Az idén hatvanéves, József Attila-díjas költő, író, drámaíró első verseskötete, a Só, kenyér 1988-ban jelent meg, s az elmúlt évtizedekben ezt számos más könyv követte. Sok műfajban alkot, egyéni látásmódú költeményein érződik, hogy úgy ismeri a versírás minden csínját-bínját, ahogy ma már csak kevesen. Vörös Istvánnal a születésnapja apropóján Acsai Roland beszélgetett.
Hatvanéves lettél. Egy ritka sokszínű, nagy és megkerülhetetlen életmű áll már mögötted. Ilyenkor összefoglaló kérdéseket illik feltenni. Megpróbálok valami újjal előrukkolni. Mit gondolsz, melyik az a versforma, amelyet hozzávetőlegesen a legtöbbször használhattál? Illetve melyik az a téma, amely talán legtöbbször bukkant fel a verseidben?
Volt egy év (2018), amikor rengeteg villanellát írtam. Szonettből talán még többem van, de szerintem én vagyok az a magyar irodalomban, aki százalékosan és darabra is a legtöbb villanellát hozta össze. Biztosan többet, mint százat. Kitelne egy kötet belőlük, mégse fogom így összerakni, mert esetleg unalmas lenne. A múlt évben, mikor egy verses regényt írtam (A megváltozott ember), elég sok kilenc soros Spencer-strófát vetettem papírra, most fejben gyorsan összeszorozva ez hétszáznyolcvan strófát jelent, abból hármat Duinóban, a Thurn-Taxis kastélyban írtam, ahol Rilke a Duinói elégiákba fogott.
Több gyermekirodalmi művet írtál. Ezeknek általában sikerük volt. Mostanában foglalkoztat-e a gyermekirodalom?
Idén jelent meg A kézen álló ipszilon című gyerekverskötetem, benne tanulásról szóló versekkel, és az abc negyvennégy betűjéről egy-egy szöveggel. De egyelőre újabb terveim nincsenek, hacsak nem történnek Lonival és kísértetbarátnőjével, Levélkével újabb kalandok, hiszen eddig csak két könyvet töltöttem meg ilyesmivel (Loni és a kísértetek, Loni és a varázsvár).
A színház is vonz téged. Rendszeres szerzője vagy a Baltazár Színháznak és a Kaj Ádám által vezetett Babits Mihály Színháznak is. Mesélj ezekről a munkákról!
Talán mind a kettő alternatív színháznak mondható. Az sem mindig biztos számukra, hogy van-e hol játszaniuk. Viszont van szándék bennük mindig új és újabb színházi formákat találni. A Baltazár Színházzal több mint húsz éves az együttműködésem, tíz előadást és két könyvet készítettünk együtt, az apróbb dolgokról nem is beszélve. Elek Dóra víziója a költői és metafizikus színházról mindig is fontos volt nekem, és egybevágott az elképzeléseimmel. Kaj Ádám már lassan tíz éve próbál állandó színházat adni Esztergomnak: ez a törekvés a város egy részének örömet okoz, míg mások mindent megtesznek azért, hogy ne legyen állandó színházuk. Kaj Ádámmal olyan előadásokat hoztunk létre, mint a Presszó-szonáta, a Hruscsov pincére voltam vagy a Hegel halála, most épp a Jób könyvéből készülő előadásunk premierje előtt állunk.
A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia is a tagjai közé választott, és a közelmúltban tartottad meg a székfoglaló előadásodat. Megtennéd, hogy összefoglalod az olvasók számára, hogy miről szólt az előadásod?
Székfoglaló előadásom erre az alcímre kívánt felelni: Lehetséges-e könyvművet írni? Négy könyvművázlatból hangzott el egy-egy részlet. Ebből eddig csak az egyik jelent meg, lényegében a születésnapomra időzítve, a Nemet mondani, szeptember 20-án. A többi még nem könyvmű, mert bár egész kötetnyi terjedelműek, de nem nyerték el könyvformájukat. Ebből Az egyetemsziget még nincs is befejezve, lényegében egy fiktív, a későrómai korban játszódó, versekből álló memoár. Kemény István Lovag Dulcinea című könyve azóta került a kezembe, és nagyon megörvendtem, hogy mennyire hasonló szándékok vezetnek, illetve vezettek bennünket a két munka során. Persze nem csoda, régi barátságunk, így hatvan fölött már létmegtartó erő, ennek pedig hatással kell lennie az egymástól függetlenül írt munkáinkra is. Szellemi sziámi ikrek vagyunk? De ebben az összefüggéshálóban még jó néhányan benne vagyunk. Például Kun Árpád – amennyire tőle tudhatom ‒ szintén valamiféle görög tárgyú regényen dolgozik. Nem folytatom ennek feltérképezését, illetve inkább majd versben mondom el: ebben a ciklusban, hiszen részben épp erről is szól ez a munka.
A felolvasás nagyobb részét kitevő verses regényemet, A megváltozott embert is kiemelném. Az ötvenből körülbelül négy éneket olvastam fel. Nemzedéki számvetés ez is, mint a másik, de itt hangsúlyosabban nemzedéki, mint személyes, a regény szereplői és elbeszélői kevésbé azonosak velem, mint a hellenisztikus világban forgolódó, öregedő tanár Az egyetmeszigetből.
Hogy lehetséges-e könyvművet írni, azt példával és felolvasással is bizonyítottam. Hogy ez megvalósított-e valami társadalmi, közéleti lehetőséget, az más kérdés. Ki tud még egy egész könyvet elolvasni? Abból hányan olvasnak verseskötetet? Aki mindkét elvárásnak megfelel, annak marad-e épp az én munkáimra ideje? Egyre keskenyedik a lehetőségek sávja. De ha így haladunk, vagyis nem haladunk, épp a jövő olvasóiban lesz bízni a legreménytelenebb.
Milyen számodra egy ideális nap? Illetve mik a művészi terveid a közeljövőre nézve?
Az ideális nap olyan, mint a mai: fölkelek, és a reggeli dolgok után a különböző megírni való feladatokat teszem magam elé. Ehhez persze az kell, hogy félrelökjem a számlaírást és egyéb adminisztrációs kötelezettségeket. Este pedig előbb egy online órát fogok tartani, majd a Három Hollóban egy irodalmi esten egy kis szöveget olvasok fel. Közben nyugalmas ebéd a feleségemmel, séta a kutyámmal, képes beszélgetés telefonon a lányommal, fiammal, édesanyámmal, délutáni alvás, olvasás. Mi kell még? Tökéletes nap. A terveim nem nagyobbak, minthogy még jó pár száz ilyen napot eltöltsek önmagammal, a hozzám közel állókkal és a világgal. Kint hatalmas felhők úsznak az égen, és olyan, mintha rendben lenne a világ. Pedig nincs. Írásaimmal majd igyekszem arrafelé terelgetni a dolgokat, hogy ez megváltozzon. Túl merész tervek?
Ha ki kéne választani egy saját könyvedet, amelyik számodra a legfontosabb, melyik lenne az?
Ötvenből? Most épp a még meg nem jelentek tűnnek a legfontosabbnak, mert értük harcolni kéne, de egyáltalán nem tudom, mi az a fegyvernem, amellyel ezt eredményesen meg lehet tenni. Kiemelném mondjuk az Ötödik evangélium című verses regényemet és versciklusomat, amely tényleg egy evangélium igényével lép föl, de egyelőre csak tíz év telt el a megírása óta, és ennyi idővel a keletkezés után egy evangéliumnak még illik a föld alatt maradnia… Így is történt. Bocsánatot kérek mindenkitől, akin az elolvasása esetleg segíthetett volna, de nem jutott el hozzá, mert nem találtam meg a módját, hogyan. Addig olvassa a Százötven zsoltár című kötetemet! Ha be tudja szerezni. Már nekem is csak két-három példányom van belőle. De a minap láttam egy ismeretlennek a kezében.
(A fotókat Gondos Mária Magdolna készítette a Fiatal Írók Szövetségének 2022-es nyári táborában.)
Hozzászólások