereszttapaszt / égett bőrükre”
Az eddig bemutatott női alakokon és az érintett témakörökön túl (nagyobb háborús események kontextusa, oktatási, karrierbeli választási nehézségek, a testi kiszolgáltatottság vagy kommunikációs csatornává válás, az ukrán–orosz konfliktus friss beszámolói, anyanyelvi átalakulás kérdései) számos más értelmezési és feltárási feladat lenne még e területen. A jobb és részletesebb megismerés aktualitását nem „csupán” a sajnos jelenleg is zajló aktív háborúk adják, hanem az is, hogy erről a kollektív, mindenkit fájdalmasan érintő háborús jelenségről még mindig nem alkotunk megközelítőleg sem kerek képet. Kihagyjuk a megismerésből az emberiség másik felét, vagyis a nőket. Hiszem, hogy a nemek helyzetét és az egész társadalomra ható témát sem értelmezhetjük megfelelően a másik története nélkül. Azért szerettem volna a világégésekben és a mai, egyre súlyosbodó konfliktusokban közeli tapasztalatokkal bíró néhány női alakot láttatni, hogy segítsem e lényeges társadalmi kérdés árnyaltabb megközelítését, de legalábbis gondolatokat ébreszteni, elgondolkodtatni a témáról mindenképp cél. A filmes példákat – nem filmszakértőként – elsősorban azért láttam fontosnak beemelni, mert friss, új szemszögeket vetnek fel: mikrotörténetek, házak, otthonok, kisebb-nagyobb kórházak, intim jelenetek között tárják fel a háború valós természetét. Az említett könyveket pedig azért ajánlom olvasásra, mert a kevéssé tapasztalt női látószöget mutatják meg, az általuk használt nyelvi erővel és kifejezőkészséggel.
A bemutatott nők kulturális, társadalmi helyzete, származása, tapasztalatainak időbeli síkja között is vannak ugyan különbségek, de megéléseikben számos közös metszetre lehetünk figyelmesek. Ilyen központi téma az otthon védelme, a hazaszeretet, az anyanyelv veszélybe kerülése miatt érzett aggodalom, a felnövekvő nemzedék sorsa, jövője, az átélt traumák, a gyász, a társadalmi előítéletek (a nemi erőszak kétes megítélése, felelősök keresése). Továbbá a félelem, a testük kiszolgáltatottsága miatti szégyen, melyhez Polcz Alaine mondatait idézem: „Jóval később, egyszer megint Filikével mentem az utcán. Meg akartam halni, mert nem bírtam tovább, és megint jöttek a repülőgépek, a bukóbombázók, söpörték végig az utat – talán fel akartál szaggatni? –, mentem az út közepén, nem akartam menedéket keresni.”(Polcz, 1991:154)Többük esetében jelentőséggel bírt az ima, a felerősödő hit is, például Jakimcsuk Ima című verse a Miatyánk parafrázisaként világít erre rá: „és bocsásd meg nekünk romos városainkat / bár mi nem bocsátunk meg a vétkező ellenségnek / és ne vigy minket kísértésbe / hogy elpusztítsuk ezt a romlott világot.” (Jakimcsuk, 2016:82)
Az ugyancsak Ljuba Jakimcsuk Felhőkáromlók című verséből kölcsönzött alfejezetcímmel is az információ- és tudáshiányból fakadó problémákra, a valódi harctéren szerzett és az emberiség történetmesélésén esett csorbákra, a sebek gyógyításának szükségességére mutatnék rá.
A további női alakok, tapasztalatok feltárásával, rendszerezésével az elvont, varázserővel bíró konotopi boszorkányokból megfogható hús-vér nőket, példaképeket, szereplehetőségeket láthatnánk magunk előtt mindannyiunk büszkeségére.
Források:
Balogh Bettina (2016): Katonanők az izraeli védelmi erőkben,Honvédségi Szemle 2016/5.
Inna Sevcsenko (2025): Levél Keletről, ford. K. Jeges Anna, Európa Kiadó. Budapest.
Kéri Gáspár (2023): Vogue címlaplányból háborús tudósító – Lee Miller élete és életműve könyvben és filmvásznon éled újjá. (Utolsó letöltés: 2026.03.16. link: https://punkt.hu/2023/11/12/vogue-cimlaplanybol-haborus-haditudosito-lee-miller-elete-es-eletmuve-konyvben-es-a-filmvasznon-eled-ujja/)
Ljuba Jakimcsuk (2026): Donbaszi sárgabarackok, ford. Vonnák Diána, Prae Kiadó, Budapest.
Molnár Zoltán (2020): A nők szerepe a háborús hátországban Magyarországban, 1914–1918. Hadtudományi Szemle 13. évf., 2020/2.
Polcz Alaine (1991): Asszony a fronton. Jelenkor Kiadó. Budapest.
Vera Brittain (1978): Testament of Youth. Virago Press. London.
[1] Az esszé kereteit ugyan meghaladja a téma, de az olvasók figyelmébe ajánlom a Benediction (2021) című (magyarul Áldásként futó) háborús drámát is, amely az I. világháborús költő, katona, pacifista Siegfried Sassoon történetét dolgozza fel, beemelve a mérgező, narcisztikus párkapcsolatokat és a homoszexualitás társadalmi vetületeit is. Előzetes itt: https://www.youtube.com/watch?v=rHPcubS9XbM
[2] Molnár Zoltán (2020): A nők szerepe a háborús hátországban Magyarországon 1914–1918, Hadtudományi Szemle 2. szám
[3] „It feels sad to be a woman! A wrote in March 1913 – the very month in which the ’Cat and Mouse’ Act was first introduced for the ingenious tornment of the militians. Men seem to have so much more choice as to what they are intended for.” (Brittain, 1978:3)
[4] „I wish those people who write so glibly about this being a holy War and the splendours of British sacrifice could see a case—to say nothing of ten cases—of mustard gas in its early stages – could see the poor things burnt and blistered all over with great mustard-coloured suppurating blisters, with blind eyes, all sticky and stuck together, and always fighting for breath, with voices a mere whisper, saying that their throats are closing and they know they will choke.” (Brittain, 1978:395)
[5] „Can I find the courage to accept there might be another way? Perhaps their deaths have meaning only if we stand together now and say, No! No to killing. No to war.” (Brittain, 1978:551)
[6] Vogue címlaplányból háborús tudósító – Lee Miller élete és életműve könyvben és filmvásznon éled újjá. (https://punkt.hu/2023/11/12/vogue-cimlaplanybol-haborus-haditudosito-lee-miller-elete-es-eletmuve-konyvben-es-a-filmvasznon-eled-ujja/)
[7] A Lee című film előzetese itt elérhető: https://www.youtube.com/watch?v=wFwvjAYM6l4
(A borítókép Rachel Papo fotója.)
Hozzászólások