Az Alföld Online új körkérdésében nyári írótáborok műhelyvezetőit kérdeztük tapasztalataikról. A második körben Codău Annamária, Áfra János, Kiss Tibor Noé és Smid Róbert válaszait olvashatják.
Hogyan élted meg az általad vezetett műhelyt, milyen tapasztalatokra tettél szert általa? Miképpen készültél rá, és mennyiben történt más, mint amit elképzeltél? Amikor elvállaltad, voltak-e benned valamiféle kétségek?
Áfra János: A kreatívírás-tanítás maga is alkotómunka. A műhelyezés közösségi cselekvésként szintén azzá tehető, és ez utóbbi alapállás az egyes szövegekkel való munkát is áthangolhatja. Ha képesek vagyunk így tekinteni a folyamatra, a résztvevők alkotótársakká válnak, és ez a lehetőségek sokaságát hozza magával, egyúttal egy védőhálót is képez. A csoport tagjai támogatók és támogatottak – a közösen eltöltött időben nem csak írni, hanem szerkeszteni is tanulnak, egymást építik. Azt tapasztaltam, hogy egy ilyen közegben gyakorlatilag bárki képessé válhat a kreatív energiák felszabadítására, valamilyen mértékű fejlődésre. Ezen a nyáron három különböző táborban kaptam műhelyvezetői feladatot, és azt hiszem, mindenhol sikerült elérni ezt az ideális állapotot. Ugyanakkor markánsan különböző folyamatot jártunk végig mindhárom helyen, így a legkisebb mértékben sem éreztem azt, hogy bármiféle ismétlésbe bonyolódnék. Már csak azért sem volt érdemes hasonló formátumban gondolkodni, mert akár átfedés is adódhatott volna a résztvevők között, és egyébként is jelentős eltérés volt a rendelkezésre álló idő, a csoportok mérete, jellege, valamint a résztvevők motivációi tekintetében.
Codău Annamária: Az idei, 7. Látó-tábor az eddigiekhez képest kivételesen más formátumban zajlott, itt tartottam kritikaműhelyt (volt mellette líra- és prózaműhely is a táborban, ezeket szerkesztőségi kollégáim, André Ferenc és Szabó Róbert Csaba vezették). Számomra intenzív volt az egész folyamat, a készüléstől a megvalósulásig, kívülről nézve, mások számára valószínűleg nem tűnt annak. Mivel eddig sosem vezettem semmiféle műhelyt, sőt, én magam sosem jártam alkotói műhelyekre (ha csak Balázs Imre József harmadéves Irodalomkritika tantárgyát a kolozsvári BBTE-n nem tekintem alkotói műhelyfélének – innen lestem el csomó ötletet, illetve idén behallgattam egy kicsit a Balogh Gergő és Smid Róbert vezette kritikusi műhelybe a FISZ-táborban), így minden apróság hatalmas feldolgozandó tanulság volt számomra. Ugyanezen okokból kifolyólag nagyon felszabadító is volt kitalálni, kísérletezni, milyen is legyen a műhely – ráadásul, mint említettem, ez volt az első alkalom, hogy a Látó-tábor is főként műhelyfoglalkozásokból állt, ezért elég laza elvárásokkal, az újdonság, a kihívás lendületével lehetett hozzáállni, felkészülni.
A felkészülés legelején megpróbáltam elgondolni – a saját kritikusi gyakorlatom felől is, de kollégákkal, pályatársakkal folytatott beszélgetésekből, közös panaszkodásokból leszűrni –, hogy mi a fontos, mi a probléma, mi a nehézség a kritikaírásban, és valahogy eköré építeni tovább. Első körben a(z intenzív) figyelem, az odafigyelés megléte/lehetősége merült fel bennem egyfajta kiindulópontként, aztán ez persze alakult más irányokba. Szintén az eredeti elképzeléseim közé tartozott, hogy szerettem volna a saját pozíciómat is participatívabbá tenni, s nem annyira „vezetőivé”, ez aztán talán kevésbé sikerült, mégis a moderálás talán lehetett volna erőskezűbb. A gyakorlatok tempóját a 2. napra már nemigen sikerült tartani, ezért inkább „terápiázóbb”, kibeszélősebb lett a vége felé a műhely, de úgy tűnt, hogy ennek mindenki jobban örül a nagy melegben.
A készülés során volt még jó néhány szempontom, amelyet korrektebb volna szerkesztői hátsó szándéknak nevezni: kezdő kritikarovat-szerkesztőként azt tapasztalom, hogy elég nehéz „behajtani” a megígért szövegeket. Ennek nyilván nagyon sokféle oka van, ezért ezeket az okokat is szándékomban állt (volna) körüljárni, másrészt meg azt is meg akartam figyelni a műhelyfoglalkozások során, kire miben lehet számítani, kit lehet betoborozni. Ráadásul a műhely résztvevőit mind ismertem, akár személyesen, akár levelekből, és kritikáikat is olvastam korábban. Tudtam előre, hogy elég különböző habitussal, tapasztalatokkal rendelkeznek, volt olyan, aki egyetlen kritikát írt eddig, volt, aki évek óta csinálja, s közben szépirodalmat is ír, volt, aki színházkritikában mozog otthonosabban – tehát arra is igyekeztem figyelni a készülés során, hogy ezek a különbségek ne keltsék majd senkiben a kívülállóság érzését.
A saját műhelyvezetői készségekben, képességekben való kételkedésen túl az ébresztett bennem startból aggályokat, hogy vajon mennyire lehet két délelőtt során érdemi munkát végezni úgy, hogy annak azalatt a két nap alatt is koherenciája legyen, de azon túlmutatóan is.
Kiss Tibor Noé: Nagyon vártam az idei műhelymunkát. Fél éve egyénileg is foglalkozom kezdő-haladó prózaírókkal, és kíváncsi voltam arra, hogy ennek tükrében hogyan fogom megélni a csoportos foglalkozásokat. A hajdúböszörményi táborban dolgoztam, és továbbra is változatlan a fiatalok pozitív hozzáállása, tanulni vágyása. Ez a mentort is magával ragadja, amiből általában jó dolgok sülnek ki, emlékezetes pillanatokkal távoztam a táborból.
Smid Róbert: Elképesztően jó élmény volt a FISz-tábor kritikusi műhelyét vezetni Balogh Gergővel, a résztvevők egytől egyig felkészültek és lelkesek voltak. Kétségeim nem voltak azzal kapcsolatban, hogy készen állok a feladatra – bár persze volt bennem egy kis félsz azzal kapcsolatban, hogy azok a volt műhelyvezetők, akiktől mi is tanultunk, hogyan értékelik majd a teljesítményünket –, hiszen két kritikusi évfolyamot vittem végig az állami íróakadémián. Inkább attól tartottam, hogy vegyes lesz a csapat; kezdők és haladók, impresszionista és tudományos kritika hívei keverednek majd. Szerencsére mindenki – Pálfalusi Zsolt kifejezésével élve – „patkolt versenyző” volt: doktoranduszok és doktorjelöltek, akiknek már van gyakorlatuk a kritikaírásban, és inkább az elemző-szoros olvasó írások mellett teszik a le voksukat.
Milyen módszert alkalmaztál, hogyan zajlottak a foglalkozások? Okozott-e valami kellemes vagy akár kellemetlen meglepetést? Mi jelentette számodra a legnagyobb kihívást?
Áfra János: Bár rendszerint vannak előzetes terveim, készülök feladatokkal, szinte mindig az első találkozás tapasztalatai – a csoportdinamika, a tagok előélete, igényei és ambíciói – jelölik ki az irányt, hogy merre is haladhatunk tovább a következő pár napban. Az időbeli keretek, a résztvevők száma is nagyban meghatározza a folyamatot. A Hajdúböszörményi Írótáborban (HÍR) ezúttal négy nap alatt tizenegy óra, a mányi Legend’Art összművészeti alkotótáborban öt nap alatt huszonnyolc óra, a kámi Nyolc Ág Művésztáborban pedig három nap alatt összesen hat óra állt rendelkezésre – persze szó sincs arról, hogy a rövidebb munkafolyamat ne lehetne ugyanolyan meghatározó élmény valaki számára, de ezek mégiscsak nagyon különböző mozgásteret biztosítanak.
A legnagyobb csoporttal épp ott dolgoztunk együtt, ahol a legkevesebb időnk volt, Kámban, értelemszerűen ott – műhelyvezető társammal, Horváth Florenciával közösen – nagyobb teret hagytunk a pörgősebb, játékos feladatoknak, ugyanakkor jó érzés volt, hogy mindenki kedvet érzett új szövegek létrehozására és kritikára bocsátására is. Közülük néhányan nem írtak még verset korábban. Bár a csoport egy része inkább kikapcsolódásnak tekintette a folyamatot, a gyakorlott, kiadás előtt álló kézirattal vagy megjelent kötettel rendelkezők is vitára bocsátottak írásokat. Általában persze nem is teljesen egyforma mércével értékeljük ilyenkor a munkákat, számít a szerző előélete, mégis érdemes az elismerő szavak mellett építő észrevételeket is megfogalmazni a kezdők írásaival kapcsolatban is. A kiemelkedő szövegeknél pedig az értékek elismerésekor ugyancsak fel lehet vetni szempontokat, amelyek általánosabb tanulságot hordoznak a többiek számára is. Mányban az – ezúttal a különféle mitologikus hagyományokra építő – feladatok elkészítése és a szövegek értékelése mellett arra is adódott lehetőség, hogy az egyik résztvevőtől egy kötetnyi verset is áttekintsünk. Ciklusokba szerveztük, előszerkesztettük az anyagot, amely folyamat rendkívül tanulságos volt, kiindulópontul szolgálhat a többiek számára.
Felszabadít, ha egy csoporttal eljutunk odáig, hogy lényegében már nem is kell irányítanom, és egy lehetek a tagok közül, aki persze a vitás helyzetekben állást foglal, és a megakadások pillanatain túllendít, egyébként viszont csak figyel a többiekre, hozzászól olykor-olykor, és tanul az észrevételekből. Általában sikerül elérni ezt az állapotot, és akkor tudom, hogy helyén vannak a dolgok.
Az sem mindegy persze, hogy milyen rotáció van a résztvevők terén, amikor valaki egy folyamat közepére érkezik meg, fontos, hogy ne érezze magát kívülállónak. Érdemes röviden rekonstruálni számára, mi történt addig, hol is tart a csoport, és hová akarunk közösen eljutni, a friss csatlakozó hogyan tud az elindult folyamatokhoz organikusan kapcsolódni. Fontos, hogy jusson idő mindenkinek szövegeire, de csak a részvételi idővel arányosan, kivéve persze, ha az ettől való eltérés – mindenki számára belátható – közös érdek.
Codău Annamária: Nem kértem előzetesen megírt szöveget, hanem gyakorlatokat és megvitatandó témákat találtam ki. Laza beszélgetéssel indítottunk az eddigi kritikusi tapasztalatainkról, nehézségeinkről-örömeinkről, majd feladatok következtek, amelyek a kritikaírás folyamatának de-, majd rekonstruálását jelentették „kicsiben” (pl. volt címadás-gyakorlat; közösen „szétszedtünk” egy friss ÉS-beli kritikát, így reflektálva a recenzeálás és kritikaírás különféle módjaira, a kritika szövegének szerkezetére stb.; helyben választott rövid alkotást értelmeztünk, majd bírálatot írtunk róla, aminek során beszélgettünk a két mozzanat elválaszthatóságáról/elválaszthatatlanságáról, és így tovább). Szó esett a kritikus magányos problémáiról, de a külső elvárásokról is, a kritika környezetéről, különösképp a kritika és piac viszonyáról Mohácsi Balázs friss Nincsbeli esszéje kapcsán, és közben folyamatosan merültek fel magukban a résztvevőkben kérdések, dilemmák (pl. hogyan megközelíteni a traumaírásokat, s ehhez kapcsolódóan miért könnyebb az E/3-ban írt prózát bírálni; mit csinálunk, ha rájövünk, hogy igazából nem tudunk semmit megragadni az elvállalt recenzió tárgyát képező műben; hogyan tájékozódunk a kiadók kínálatában stb.), mi több, ötletek születtek egymás dilemmáinak megoldására, ez volt a legkellemesebb meglepetés, ez az egymásra való rácsatlakozás. Ez azt is jelentette, hogy sokszor el kellett engedni az eredeti elképzeléseimet, és hagyni kibontakozni a spontán beszélgetéseket, s szerintem ez bizonyult a legjobb megoldásnak ott. Persze egy 8–10 fős csoport közös beszélgetésében kihívást jelent a moderálás, a dominánsabb és a visszahúzódóbb személyiségek, hangok egyensúlyának megtalálása.
Kiss Tibor Noé: A fiatalok által hozott szövegeket vettük végig. Felolvasták az írásukat, majd együtt beszéltük meg azok erősségeit, elemeztük a hibákat, javítási ötleteket adtunk. Kellemetlen meglepetés nem volt, engem minden alkalommal lenyűgöz, hogy ennek a generációnak a tagjai milyen figyelmesen, érzékenyen közelítenek egymáshoz, miközben határozottan felvállalják a véleményüket is. Általában kihívást jelent, ha egy felolvasott szöveg esetén kiderül, hogy a narrátor vagy a szöveg főszereplője azonos a szerzővel. Idén voltak olyan esetek, amikor a szöveg brutalitása vagy tragikuma egészen zavarba ejtő volt. Ilyenkor nagyon észnél kellett lenni, hogy mentorként maximális empátiát mutassak, miközben a cél mégis csak az, hogy egy mindannyiunkat megrázó szövegről szakmai alapon is beszélni tudjunk. Ez inkább pedagógiai feladat volt, komoly lecke számomra is.
Smid Róbert: Az első nap délutánján ismerkedtünk, illetve felmértük, hogy mely témák és kérdések érdeklik leginkább a résztvevőket. Az ezt követő három nap délelőttjein a meghívott vendégekkel együtt beszéltünk meg alapvető jelenségeket: Erős Kingával a pozitív kritikát, Codau Annamáriával és Lapis Józseffel a negatív kritikát, Szilágyi Zsófiával és Szirák Péterrel (akiktől mi magunk is tanultunk, sajnos Károlyi Csaba nem tudott eljönni a kritikusi „All Stars”-unkból) pedig a kritika etikai kérdéseit, illetve Mohács Balázsnak a Nincs folyóirat kritikusi számában megjelent kisesszéjéből kiindulva a kritika és a kritikus megváltozott feladatkörét. Délutánonként pedig két-két résztvevő kritikáját vettük górcső alá – ez azért is volt szerencsés, mert így ebédszünetben mindenki el tudta olvasni az írásokat. Ami meglepetést okozott, hogy mennyire alázatosak voltak a résztvevők, és hogy egyáltalán nem voltak sértődékenyek, valamint, hogy mennyire könnyen el tudtak engedni bizonyos szempontokat, szófordulatokat, ha a többség megérvelte, hogy az miért viszi félre a gondolatmenetet. Ez talán nem annak ellenére volt így, hogy mindenki „haladó” kritikus volt, hanem éppen ezért.
Hogyan látod, mi egy ilyen műhelynek a feladata, mi az, amiben eredményeket lehet elérni szakmailag általa? Miben áll a hasznossága? Rejthet-e veszélyeket is, illetve okozhat-e valakiben negatív hatásokat?
Áfra János: Kezdjük a végén, a legnehezebb kérdéssel. Ha nem lenne egyértelmű a résztvevők számára, fontos tisztázni mielőbb, hogy az adott folyamat milyen célt szolgál – egy szöveget nem ugyanúgy értékelünk az irodalomterápiás alkalmak során, mint egy írótábor műhelyén. Aligha lehet éles határt vonni terápiás írás és kreatív írás között, a funkció és a célok terén mégiscsak elemi különbség van. Az előbbi az önmegértés felé, az utóbbi a nyilvánosság, a publikálhatóság irányába vezet. Előbbi esetén az alkotó lelki folyamataira figyelünk, utóbbi esetén pedig az esztétikumra, a szövegek poétikai megformáltságára – a műhelytagok befogadói élménye alapján.
Ha valaki kortárs irodalmi ismeretek nélkül, ám sok éves fióknak írás után érkezik egy írótáborba, annak reményével, hogy a zsenialitásával lenyűgöz majd mindenkit, jó eséllyel csalódni fog – legyen bármilyen tapintatos is a csoport, amelyben dolgozni kezd. Fontos, hogy a többiek tapintatosan segítsenek az önreflexió fejlesztésében, adjanak fogódzókat a tájékozódáshoz, a vonatkozási pontok megtalálásához, különben a tábor inkább egy folyamat lezárását fogja jelenteni, mintsem a kezdetét. Persze ez is lehet érvényes döntés, nem lesz mindenkiből költő-író, de mégis. A csoportmunka tegyen körvonalazhatóvá egy olyan szempontrendszert, amely a résztvevők egyéni praxisának kialakítását segíti. Ha a publikálás folyamata valaki számára még nem világos, ennek a menetéről is érdemes behatóbban beszélgetni, és persze nem kell eltitkolni a nehézségeket sem. A pályakezdő szerző legyen felkészítve a visszautasításra, a lassú és könyörtelen szerkesztői visszajelzésekre, sőt, adott esetben a válaszok elmaradására is. Tudjon róla, hogy nem adódik könnyen az első kötet, és nem is szabad rögtön az önfinanszírozású magánkiadáshoz menekülni a nehézségek és a szakmai szűrők elől, ha még akarunk valamit a szakmától. Amennyiben már publikáló szerzőkből áll a csoport, a kultúrpolitikai viszonyokat sem árt tisztázni nagy vonalakban, hogy ki-ki számolni tudjon saját döntéseinek a súlyával, a szakma előítéletességével.
Codău Annamária: Nem igazán tudok határozott választ adni ezekre a kérdésekre, részben azért sem, mert én is csak keresgélem. Szerintem minden olyan alkalom, amikor összegyűlhetünk és egymásra odafigyelve beszélgethetünk, gondolkodhatunk, dolgozhatunk közös és egyéni problémáinkról/on, ötleteinkről/en, az szakmailag és emberileg is fontos, még akkor is, ha nem vezet számszerűsíthető, osztályozható, látványos eredményekhez. (Én amúgy is a lassú érlelésben hiszek.) Nem születtek kritikák a Látó-tábor kétnapos kritikaműhelyében, de láttuk, megismertük jobban egymást azok közül néhányan, akik Erdélyben érdeklődünk a kritikaírás iránt, és ez akár a kiindulópontja lehet elkövetkezendő projekteknek, pályáknak, munkáknak (vannak is konkrét gyakorlati elképzeléseim ilyen tekintetben). Ez most biztos nagyon idealista válasz volt részemről. De ahogy elvileg inspiráló, felszabadító, bátorító, tanulságos lehet egy ilyen műhelymunka (nem állítom a Látó-tábor kritikaműhelyének résztvevői nevében, hogy az általam vezetett műhely ilyen volt, de iciripicirit hátha), úgy persze, okozhat negatív hatásokat is, leginkább szerintem az interakciók minősége révén (demotiváló és bántó például egymás félbeszakítása, a sértegetések, beszólások, hatalmi gesztusok), ez a veszélyesebb, az ilyen bántások, bántódások mély nyomokat hagyhatnak, eltántoríthatnak. Remélem, nem volt része senkinek ilyen negatív élményben. De ha egyszerűen az van, hogy béna volt szakmailag a műhelyvezető, s nem az történt, amire a résztvevő számított (hogy például egymás előre megírt kritikáit cincáljuk szét), akkor egyszerűen dönthet úgy, hogy legközelebb nem jön ide.
Kiss Tibor Noé: Számtalan szempontból lehet hasznos egy ilyen műhelyszeminárium. Ez nem evidens, de sokan egész évben várják ezt a néhány napot, amikor a mentortól, a társaiktól visszajelzéseket kapnak az írásaikkal kapcsolatban. Ez nagy felelősséget ró a szemináriumvezetőre. Ami a szakmaiságot illeti: az első órán mindig az az első kérdésem a jelentkezőktől, hogy mondják el miért vannak itt, mit várnak a szemináriumtól, miben szeretnének fejlődni. Így a néhány napos együttlétünk sokkal hatékonyabb lehet. Ezúttal is úgy építettem fel a tábori időszakot, hogy mindenkinek legyen lehetősége az órákon megbeszéltek szerint dolgozni a szövegén, így fordulhatott elő, hogy mi még a tábor utolsó napján is tartottunk egy késő esti órát a kollégium lépcsőjén. Ezúttal is ez volt a legfelszabadultabb, legpozitívabb közös pillanatunk: a diákok számára is nagy élvezet volt hallani, hogy egy-egy szöveg a tábori munka hatására mennyit fejlődött az első felolvasáshoz képest. A kérdés utolsó felére válaszolva: pályakezdő írók számára nincs veszélyesebb dolog, mint ismeretlen emberek előtt felolvasni a szövegeiket. Azt hiszem, az a jó mentor, aki képes a szemináriumán olyan biztonságos, bizalmas légkört teremteni, amiben mindenki otthon érzi magát, elmondhatja a véleményét, és nem kell félnie attól, hogy „negatív hatások” érik.
Smid Róbert: Az előző kérdésre adott válaszom folytatva: a résztvevők közül már biztos hallott mindenki mindenkiről, mi is olvastunk mindenkitől a tábor előtt is vagy tanulmányt vagy kritikát. De ennyi idő alatt természetesen nem alakul ki az intim légkör. (Arról például tudok, hogy vannak olyan fiatal költők, akik végigjárják a táborokat, együtt műhelyeznek már évek óta Hajdúböszörménytől Véneken át a Királyrétig, de a kritikusoknál ilyen nincs.) Ennek ellenére (szerencsére) ki lehetett lépni bizonyos értelemben a vezetői szerepből: kollégaként tekintve rájuk el lehetett sütni poénokat, például hogy egy-egy szófordulatuk milyen vicces asszociációkat szülhet az olvasó fejében, ebből pedig nem lett sértődés. Volt egy eset, amikor az egyik műhelyező szövegével szigorúbb voltam, mint a többiek: akkor el kellett mondanom, hogy az illetőnek majdnem minden szövegét olvastam (gyakran publikáció előtt), és azokhoz képest érzem kicsit gyengébbnek a mostani olvasatot.
a Fiatal Írók Szövetségének táborában
A kérdés másik felére válaszolva: egy tábori kritikusi műhelyben a kortárs jelenségek megbeszélése mellett a közösbe bedobott írás szétcincálása a fő feladat. Volt olyan résztvevőnk, aki maga is vezet műhelyt, viszont mivel ő a legtapasztaltabb abban a körben, mindig elmaradt, hogy végre az ő szövege is terítékre kerüljön. És volt olyan műhelyezőnk, aki kritikarovat szerkesztője is, ezért például rámutattunk arra az ingoványos terepre, amikor a kritikus szerkesztőként nyilatkozik meg egy-egy írásában, de igyekeztünk olyan nyelvi kérdésekre is kitérni, amelyeknek belátásait szerkesztőként is tudja hasznosítani. Ilyen például a táborban a „székely szabály” nevet kapó praktikám a túlírás ellen: ha egy határozót ki tudsz cserélni a szintagmában arra – az általam Sántha Attilától gyakran hallott – szóra, hogy „erőst”, és így is ugyanazt jelenti a kifejezés, mint addig, akkor az esetek jelentős hányadában nyugodtan törölheted azt a határozót.
Változtattál-e valamin a munkamódszerben, hozzáállásban a kurzus folyamán? Amennyiben lesz még hasonló feladatod, a korábbi tapasztalatok fényében csinálnál-e valamit másként?
Áfra János: Minthogy a jelenlegi munkamódszerem lényege éppen az, hogy az adott helyzethez igazodom, érdemi attitűdváltásra nem volt szükség, és azt hiszem, ez az út járható a későbbiekben is. Tizenkét év alatt egyszer éreztem azt, hogy olyan konfliktus alakult ki a műhelyezők között, amely tartósan negatív hatással volt a csoportdinamikára, és hátráltatni kezdte a közös munkát. A dominanciaharc, a többiek figyelmen kívül hagyása, a pszichológiai problémák közösségre terhelése képesek lehetnek szétbombázni egy folyamatot, de legalábbis megnehezíthetik az érdemi munkát. A csoport érdekében ezeket a helyzeteket gyorsan kell lereagálni, és jobb, ha ez egyéni szinten történik, úgy, hogy az érintettek minél kevésbé sérüljenek, a helyzetet előidézők se stigmatizálódjanak még jobban. Nehéz volt megélni és kezelni ezt a néhány évvel ezelőtti esetet, de úgy érzem, sokat tanultam belőle, és most már képes lennék gyorsabban rövidre zárni, ha hasonló szituáció adódna. A konkrét tapasztalat mellett az is sokat jelent, hogy időközben irodalomterapeuta lettem, és most olyan lelki folyamatok figyelemmel követését is fontosnak látom, amelyek korábban valószínűleg sokszor reflektálatlanok maradtak. Azt hiszem, a kritikai észrevételek megfogalmazásakor is tapintatosabb vagyok, mint mondjuk tíz évvel ezelőtt, és ezt a szemléletet igyekszem átadni a csoport tagjainak. Kényszeríteni nem érdemes semmit, bőven elég felkínálni lehetséges alternatívákat, a döntést aztán a szerző hozza meg. A versek minősége fontos, de az emberek épsége, jó közérzete mégiscsak fontosabb.
Codău Annamária: A változtatásokra utaltam időközben az előző válaszokban, az jut még eszembe pluszban, hogy például fölöslegesen készültem Az elég jó kritikus és a Tíz pont a kritikusi kiégésről feldolgozására, mert ott helyben kiderült, a jelenlévők túlnyomó többsége már ismeri ezeket a szövegeket, ami örvendetes, mert újabb jele annak, hogy reflektíven állnak hozzá a kritikaíráshoz, és akkor így már ezen felül is szóba jöhettek elvi kérdések a szakmát illetően. Ha lesz még hasonló feladatom, azt is valószínűleg az adott helyzethez igazítva találnám ki, továbbra is kísérleteznék módszerekkel, igyekeznék rugalmas lenni, jobban anticipálni-felismerni, milyen jellegű tevékenység működik az adott csoporttal, mi nem, mikor nem kell erőltetni a vita kialakulását, de talán szigorúbb is lennék, ami a közös munka s az egyéni feladatok számonkérését illeti. És míg ez a Látó-táborbeli két délelőttös műhely érzésem szerint egy hiánypótló tevékenység csírájaként volt fontos, a jövőben inkább egy hosszabb folyamatot, egy egész szöveg létrehozását megengedő szituációban vállalnék műhelyvezetést.
Kiss Tibor Noé: Eddig minden műhelyvezetésemből tanultam valamit. Ezúttal jobban figyeltem néhány gyakorlati szempontra az órák lefolyását illetően. Korábban engem is elvitt az a jóleső flow, amikor a második órától a diákok már felszabadultan ötleteltek egymás írásain. Csoportdinamikai értelemben ez szuper, de sokszor úgy éreztem, vannak olyan szerzők, akiket ez a fajta „szabadon futás” inkább összezavar, ráadásul nem minden felvetett ötlet hasznos vagy termékeny. Idén próbáltam finoman, de határozottan irányítani a beszélgetéseket.
Smid Róbert: Mindenképp vállalnám újra Gergővel: a visszajelzések alapján remek volt a dinamikánk, és, mint azt az egyik műhelyező megjegyezte, jó érzékkel váltogattuk a jó zsaru/rossz zsaru szerepeket. Annyiban is jól kiegészítettük egymást, hogy Gergő előtérbe tolta a pedagógiát, én pedig inkább igyekeztem felvázolni olyan helyzeteket, amelyekkel elkerülhetetlenül szembesülni fognak a rendszeres kritikaírás során, és megnyugtatni őket, hogy vannak olyanok, amikből nem lehet mindig jól kijönni. Egy frissen megjelent, rendkívül szórakoztató regény címét is megidézve itt: van ilyen.
Hozzászólások