Felkértünk nyolc kritikust, négy nőt és négy férfit, hogy írják meg nekünk, mely magyar, női szerző által írt szépirodalmi könyv volt számukra fontos 2021-ben. Nem toplistát írunk, és nem is rezervátumot kerítünk körbe. Hanem mivel még mindig arányaiban kevesebb (kritikusi) figyelem jut a női szerzők könyveire, így fontosnak tartjuk megmutatni, hogy milyen sokszínű volt a női szerzők alkotói világa 2021-ben is.
A második részben Forgách Kinga és Zelei Dávid mutatja meg, nekik mely három 2021-es könyv volt a leginkább emlékezetes.
A SZÍN (Szépírók Társasága Női Érdekvédelmi Fórum) és az Alföld Online közös összeállítása.
Forgách Kinga: A tavalyi év a könyvkiadás és az irodalmi élet szempontjából nem volt könnyű, sok volt a bizonytalanság, még mindig kevés rendezvényt lehetett élőben megtartani. Nehéz volt, hogy a Könyvfesztivált le kellett mondani, és a Könyvhetet is csak többszörös halasztás után tudták megrendezni. Mindennek ellenére azért nem panaszkodhatunk, könyves szempontból jó évet zártunk. A magyar nyelvű, női szerzők által írt könyvek száma még mindig lehetne több, továbbra is érzékelhető az aránytalanság a könyvkiadásban a férfi írók javára. Mindezzel együtt a tavaly megjelent, női írók által írt szépirodalmi művek között sok kiemelkedő volt. Három olyat könyvet választottam, amely számomra fontos volt 2021-ben, de a sort persze még lehetne folytatni.
A Mondatok a csodálkozásról Szvoren Edina eddigi legjátékosabb és legrafináltabb kötete, többek közt ez is az oka, hogy számomra a tavalyi év egyik legfontosabb olvasmányélménye volt. A szvoreni próza új szintre lépett ezekkel a novellákkal, hihetetlenül izgalmas, ahogyan kapcsolódnak és játékba lépnek egymással a szövegek, ahogyan újabb és újabb rétegek tárulnak fel egymás után: olvasás közben különös nevekre, összecsengő motívumokra, ismétlésekre, duplikációkra bukkanhatunk. Az írások arra késztetnek, hogy a megszokottnál sokkal jobban figyeljünk, hogy olvassunk újra részeket, hogy fogjunk gyanút, hogy lessünk be a „csodálkozás résein”. Nagyon átgondolt, tudatosan felépített kötetről van szó, amelyben bizonyos értelemben a nyelv a főszereplő. A jellemábrázolás ezekben a szövegekben a nyelvhasználat révén születik meg, sok esetben a nyelvi megrögzöttségek, beidegződések vannak a középpontban, illetve a kommunikáció félrecsúszásai, azaz, hogy a nyelv korlátai és torzulásai hogyan válhatnak akadályává annak, hogy az emberek megértsék egymás gondolatait és érzéseit. A Mondatok a csodálkozásról szövegei szenvtelenek, abszurdak, humorosak, rejtélyesek, és tele vannak megfejtésre váró utalásokkal, ami nekünk, olvasóknak mindig a legizgalmasabb kihívás.
Az elsőkötetes szerzők könyvei közül kiemelkedett tavaly Vonnák Diána novelláskötete, amelynek hangja és világlátása egészen különleges. A Látlak – ahogy azt a címe is előrejelzi – a látás és láttatás kérdéseivel játszik. A novellákat képek vezetik fel, amelyek aztán kibomlanak előttünk az aktuális elbeszélő nézőpontján át. Nagyon különböző terekbe és nagyon eltérő élethelyzetekbe visznek el minket ezek a rövid történetek, mégis azt érezni, hogy valami összeköti azokat a szereplőket, akiknek a szemüvegén át ránézünk a világ távoli tájaira. Az összekötő kapocs pedig talán leginkább az idegenségélmény és az otthontalanság érzése – az elbeszélők bolyonganak az idegen országokban, és távolságtartó közönnyel szemlélik, hogy mi zajlik ott, anélkül, hogy ők maguk akár érzelmileg, akár tettek révén bevonódnának az ottani problémákba. Egzisztenciális kérdések tárulnak fel ebben a kötetben, amelynek a legerősebb vonása a heterogenitása: minden egyes szöveg egy különálló világot épít fel. Érezni a novellákon egyfajta antropológiai szemléletmódot – a szerző kulturális antropológus –, és ami a legizgalmasabb, ahogyan ez a látásmód irodalmi értékké válik a szemünk előtt, ahogy a kívülálló, megfigyelő nézőpont tematizálódik, nyelvi és filozófiai lenyomattá válik a szövegekben. A Látlak egy nagy utazás, amelyben az olvasó hasonló az őt kísérő elbeszélőkhöz: ránéz mások életterére és életeseményeire, de nem változtathatja meg azokat.
Ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy melyik volt az a női szerző által írt könyv tavaly, amely a leginkább rezonált az aktuális eseményekkel és a közhangulattal, akkor az Tallér Edina regénye. A Lány a város felettben egy járvány pusztít, a boldogtalanság és kilátástalanság járványa, amely öngyilkossági hullámot hoz magával. Önmagában ez az egy motívum is elég lenne ahhoz, hogy kijelentsük, ez a könyv az elmúlt időszak lenyomata, de persze sok más oka van még annak, ami miatt Anna történetét nagyon közel érezhetjük a jelenünkhöz. Ez a regény a jövőbe vetett hit elvesztésének krónikája, amely azt a kérdést feszegeti, hogy vajon mi teremtjük-e meg a saját valóságunkat, vagy épp ellenkezőleg, meg van írva a jövőnk, és csak sodródunk tehetetlenül afelé, ami következik. Nevezhetjük a történetet akár disztópiának is, vagy gondolhatunk rá úgy is, mint egyfajta apokaliptikus mesére, a központjában mindenesetre az a szorongás áll, amely a klímaváltozás miatt sokak alapérzése: hogy nincsen perspektíva, nincsen többé biztos jövő. Tallér Edina könyve sok szempontból izgalmas: érdekes már önmagában az elbeszélői pozíció is: Anna (vagy más néven Eileithüia) olyan narrátor, aki folyamatosan kontrollt próbál gyakorolni a gondolatai felett, a saját vágyai, félelmei és érzései teremtőerejétől tartva nemcsak a kimondott szavait rostálja meg, hanem csírájában próbálja elfojtani minden olyan reakcióját, ami kicsit is negatív. Ez nagyon érdekes kiindulási pont, emellett Tallér Edina regénye nagyon szuggesztív is, erős az atmoszférája és sokrétegű a nyelvezete, a szimbolikája. A Lány a város felett olyan könyv, amely a megzavarodott és összeomlás szélére került világról és a benne élő, kilátástalan 21. századi emberről mesél. És persze azokról, akik pénzért és hatalomért cserébe reményt és egy jobb jövő ígéretét árulják, akkor is, amikor ez már végleg elúszott.
Zelei Dávid: Több egymással ellentétes gondolat kavarog bennem, mióta felkérést kaptam arra, hogy szemezgessek a 2021-es év magyar női szépirodalmi terméséből. Egyrészt helyeslőn bólogatok Szécsi Noémi szavaira, aki rámutat, ahogy húsz éve a finn irodalom is elkezdte szorgosan kitermelni a masszív nemzetközi figyelemre érdemes női szerzőket Sofi Oksanentől Rosa Liksomig, úgy megkésve és lassabb léptekben, de a magyar irodalomban is láthatunk ígéretes tendenciákat, elég, ha csak a most induló költőgenerációk nemi arányait összevetjük mondjuk a Telep-csoport vagy az Előszezon arányaival – arról nem is beszélve, hogy a mai középgeneráció vezéralakjainak egyértelműen Tompa Andreát és Szvoren Edinát látom. Másrészt viszont az van, hogy 2021 gendertől teljesen függetlenül kevés katarzist tartogatott számomra – kedvenc szerzőim java nem jött ki új kötettel, azt meg, hogy a már említett Szvoren még mindig kiváló, az olvasó nélkülem is tudja. Úgyhogy most egy harmadik úton elindulva egy-egy olyan regényt, novellás- és verseskötetet ajánlok, melynek szerzője vagy elsőkötetes, vagy nincs eléggé előtérben.
Baráth Katalint eddig is sokrétű hibridként ismertük: az ÉS-ben nemrég recenzeáltam első történész-kötetét, igazán a Dávid Veron-krimikkel robbant be a köztudatba, aztán az Arkangyal éjjelben bebizonyította, hogy a hard boiled-krimihez is van kanala, majd most egy merész ugrással (ez lenne az Afázia) sci-fit írt – de milyet! Amennyire én tudom, eleve nem lehet Dunát rekeszteni a távolba szakadt magyarság sorsát tematizáló minőségi sci-fikkel (most hirtelen az Egyenlítői Magyar Afrika jutott eszembe, de az más tészta), az olyanokkal viszont még kevésbé, melyeknek nem a technika vagy politika áll a centrumában, hanem a nyelv, illetve annak elvesztése. Baráth nagyon szépen, mélységben építkezik, az első pillanattól érezni benne a magabiztosságot, hogy tudja, mit csinál, miközben egyrészt még sosem írt sci-fit, másrészt ilyen sci-fit más se nagyon. Mert ez itt valami nagyon átgondolt hibrid: miközben nagyon is erősen benne áll egy zsánerhagyományban, és betartja annak szabályrendszerét, az akciók sűrűjéből (ilyenben az Arkangyal sem szenvedett hiányt) egyrészt kibontakozik a magyar nemzeti kiválasztottságtudat sajátos kritikai története (én ezt legalábbis így olvasom), másrészt a nyelvvesztés sokrétűen végiggondolt és leképezett metaforája is (a cím telitalálat!). Hogy érzékeltessem ezt a szép- és zsánerirodalom, múlt és jövő, költői nyelv és antinyelv közti folyamatos átjárást, talán elég egy mondat: „A távoli űrből olyan csábítóan üzentek fényükkel az ismeretlen csillagok, akár a krizalitkövek a kommpárti főtitkár droidszeretőjének ruháján.”
Vonnák Diána Látlakjának szerzője nagyjából az egyetlen olyan magyar név, aki az utóbbi években szembejön olyan angol nyelvű felületeken, mint a The Times irodalmi melléklete vagy a Los Angeles Review of Books, és már szemtelenül fiatalon közreműködött a példásan széles látókörű Asymptote szerkesztésében. Egy olyan nemzetközi közegben mozog tehát, amelyben a határátlépés evidencia, és ahol a periféria (esetében Ukrajna) otthonosan idegen. A Látlak novellái „semmi kis történetek”: Modor Bálint jogosan írja róluk a Literán, hogy az ember „könnyen úgy találhatja magát, hogy […] olvasás után egy-egy erősebb jeleneten, egy-egy finom sűrítésen kívül hirtelen semmit sem tud felidézni a könyvből”. Valószínűleg azért van ez, mert szerzője úgy ábrázolja az idegenség, az értetlenség, a be nem fogadottság alakzatait, hogy nem csinál belőlük ügyet, ráadásul ügyesen fordítja meg a posztkoloniális helyzetet is: hiába megy Keletre a nagy fehér európai gyarmatosító civilizációt csinálni, hatalom hiányában a hely gravitációja mindig legyűri. Méltatói okkal nevezik prózáját kimunkáltnak: az erős elhallgatás-mechanizmusok, a narrátor identitásának lebegtetése, a sűrítések sokszor Szvoren Edina tanítanivaló pályakezdését (Pertu) juttatták eszembe, a novellák bizonyos élethelyzeteit olvasva ugyanakkor Jászberényi Sándor árnyéka is felsejlett bennem – hogy most a világirodalmi párhuzamokba ne is kezdjek belegondolni.
A lista szerzői közül Lukács Flóra a legfiatalabb (nem véletlen, hanem büszkeség, hogy a FISZ adta ki), de ez a legkevésbé sem gátolja meg abban, hogy határozott, markáns és karakteres hangon szólaljon meg az Egy sanghaji hotel teraszán című verseskötetében. Vonnákhoz hasonlóan Lukács is kedvvel él a sűrítés és az elhallgatás technikáival: rövid mondatainak általában súlya és hosszú árnyéka van (most csak egy kedvencemet idézem: „Észrevétlenül jutunk el onnan, / hogy én így fogok élni / oda, hogy így alakult.”), és ő is erősen (és a magyar irodalomban igen egyedi módon) tematizálja és metaforizálja az idegenséget – és önidegenséget. A kötet címébe emelt ázsiai hatás már a latin-amerikai irodalomban is eltalált (Oliverio Coelhónál vagy Bolañónál), és itt is jól átgondolt, kötetépítő szerepe van. És az is látszik, a szövegek némelyike szépen meg lett dolgozva a folyóiratközlés óta (a Nyolc jüan például a Zempléni Múzsában még csak egy átlagosnál érdekesebb vers – mire azonban a kötetig eljut, már okkal a fülszövegíró Szilágyi Ákos kedvence). Az egyik legjobb FISZ-könyv ez a közelmúltból.
Sorozatunk első része Balajthy Ágnes és Lapis József véleményével itt olvasható.
Hozzászólások