Örökmozgó
Szitál az ég. A márciusi hóban elkopott nyomok
szívlapáttal a vállukon támolyognak felém.
Most a fagyott pocsolyában látom repedni a jeget,
kitakart oszlop egy tört karú óriás szemtükrében.
Hagyd a tájat. Kívülről fújod az oszthatatlan prímeket,
egyedül állsz te is a hózuhogásban.
Fejed felett gépek emelkednek, a szárny visszabillen,
innen már csak egyedül mehetsz tovább.
A lég ritkul, a háztetők merőleges botjai
mint kandeláberek tárják karjukat feléd,
ki nem vagy sehol, hiába van, ki válaszol,
ha kérded. A kérdésed ostoba.
Értelmetlen létedre ugyan mi végre hallgatod.
Fonalakat gőzöl az égbolt. Hogy ne émelyegj,
halott csillagokat kezdesz számolni magad felett.
Belezavarodsz. Süket rímekre talál a múlt árnyék nélkül.
Nemesacél az űr. Önmagában valami helyett áll.
Marokkal nyúlsz a semmibe, foszló zsebeid,
a felhők, kútként zuhannak önmagukba.
Ha talpad alatt lenne föld, eloldalognál.
A tükörben csönd van.
Beleheled a zúzmarás ablakot, mielőtt kitárod.
Zizegő álmok akadnak fenn a rézkilincseken,
papírhajóként vonszolod magadban a világot.
Forrás
Rossz fényviszonyok között egy arc
pislákolva lépdel. Hullám fonja hullám
végtelen ölébe karját, míg mellém ér.
A part mellett süllyedni kezdek,
ingó bóják merülnek el szemében,
mintha a légürességnek lenne súlya.
Az ablakot nézi. Azon tükröződik a szemem.
Roppant óceán mozdulatlansága
tölti ki kettőnk között a tereket.
Ajtókat nyitnak, ömleni kezd a víz.
Keretből szorulva zúdul a szűk levegő.
Ásít, a busz belsejében az éjszaka torka.
Amit elengedsz, beléd maga tér vissza.
Integetni kezd, míg távolodsz, tanult forma.
A kezét figyeled, legalább arra emlékezhess.
A többi fényvisszaverődés, zárlatos izzó.
Körpályát ringat a folyó magában. Nézed, nézed,
ismerős, egy alak lépdel rajta álruhában.
(Megjelentek az Alföld 2018/6-os számában.)
Borítókép/cover: Peter Toporowski’s photo (Flickr)
Hozzászólások