Ság hegyi Pietà
1.
Ramadán tizenötödik napja volt,
pészah előtti órák, nagypéntek.
Nemrég temettük el Anyát,
és e különös évben a Könyv népei
egy időben ültek ünnepet.
Krisztust már megfeszítették:
gyűltek a felhők, de a Ság hegyen
még nem állt be a húsvéti sábát.
Arab barátaink böjtöltek Pesten.
A spájzban sonka várta a vasárnapot.
Ebédre halat ettünk. Kezdett
kiengedni az esti bárány a csap
alatt. Hogy az időt elüssük,
felfelé indultunk, meglátogatni
a szorgos szőlőszomszédokat:
kétdecinként kaptuk a drága vért,
mely három óra tájban mind-
hármunkért kiontatott. A kávét
a kertben kortyoltuk el. Odalent
országunk is legszebb arcát mutatta,
2.
de a tanúhegy már készült
a gyászra. A csonka kúp felől
fekete szél támadt, sötét lett,
mennydörgött, esett, esett.
Rángott az ajkam – Éli, Éli,
lamá sabaktáni! –, az ég ba-
zaltja középen kettéhasadt. Miféle
nagypéntek ez, hogy a fiú siratja
az anyát? A hegy hallgatott, de
alattunk a világ vádlón tombolt tovább.
Ölemben a csésze csurig volt vízzel,
sárba süppedt súlyomtól a pad.
A felhők eltűntek. A vihar abbamaradt.
Noé érezhetett ilyen könnyebbséget.
3.
Miközben felgyúlt az első
három csillag, messze a muszlimok
megkezdték az iftárt. A sírok
zárva voltak. Mi már a feltámadást
vártuk, házigazdánk még
mindig a megváltást. Hágádá,
hámec, hároszet, áfikomen,
ászárá mákot: az elsőszülött túlélte
az utolsó csapást. Tárt ajtó
fogadta Illés prófétát. Széder után
az összes fény elillant. Sötétben Allah
sem láthatta: sírok, mert megszántak
mégis az egy, igaz istenek. Bízzunk bár
őbennük, Ílában, Álában vagy a Fenyők
Szellemében, rokonok vagyunk mind,
kik e bolygón blaszfém szentjeikként
élünk. És túl poklon, felhőkön, ünnepen
és gyászon, egy Ságnál is magasabb, rejtett
rezgésszámon Anya is tovább él egyikük
lelkében. Ki tudja. Talán mindegyikükében.
’Oumuamua
Szivaralakú kőszikla
sodródik az űrben.
Hamarosan azonban
egy kritikus találkozás
kizökkenti pályájáról,
és mint égi kuriózum,
az ekliptikához képest
valószerűtlen íven
bukkan fel Naprendszerünkben.
Ámulva figyeljük,
megjelenése mégis riadalmat kelt.
A földönkívüli intelligencia
első jelének véljük,
igen,
csakis egy nálunk fejlettebb
civilizáció küldhette ide –
de mi van, ha mégsem?
Ha nem idegen anyahajó,
semmi egyértelmű szándék,
csupán
véletlen egybeesések:
milliárdnyi mikroütközés
és a rá ható fizikai erők
sodorták
éppen ilyenre,
éppen felénk?
Éjjelente ufókat lát a mama
A tó fölötti fények
lehetnének akár
diszkónyalábok is,
vagy landolni készülő
repülőgépek,
de nem azok.
Ők vannak itt,
bőrük szürkehályog,
retinájuk melanóma,
az Isten elhagyott,
de ők itt vannak, suttogja.
Álmában figyelik,
arcukon maszk, testükön lepel,
felsugaraznak, motyogja,
besugaraztuk, motyogják.
Mellei kimerültek, méhe
a Földön felhagyott tárna,
de odafönt lehet még új
világokat benépesítő
anyahajó,
csak csápjuk és páncéljuk,
csak ollójuk ne legyen,
a fények a tó fölött,
ugye, ufók,
uram, mondd, hogy
ez már nem a rák.
(Megjelent az Alföld 2024/7-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Éles Bulcsú grafikája.)
Hozzászólások