A rejtekhely
Évekkel korábban vágták ki az öreg olajfát.
Négyen kellettek hozzá, a csavaros törzs –
mint egy összetett gondolat a világról –
csak nehezen adta meg magát. Most pedig bántó
lett a földből kiálló csonk, ki kellett
ásni. És a rögök közül felszínre került egy
márvány nőalak – egyik keze csípőre
téve, a másik a tarkóján. „Eddig még soha
nem találtam ásás közben mást, csak
földet”, mondta a földműves. Azt érezte, a
szobrot – és magát is – el kell rejtenie valahol.
„Én is föld vagyok”, ennyit szólt a szobor.
A szobrászműhelyben
„Szép vagy”, mondod a nőnek, és azt
jelenti: „Szép vagyok”. Ne csodáld,
ha szellemek lepik el az ágyad.
Itt egy darab apámból, nem
hús, csak romlott indulat. Itt egy
érzés – vajon kié lehet? Amire nem
emlékszel, létezik, és nem felejt
el téged. „Szép vagy”, hazudja.
És most itt állsz meztelenül.
A pillanatok
Mindent felold az idő – van, akit már a
születés pillanatában, mást élete delén,
és olyan is akad, akire több nemzedék
emlékezik. A többi – hogy épp mi marad meg
századok hosszú során, mielőtt eltűnne
végleg – esetleges. Mindent felold az idő:
ez a rend. És mégis a rendet felrúgni születtünk,
sírni, röhögni a szenvtelen órák vonulásán,
tűrni, hogy feledéssé szelidüljön az emlék,
és szeretni, amíg alaktalanná szét nem mállik a perc.
(Megjelent az Alföld 2022/7-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Damó István grafikája.)
Hozzászólások