„A nők sohasem adhatják fel”

A 2016-os Debreceni Irodalmi Napok témája a siker volt. Ahogy a rendezvény ku­rá­tora, Szirák Péter programszövegében felvetette, nem ok nélkül merül fel ez az iro­dalom vonatkozásában. Az írói siker alig mérhető a zenei vagy filmes sikerrel va­ló összevetésben – nálunk kiadói szempontból már néhány ezres eladott példány­szám sikernek tűnik, miközben valóban az is rögtön gyanús a szakma számára, ha valamiből „sikerkönyv” lesz. Mennyire van tétje ma Magyarországon irodalmi si­kerről beszélni, és hogyan kell kezelni?

Sok könyv megjelenik, amelyik veszteséges vagy nem sikeres – föltehetnénk a kér­­dést, hogy akkor ezekre miért van szükség, miért jelennek meg. Erről az első ver­seskötetem, a Vízjelek a honvágyról jut az eszembe. Meg is kérdezném, hogy volt-e valakinek valaha a kezében – két jelentkező van, ez kettővel több, mint amennyi szokott lenni. Nagyon ritkán találkozom olyan olvasóval, akinek ez valamiféle élményt jelentett. Ki tudja, hogy melyik könyv mit mutat majd később, mi­lyen szempontból lehet fontos. Az első két verseskötetem hatalmas bukás volt, ilyen értelemben nem indult úgy a pályám, hogy feljogosítva érezhettem volna ma­gam, akár szakmai, akár közönségsiker tekintetében, hogy két lehetőség után egy harmadikat kapjak. Ezt a két kötetet hat év alatt írtam és jelentettem meg, ennyi idő után joggal tehette fel a kérdést a kritikus, hogy miért nem találtam már valami tisztességes szakmát magamnak, ha ennyi bukáson megyek keresztül.

De ha megengednek némi privatizálást, magántörténetet: ez nem tartozik az „irodalmi siker” kategóriájába, de az első verseskötetemnek egy pozitív hozadéka lett. Amikor a kis piros kötet megjelent a Tevan Kiadónál, hazavittem, a nagymamám nagyon megörült, hiszen nem tudhatta, hogy ez csak egy könyvnek látszó tárgy, nem jut el olvasókhoz. Amellett, hogy nagyon büszke volt, az ágy­ne­mű­tar­tó­ból elővett füzeteket és mappákat, és kiderült, hogy a nagymamám egész életé­ben írt titokban, csak nem merte mondani, mert a legfontosabb mégiscsak, hogy az ember a közösségben, a telepen, a faluban megőrizze a méltóságát. Márpedig tisz­tességes asszony nem irkálgat össze-vissza, és ő nem akart nevetségessé válni. Abban a pillanatban mégis be merte vallani, hogy ír. Hirtelen hitt a tehetségében. Az volt a logikája, ha a tehetsége öröklődni tudott, akkor talán neki is van. És én meg is néztem, le is gépeltem a szövegeit, az önéletírásával különösen sokat fog­lalkoztam – a Mellettem elférsz című könyvemben kifejezetten sok idézet van tő­le. Kétféle kurzív szövegrész van benne, a dialógusok, melyet beleépítettem a nar­ratív szövegbe, és a Juszti mamám önéletírása, amit én a regény főszereplőjével el­lentétben elolvastam, legépeltem, sőt részenként elküldözgettem a Szegvári Nap­ló nevű lapnak, ahol megjelentek. A nagymamámnak híre ment a Kinizsi telepen, mert ő volt az egyetlen vénasszony, aki írt. Ez a történet is lehet egyfajta siker.

Az biztos, hogy minden művészeti ágnál, így az irodalomnál is megelőlegezett bi­zalom a pálya eleje. Sokszor vannak jó mondatok, látszik, hogy jó keze van a fiatalnak, hogy ebből még lehet valami – esetleg. Ha nincs ez a bizalom, akkor nem fut ki az a pálya. Két rossz dolog történhet: ha nagyon gyorsan jön a siker, vagy ha egy­általán nem jön. Nekem a Pletykaanyu veszélyes víz volt, lett egyfajta botrányszagú nyilvánossága – mindenféle tévéműsorokba meg show-kba jártunk, a szegvári csapat meg én. Lehetett volna olyan pillanat a húszas éveim elején, hogy megbotlom, a túl hamar jött nyilvánosság nem jó felé terel. És abban a pillanatban hí­vott föl engem Dérczy Péter, a kollégám és az Élet és Irodalomnál elődöm, nagy­sze­­rű irodalomtörténész és szerkesztő. Nagyon letolt, azt mondta, ha még egyszer meglát tévéműsorban, akkor nagy baj lesz, elég már, tessék írni. Írsz? – kiabálta a te­­lefonba. Mondtam, hogy persze, írok, már „fejben megvan”, ahogy mondani szok­tuk a szerkesztőknek (persze, egy szerkesztő jól tudja, mit jelent a fejben meg­lévő szö­veg). Ott, akkor rámszólt, és azt mondta, jó, minden hónap elején leadsz ne­kem egy kolumnát, de közölhető legyen! Ez 16–17 ezer leütés, önállóan értelmes egy­ség – a klasszikus folytatásos szöveg. Ez volt a Klein-napló, és ebből lett az Is­ten hozott. Nekem akkor egy jó szerkesztő atyai pofonja volt szükséges, hogy a ko­rán jött tévút ne vigyen el. Nagyon hálás vagyok ezért neki.

Az Irodalmi Napok panelbeszélgetése során került szóba Sofi Oksanen példáján, hogy az is káros lehet, már komoly eladott példányszámok mellett is, ha az ember túl sok fellépést vállal. Hiába ismeri a szakma csínját-bínját, már meglátszódik a könyveinek a minőségén, ha hiányzik az odafigyelés, ami egy regény megírásához szük­séges. Ilyen értelemben is veszélyes lehet a siker?

Én legjobban azokat a fiatalokat féltem, akik a slam poetryben indulnak el. Ez nem egy új találmány: költői versenyek hagyománya elég régi ügy, alkalmi költészetről szólt mindig is. Az alapkoncepció szerint ott íródnak ezek a szövegek: odamennek fiatalok, kapnak szavakat, és ellenőrzött körülmények között létrehoznak egy al­kal­mi szöveget, amit ott előadnak, és így az előadás is része annak, hogyan pon­tozzák őket. Nem szabad elfelejteni, hogy alkalmi szövegről van szó, és hogy több kö­ze van a színészethez, mint az irodalomhoz. Nekem szokták mondani ol­vasók, hogy „ne páváskodjon már annyit, menjen haza írni”. „Nagyon szép, hogy gi­tá­rozgat, de nem lenne jobb, ha írná a regényét?” Persze, megvannak a paneljeim, hogy mivel tudok védekezni, hogy miért gitározok. és annak mi köze az irodalomhoz, de valóban el kell dönteni, hogy oda akarok-e figyelni. Az olvasóktól min­­dig érdekes visszajelzések jönnek, például a Jelmezbál esetében volt, aki azt mon­dta, hogy „Engem ez a történet érdekelt, tettem bele energiát, jegyzeteltem, akár kétszer is elolvastam. Kérem szépen, itt maga nyitva hagyott öt történetszálat, most akkor tessék befejezni.” És ez teljesen jogos – nem a Debreceni Irodalmi Na­pok Jelmezbál-bemutatójára kellene akkor jönni, hanem otthon maradni és írni. Igaz, én ilyenkor amúgy nem tudok rögtön új dologba kezdeni – befejezek egy kö­zel 500 ezer leütéses könyvet, és azonnal üljek le, és kezdjek egy másikba. Ezt Es­terházy Péter meg tudta csinálni, de nekem nincs hozzá lelkierőm. Ilyenkor mindig a színház felé menekülök: a Megyek utánad után készült el A Pál utcai fiúk szín­­padi adaptációja, nagy munka volt, hiszen ez egy narratív regény egy vérbő író tol­­lából, ami tel­jesen más matériából van, mint a színpad. A színház az egy hálátlan üzem, úgyhogy amire egy ilyen munka befejeződik, addigra van kedve az em­bernek prózát írni.

Az, hogy többféle platformon mozogsz, zenés pódiumesteken (Rájátszás, gre­CSÓ­KOL­­lár stb.) veszel részt, mennyiben hat vissza az irodalmi sikereidre? Nyomot hagy rajtad vagy akár az írásaidon az, hogy kiálltál a színpadra? Másként olvasol fel, veszel részt mondjuk kötetbemutatón?

Inkább a színház van rám hatással. Hihetetlen erős dramaturgiaoktatókkal van dolgom, akik helyretesznek. Úgy kérdeznek bele, hogy nagyon zavarba tudnak hoz­ni. Azóta prózában is sokkal alaposabban átgondolom, hogy ha van két karakter, azok hogyan viszonyulnak egymáshoz – az egy dolog, hogy az én fejemben van egy karakter, annak legtöbbször van valóságos mintája (vagy kettő összegyúrva). Zá­rójelben jegyzem meg, hogy Móricz Zsigmond mondta egyszer, hogy azért nő­zik, mert mindent ki tud találni, csak női karaktert nem. Nem elég, hogy tudom, mi van a fejemben, nagyon világosan kell tudnom, hogy mit akarnak azok az emberek egymással, hogy reagálnak egymásra. A színész ilyen szempontból nagyon kü­lö­nös kettősség, mert amikor próba van, akkor áll kétségbeesve, és folyton olyanokat kiabál, hogy „De én itt mit érzek? Velem itt mi van?” Azok a prózák, ahol ezek na­gyon erősen tisztázva vannak, azok nagyon jó ügyek. Itt több debreceni szerzőt is lehetne említeni, Tar Sándort vagy Szabó Magdát, ott látszik, mit akarnak a szereplők, hogy változnak az erőviszonyok, hogy hullámzanak az érzések – ez valami csoda. Dés László rengeteget segített még ebben, akivel turnéztunk, dolgoztunk együtt A Pál utcai fiúkban is; ő gyilkos dramaturg, semmiféle tekintélytisztelet nincs benne.

Érdekes, amit a Magyar Narancsban megjelent interjúban olvashatunk, hogy a ki­adó hiába próbált volna brandet építeni belőled, a Tánciskola szakmai kudarca ezt meg­akadályozta. Valóban ilyen súlya van a szakkritikának? Ami ott nem megy át, ab­ból eleve nem lehet közönségsiker?

Egyszerűen nincsenek bevált receptek, bevált ügyek. Ha lenne, miért ne lehetne mindig sikeres az adott szerző, miért következnének be hullámvölgyek. Nem úgy mű­ködik, mint egy „rendes” szakma, mondjuk az asztalosé, ahol tudható, hogy 10 év szakmai tapasztalattal egy asztalt összerakni viszonylag kicsi kockázat. Nincs rá ma­gyarázat, ahogy arra sincs, hogy az akkor miért nem sikerült. Azt látom, hogy egy­re több öntudatos olvasó van, sőt olvasói közösség, és ezeknek egyre erősebb sza­­va van, ilyen például a moly.hu, amelyhez országosan csatlakoznak olvasók, ol­­vasói körök jönnek létre, ahol elemzik, átbeszélik az adott könyvet. Ezek öntudatos olvasók, akik egyenrangúnak érzik magukat a szöveggel, és szerintem mi ezt szerettük volna évek óta: akik azt mondják, nekik nem elég az, amit a kereskedelmi tévé ad, ahol megmondják nekik, mi a norma. Az olvasói szokások változása iga­zán örvendetes számomra.

Szintén ebben az interjúban olvasható, hogy tudatosan próbáltál kitörni a szubkulturális zártságból. Kíváncsi lennék, a gyakorlatban hogy nézett ki mindez. Mi­lyen tanulságokat kellett megfogalmaznod magad számára? Volt olyan, amit a szak­ma mondjuk elismert az Isten hozottban, de úgy érezted, ebből mégis vissza kell venni, mást, máshogy kell csinálni, ha szélesebb közönséget akarsz?

Csak nem zárkóztam el a másfajta nyilvánosságtól, legyen az magazin, tévéműsor vagy bármi, ami a magasirodalom felől nézve túl színes, szagos, könnyű. Pró­bál­tam ott is kitalálni magam, élni a lehetőségekkel. Ez ma, amikor tucatnyi író tolakszik, hogy dolgozhasson a Nők Lapjának, talán avíttnak hat, de akkoriban, tizenöt éve az is forradalom volt, ha írtál egy tárcát egy magazinnak. De nem csak a nyitás volt a lényeg, hanem ha oda írsz, úgy őrizd magad és a színvonalat, hogy közben az ő elvárásaiknak is megfelelj.

Hogy látod, megteheted íróként, hogy nem figyelsz a visszajelzésekre, mondván, azt és úgy írom, ahogy nekem tetszik? Te önkritikus szerzőnek tartod magad, aki ad má­sok véleményére, aki hagyja, sőt törekszik arra, hogy ezek a (pozitív vagy negatív) kritikák beépüljenek az írásművészetébe, aki figyeli, a közönség mire hogyan re­agál és a szerint ír regényt? Lehet engedményeket tenni?

A „közönségszolgálat” az külön ügy, az nem az évadtervezés, nincs különösebb át­já­rás. Természetes, hogy odafigyelek, sőt kifejezetten érdekel, milyen ún. laikus ész­revételeket kapok. Sokszor sokkal gyilkosabbak, elemibben nyúlnak bele a problémába, mint egy rafinált, saját olvasói egyéniségét kereső kritikus. Maradjunk egy percre a színház-metaforánál: ha egy színház folyton csak helyben jár, és azt fi­­gyeli, mi volt a tavalyi évad sikere, akkor ráunnak a nézők. Szükség van olyan ren­dezőkre, akik előre mennek, és megjósolhatatlanok ugyan az elkövetkezendő tren­dek, de van egy saját őrületük, amit akarnak. Én azt vettem észre, ha én en­gedményeket próbálok tenni, azt kifejezetten rosszul fogadják az olvasók. A reakció szinte mindig az, hogy „Engem ne nézzen hülyének, ne akarjon a kedvembe jár­ni, nem lektűr ez – vagy az?” Az olvasó szereti a tükörhelyzeteket, olyan pillana­tokat, ahol a saját döntéseit, élethelyzeteit mérlegre teheti, de menjen az az őrült elő­re, és majd én felismerem magam benne, ha akarom, de ne szembe jöjjön ve­lem. Én nagyon figyelek az olvasókra, a kapcsolattartásra is igyekszem, de az a ma­gánember, és nem az író, ez nem befolyásolja az írást. Az, hogy az olvasó létezik, hogy az olvasás interaktív dolog, az természetes volt a nyugatosoknál, és valahogy a „sorok közötti” olvasásnak lett egy mellékhatása, hogy elég volt a sorok köz­ti olvasásban eljuttatni az üzenetet az adott társadalmi réteghez, ahova szerettük volna, és nem volt más fontos gesztus, például annak belátása, hogy az olvasó fi­zikálisan is létezik. Az kérdés, hogy az írók egzisztenciálisan tartották fontosnak a kapcsolattartást, vagy számukra tényleg volt belső szükséglete – egész máshogy vi­selkedett e tekintetben a magát kinevető, önmagából álomfejtéssel és más léhaságokkal bohócot csináló Krúdy vagy a közönség kegyeit kereső Móricz. És az elő­ttük járó generációnak is vannak erre válaszai: vannak a megközelíthetetlen sztárok, akikre vágyakozik az ember, hogy egyszer lássam Nádas Pétert például. Ilyen az elzárkózó Bodor Ádám vagy a démoni Krasznahorkai, fekete kalapban, bal­lonkabátban. Parti Nagy Lajostól tanultam – és ebben nagyon igaza volt –, hogy ki lehet állni, lehet felolvasni, de azt vedd komolyan, mondta ő, aki színészeket meg­szégyenítő módon olvas fel. Én azt tapasztaltam, hogy jót tesz az irodalomnak, ha színházi közegbe kerül. Az öcsémmel van egy közös estünk, ami itt is volt már Deb­recenben, a Rájátszással is rendszeresen fellépünk, de mindig arra törekszem, hogy maradjon valami hitele annak, hogy én az irodalom felől beszélek.

Nálad mi volt eddig a legnagyobb elismerés? Egy díjhoz kötődik – mondjuk az Aegonhoz, ami után, mint nyilatkoztad egyszer, rögtön megugrottak a példányszámok –, vagy ennél sokkal hétköznapibb, de talán fontosabb siker is létezik?

A legmegrázóbb és legfelemelőbb élménysorozat a Mellettem elférsz után jött, elő­ször nem is értettem. Ha addig egyáltalán kaptam olvasói reakciókat (sokat nem, és azt is többször elolvastam, hogy többnek tűnjön), akkor a könyvről írtak reflexiót. És az egy gyökeres változás volt, hogy az olvasók magukról kezdtek el írni – ez döbbenetes különbség. Életanyagot, élményeket, családi történeteket. Egy olvasó írta, hogy miért gondolom én azt, hogy jó a családi történeteket tudni, mert ő mi­attam elkezdett kérdezősködni az általa körülrajongott nagyapáról, és úgy tudta ró­la, hogy harcolt a második világháborúban, hogy egy hős volt, hadifogságba ke­rült, de aztán kiderült, hogy csempész volt, és elkapták – miért jó, hogy ezt ő most tudja? Aztán leveleztünk erről, persze nem tudtam megmondani, ahogy azt se, hogy kellett-e tudni – én nem mondtam soha, hogy mindent kell tudni, s hogy min­den rejtélyre rá kell kérdezni. Egyszóval elindult valami mélyen emberi, valami egé­szen új ta­pasztalat, és akkor lehetett érezni, hogy na igen, ezért csinálom, ezt akar­tam. Nem ar­ról akarok beszélni, hogy milyen a narrációs technika. Ennél szebb elismerés nincs. A regény megjelenése után felhívott egy újságíró kollégám, Ka­rácsony Ági, a 168 órának volt sokáig főszerkesztő-helyettese, elmondta, hogy az édesapja olvasott egy köny­vet, és annyira fölzaklatta, hogy azt kérte, jöjjön már föl, nézzék végig a családi fo­tóalbumot, és elmondaná, ki kicsoda. Erről azt gondolom, ezért megérte.

Új könyved, a Jelmezbál a 2016-os Könyvfesztiválra jelent meg. Ahogy az alcím is su­gallja, nem egy szokványos családregényt tartunk a kezünkben. Még egy hagyományos narratíva esetén is kétséges, lehet-e egyáltalán „egyben látni” egy család történetét, itt viszont az olvasónak az átlagosnál többet kell küzdenie a panorámaképért. Már eleve mozaikszerűségben gondolkodtál, vagy volt azért a fejedben valami­féle egész, amit aztán felszabdalhattál? Vagy fokozatosan bontakozott ki számodra is az a családfa, ami a közösségi oldaladon terjedt?

Más volt a terv, máshogy indult az egész. A sokat emlegetett Mellettem elférsz után olyan gyakran meséltem családi történetet, olyan sokszor meséltem el félig valóságként vagy tán egészen a regény történeteit, hogy néha már én sem tudtam el­dönteni, hol húzódik valóság és fikció határa. Mi az, amit kitaláltam, ami tényleg megtörtént, mi az, amit csak át akarok élni, mintha úgy lett volna (Szabó Magda eb­ben na­gyon erős volt, mármint hogy hogyan lehet valósággá tenni a fikciót). Jó­za­ní­tó­lag hatott egy családi délután, mikor anyukám elővett egy mappát. Meghalt az ő édesanyja, az utolsó ember a generációjából, és abban a házban, ahol ő született, ta­lált egy mappát, benne bérletek, jelzálog-szerződések, házeladási papírok stb. És volt benne egy leszerelési papír, az anyai dédapámé volt. Józanító volt, mert azt hit­tem, én már nagyon jól tudom ennek a családnak a történetét, ehhez képest olyan apróság derült ki akkor, hogy dédapám nem a második világháborúban harcolt, hanem az elsőben – noha a második világháború alatt halt meg, de az nem je­lentette azt, hogy ott is harcolt. Ez egészen megváltoztatott mindent, elkezdtem kér­dezgetni anyukámat erről, meg persze megnéztem a papírokat. Dober­dó­nál har­colt, utána szerelték le. Nagyon érdekes volt, mert nincs rajta fénykép – hogy a sze­mély azonosítható legyen, sok pontban leírják a kinézetét: szemöldöke íve, aj­ka vastagsága stb. Történelmi távolságba kerültek emberek: hidegzuhanyként ért, hogy miközben az ő feleségét nagyon jól ismertem, és azt hittem, az ő generációjáról is van tudásom, kiderült, hogy az ő férjéről mennyire nem tudok semmit. A mozaikosság innen jutott eszembe, hogy még a legközelebbi hozzátartozóknál is elő­fordul, hogy az egyikről nagyon sokat tudunk, a másikról meg semmit.

A másik, ami fölkavart, hogy az én családomban úgy alakult, hogy a férfiak sok­szor kiszálltak – nagyon sokszor nem önszántukból, de valahogy a nők maradtak húzni az igát, például ez a dédmamám három generáció felnevelésében volt je­len, még engem is kergetett az udvaron, a nagyszüleimet meg konkrétan egyedül ne­velte föl. Felismertem, hogy eddig nem koncentráltam eléggé arra, hogy a nők a támoszlopok, hogy a férfiak feladhatják, de ők sosem. Akkor gondoltam, gyerünk, ezúttal nézzük innen. Egy fontos családi együttlétet, amelyről azt gondoljuk, biz­tos mindenki fejében megvan, ott voltunk, emlékszünk, ha elmesélne négy családtag, négy különböző történetet fogunk kapni, életkornak, érdeklődésnek, sértettségnek, jókedvnek megfelelően, ki honnan jött oda, milyen előzetes elvárásokkal, mi érdekelte, mi nem. Arra gondoltam, milyen érdekes lenne ugyanazokat a tör­téneteket a másik szemszögből elmesélni, vagy ráfutni még egyszer ugyanarra a történetre, hiszen egész mást mond, mint a másiknak. Ráadásul az a szép a családi történetekben, hogy ahogy megy az idő, szép lassan értjük meg azoknak a szereplőknek az igazát, akikhez korban közel kerülünk, akkor is, ha nincs igazuk, meg­értjük, hogy miért gondolták azt, s hogy abban az igazságtalanságban miért van hitel. Ezt akarta reprodukálni a Jelmezbál. És annyit önkritikusan megjegyeznék, hogy az egyre növekvő számú olvasói visszajelzéseknek igazuk van: valóban nem varrtam el minden szálat, és sok fontos rejtélyre nem derül fény. Különösen a nyi­tó fejezetnek vannak olyan rejtélyei, amik teljesen elvarratlanok, ezért haragszanak az olvasók. Ígérem, lesz ennek egy párregénye (nem folytatása).

A mozaikszerűség a vázolt elgondolásból következik, hogy nem mondható el a teljes tör­ténet, hiszen hiányzik a hozzáférés az egyes nézőpontokhoz, s elképzelhető, hogy egy családtörténet elbeszélésének igazán hiteles módja az, ha valahogy nem a szereplők „fölött” van elbeszélve a történet, hanem mindenki hozzárakja a saját szemszögéből a maga mozaikdarabkáját. Lehet azt mondani, hogy szándékosan ma­rad­tak ezek az ajtók nyitva?

Igen, és azt gondoltam, ez milyen jó, ez a sok rejtvény. Aztán lehet, hogy nem. Azt hit­tem, hogy annak a szövevényessége, hogy emberek hogyan befolyásolják öntudatlanul egymás életét, az elég, nem kell mindent tudni.

Akkor nem arról van szó, hogy a szerkesztővel együtt elvesztettétek a fonalat…

Nem, bár a Facebook-oldalra kitettük ezt a családfát, ha esetleg nincs kedvük rajzolgatni, töltsék le onnan. Ezt egy kollégánk rajzolta, aki egy író-olvasó találkozón mondta, hogy jó, akkor feleljek, találkozhatott-e az azzal, azelőtt, hogy. Azt hi­szem, ötből háromra tudtam felelni. Erről az jut eszembe, hogy gimnáziumban szok­­ták várni azt a gyerekek, hogy ha én vagyok ott helyben a választható érettségi tétel, akkor mikor meghívnak rendhagyó irodalom órára, majd lediktálom ma­gam – mert én csak tudom magamat…

A Jelmezbálhoz bizonyosan kell némi jó értelemben vett kalandvágy, hogy hagyjuk ma­gunkban a családról alkotható kép lassú kialakulását. De ugyanilyen kalandos lehetett a közös munka a szerkesztőddel, Darvasi Lászlóval. Miben állt az ő szerepe? Volt netán egy javítási kör, amikor a logikai hézagokat, elejtett történetszálakat, túlzottan is homályos eseményeket igyekeztetek kiszúrni?

Tizenvalahány különálló történetről van szó, melyek önmagukban is értelmesek, azaz ha valaki novelláskötetként kezeli, és egyáltalán nem keres kapcsolódási pon­­tokat, az se baj. Darvasi László, nagyszerű író és atyai jóbarátom, szerkesztőként szigorúan arra koncentrált, hogy jók legyenek a mondatok. És ami nagyon fon­tos, hogy egyáltalán nem akarta, hogy olyan próza legyen, mintha Darvasi írta vol­na. Én azt a prózát szeretem, ami mutatja, nem mondja, én ezért vagyok megőrülve, hogy hogy lehet azt megmutatni, hogy lássuk és ne a narrátor mondja, hogy megváltozik egy férfi és nő között a viszony. Ebben nagyon sokat segített, a vi­zu­a­lizálásban, ennek a belátásában. Hogy hogyan működik az, hogy mikor egy pe­dagógus nő úgy érzi, abban a hitben van, hogy egyáltalán nem érdekli a kollégája, de a teste nem így reagál. Ez mitől van és hogyan? Mi történhet, mit láthat köz­ben? A technikateremben történik a rosszalkodás, és mit láthat ott? Gon­dol­ko­dunk. Satut. Jó, de mi legyen a satuval? Aztán legközelebb, ha beszélgettünk, me­gint visszatértünk, hogy legyen az a jelenet, s ő ezekre koncentrált. Bájosan és őszintén hi­degen hagyta, hogy ezek az emberek valakik valakijei. Megkérdezte, hogy ezt le­het-e, leellenőriztem-e, mondom, Laci, ezt te szerkeszted, nem nézted meg?

A regény titkok, elhallgatások sűrű szövedékéből áll össze, középpontjában egy rég elfeledett bűnesettel valahol a Viharsarok eldugott falujában a hatvanas években. A kezdetektől világos volt, hogy egy gyilkossági ügy lesz a háttérben, ami generációkon át láncreakciószerűen kihat mások életére?

Vannak olyan közösségi mítoszok, amelyek nehezebbek a saját súlyuknál. Va­la­mi­ért ott maradnak a közösség emlékezetében, s olyan, mintha a születésünkkel eze­ket automatikusan megkapnánk a génekkel együtt. A szülőfalumban, Szeg­váron ilyen volt a második világháború utáni Klein-eset. Az én gyerekkoromban egészen biz­tosan mindenki tudni vélt valamit ezekről az eseményekről. Nagyon föl­kavart, hogy ha megkérdeztem egy gyereket, hogy hogyan ismerkedtek meg a nagyszülei, azt nem tudta, de arról tudni vélt valamit, hogy mit csinált Klein, igazi nevén Vik­tor, nálam az Isten hozottban talán Ede. Ezek a közösségi mítoszok, amik átszövik az életünket, meg is határozzák az emlékezéshez, családi történetekhez való vi­szonyunkat. Ezért gondoltam, hogy előveszem ezt a történetet, amit egyszer már elő­vettem egyébként (előzménye, a Klein-napló az Isten hozott című re­gényben van benne), de akartam valami személyesebbet, hogy ezúttal ne a kö­zösség, ha­nem az ember felől közelítsek. Nagyon tanulságos számomra, hogy mennyire más­ként működnek a családi mítoszok, mint a közösséget építő történetek. Erre ak­kor jöttem rá, mikor kiderült, a fiktív történetek, amiket én találtam ki, tudnak hiteles családi történetként működni. Az öcsém, akit emlegettem, balett-táncos, sokszor ol­vas­mányélményeit meséli úgy, hogy ő ott volt, látta, ezért ez a vé­leménye. Azt hittem, hogy ez az ő fabulálási képessége, vagyis egyszerűen ha­zudik. De amikor mondtam, hogy, Zoli, hát ezt én találtam ki, hogy lettél volna ott, ak­kor minden alkalommal, mélyen megbántva, saját családi érintettségét vélte meg­kér­dőjelezni. Rájöttem, ő már tényleg így emlékszik. Sokat gondolkodtunk raj­ta, hogy ez vajon miért lehet. Számunkra azért lehet így, mert a családi történeteket egészen más szempontokért tartjuk meg. Legtöbbször nem a csattanóra végződő történet a lényeg, nem egy kocsmai adoma, aminek az a funkciója, hogy nevessünk a végén. Amíg a történet elmondható az adott emberről, aki már nincs ve­lünk, addig em­lékezni tudunk rá. Ha az a történet segít felidézni az alakját, jellemző arra az emberre, annyira tipikusan jellemző, hogy szinte a nevetését is hallani vél­jük, mondjuk a nagypapának, akkor az egy hiteles családi történet, segíti az em­lé­ke­zést. Ebből a szempontból másodlagos, hogy minden részlete igaz-e vagy nem. Le­het, hogy éppen a ferdítés technikája jellemző a nagypapára – hogy hogyan színezett ki egy történetet, s éppen ez segíthet őt felidézni.

Egyszer kerestem valami igazságot nagyapám történetében, és elszégyelltem magam, mert azon kaptam magam, mintha ellenőrizni akarnám az ő történeteit. Ke­reken tíz éve költöztem Pestre, és nagyon rosszul éreztem magam, nem találtam a helyem, és arra gondoltam, hogy nekem is van közöm ehhez a városhoz, az én nagyapám Budapesten állványozómunkás volt, minden sarokhoz van egy történe­tem, majd odamegyek, és minden jó lesz. Egyszer elmentem a szerb nagykövetséghez, mert mindig azt mesélte nagyapám, hogy egyik éjjel a Pillangó utcai munkásszállásról fölverték, sötét autóban elvitték oda (akkor történt, amikor Tito láncos kutyává lett), az volt a parancs, hogy a jugoszláv elvtársak elől el kell takarni a kilátást (a nagykövetség a Hősök tere sarkán van). Nagyapám mindig azzal di­cse­­kedett, és ez lényeges eleme volt a történetnek, hogy ő egyedül egy éjszaka alatt felállványozta a szerb nagykövetséget, hogy ne lássanak ki. Elmentem oda, hogy ezt a történetet magamévá tegyem, és felidézzek valamit a történelmi em­lé­ke­­zés­ből, ehelyett az lett, hogy néztem azt a sarki épületet, és egy dolog kiderült: egé­szen biztos, hogy ő egyedül nem állványozhatta fel. Mi a fontos ebből? Va­ló­szí­nű, hogy ott volt, van valami alapja, nem is ez a lényeg, hanem az a hit, az az el­kö­telezett, szent meggyőződés, ahogy ezt mesélte, nekem sokkal fontosabb, az, hogy akkorra már egészen biztos volt benne, hogy egyedül állványozta föl. Ezek­nek a csa­ládi történeteknek a színei, ízei egész máshol vannak, mint maga a történet. Furcsa, hogy sokszor előkerül ő, hogy mindig pesti polgár szeretett volna len­ni, hogy az álma az volt, hogy végigsétál a Körúton vagy egy részén legalább, úgy, hogy ne lógjon ki. Egyetlen ru­hája volt, egy kordbársony nadrág és zakó (egyébként a ku­bikusoknak is ilyen volt), tulajdonképpen magára vette a vidéki egyenruháját, így mindenki látta, hogy nem oda tartozik. Nagyon büszke volt arra, hogy a New York Kávéházat ő állványozhatta föl, és né­zett be, ott ültek az írók. A múltkor meg­hívtak oda egy beszélgetésre, és próbáltam va­lamit érezni annak az öröméből, hogy én mint magyar íróvendég ülhetek ott, és hogy ő hogy szeretett oda járni. Annyira borzalmas hely, alig vártam, hogy eljöhessek.

Az egyik szereplő, Szoloványi János szerint „felejteni kell, akkor lehet folytatni az életet”, mások épphogy a múltjukkal akarnak szembenézni, mint a régi szülői ház­ba visszaköltöző Darida Éva vagy épp Vera, mintha számukra ez lenne a továbbélés feltétele. Élethelyzettől függően szorul rá hol egyikre, hol másikra az ember? Va­ló­ban van szerinted a múltnak ilyen nehézkedése, ami akár tudattalanul is meghatározza sorsok alakulását?

Hogyne lenne, és ezért veszélyes semmit sem tudni. Még egyszer mondom, nem biztos, hogy minden sérelem, származási ügy, hazugság, csúsztatás fontos, nem kell mindent tudni, de semmit sem tudni nagyon veszélyes, mert a sejtek, a gének, a mozdulatok emlékeznek, és megtalálnak ugyanazok a kihívások, problémák, tév­utak. A polgári családi tradíció ezért sokkal életképesebb, tud a gyöngeségekről és az erősségekről is, tagolt, nem egy nagy és egységes massza, mint a paraszti hagyomány esetében, ahol az emlékezés egy felesleges, ismeretlen ügy.

Számomra úgy tűnik, főleg olyan figurákkal dolgozol, akik valahogy megakadtak az életükben: váláson, haláleseten, jelentős életmódváltáson vannak túl, és hiába lát­juk őket különböző korszakaikban, valahogy nem érezzük, hogy a kiteljesedés, a megelégedettség felé tartanak. Miért éppen esendőségükben ábrázoltad a szereplőidet?

Sokkal egyszerűbb egy nagy történelmi tabló esetében egy kiemelt pillanatot megragadni, a nagy drámát megírni. Nem véletlen, hogy ’56 fontos és hálás témája a ma­gyar íróknak. Ehhez képest a mikrodrámákkal foglalkozni, azokkal a tétekkel, me­lyek mondjuk a pelenkázás körül vannak, távolról sem olyan nagy ívű dolgok. Ép­pen mivel nagyon közel kell mennünk hozzájuk, a közeli kép miatt kifejezetten csa­lóka lehet. Én azt gondolom, a szereplők nagy része igenis boldog. Nagy drámákat élnek meg, de túljutnak, mennek tovább. Ha mondjuk a két özvegyasszony történetét vesszük végig, akik magukra maradnak, de küzdenek, úgy, ahogy ab­ban a magyar valóságban ők vannak – termékbemutatókra járnak, élnek valamilyen életet. A felszínen tudnak maradni. Vagy van ez a tanárnő, aki pécsi egyetemi karrierjét feladva hazaköltözik a kisvárosba, megvalósítja gyerekkori álmát, hogy a szülői házat, a gyermekkor varázsát nem fogja veszni hagyni. És megcsinál­ja, egyedül, egy nő, akivel kikezdhetnek, préda lehet, de nem lesz az. Szerintem ez egy sikertörténet. A mi sikereink vagy nyereményeink nem hollywoodiak – a hét­köznapi tempónkban ezek a sikerélmények nagyjából a pedagóguséval mérhetők. Húsz év múlva a sültes tálnál egy fél köszönöm, nagyjából. Én azt remélem, hogy ezek nem nyomasztóan hatnak – ha ezeket a történeteket tükörhelyzetként néz­zük, azt mondják: nem adtam fel én sem. S az egy nagy dolog: nem feladni.

Kétségtelen, van valami felemelő a szereplők küzdeni akarásában, de mégis mintha rendre lenne valami csalódottság is az élni tudásuk mögött.

Persze, állandóan szembesülünk azzal, hogy mintha lennének belső ruhatárak, ahova nekem nem lehet bemenni. És ez lehet egy családtörténetben is, ahol gyakrabban érezném azt, hogy én vagyok a harmadik, mint ahogy az jólesik. Sok sértettség, harc, félelem, szorongás van bennünk emiatt, de mekkora dolog ezeket meg­bocsátani, elengedni és menni tovább. Én szeretem ezért ezeket az embere­ket. Főleg, hogy sokszor a hozzánk legközelebb állóknak a legnehezebb megbocsátani, ott van a legtöbb sértettség – azokat a sebeket begyógyítani, azokat az erő­tereket helyre tenni nagy dolog. Lehet, hibázott a másik, vagy hibáztam én, de a család az egyetlen, ahol a megbocsáthatatlan hibákat is meg lehet bocsátani.

Említetted a nők mint támoszlopok fontosságát. Az esetükben látványos, hogy úgy kell erősnek maradniuk, hogy fokozottan kiszolgáltatottak az élet megpróbáltatásainak. Gyakran látunk még vonzó, középkorú nőket, akiknek az énképét nagyban meg­határozza az időnek való kitettség, hogy megváltozóban van a világuk, a fér­fi­akhoz fűződő viszonyrendszer, amiben addig éltek. Különösképp foglalkoztatott, mi zajlik a női lélekben, mikor törékennyé kezd válni a vonzerő?

Hogyne, ez nagyon érzékeny és izgalmas téma, különösen most, hogy nem csak szépségkultusz van, de korfetisizmus is. Az összes „új” retorika erről szól. A negyven az új harminc. Az ötven az új negyven. Nem csak arról, hogy a fiatalok később ér­nek, és harminc éves korukra tartanak ott, mint tartottam én húszéves koromban, és most nem a sikerre gondolok, hanem az önállóságra, elszakadásra, családi po­zíci­ókra, hanem arról is szól, hogy a képtelen mennyiségű szorongást, amit az emberek a koruk, a külsejük miatt éreznek, fel kell oldani valahogyan. A folyamatos önprezentáció elképesztően bántó, sértő és káros tud lenni. A Facebook gyil­kos dolog.

„Képtelenség fejben tartani mindent”, mondja a valószínűleg demens, elmúlt húsz évére jól vagy inkább rosszul emlékező Dániel Ignác – azonban ez lehetne akár a Grecsó-szövegek egyik metamondata is. Az életműved ismerői már meg se lepődnek, hogy a Jelmezbál esetén van átjárás a korábbi regényekbe: különböző történetek más szereplőkkel vissza-visszatérnek, ismerős családnevek bukkannak fel folyton. Itt azonban fokozott dèjá vu-érzésünk lehet, nemcsak a régebbi könyvekkel va­ló konnexió miatt, de közben az adott regény utalásait is nyomon kell követnünk. Fel­tételezem, az ismétlések nem a hűséges olvasóidnak tett kikacsintások pusztán. Le­het azt mondani, hogy ugyanaz a világ épül és népesül be újra és újra?

Hogyne, ez már egy gyökereiben összeálló, egymásba szövődő regényvilág. Azt re­mélem, hogy sokáig szövögethetem még úgy, hogy az új részek magukban is iz­gal­masak, mások, újak lesznek, de mindig hozzáadnak valamit ehhez a tág fikciós tér­hez, és azok, akik követnek, egyre jobban belakott világban, egy nagy narratívában találják magukat, valahogy úgy, ahogy egy jó mesélő a saját arcára, falujára, kö­zösségére alakította az ismert történeteket, és mindegyiket átpozícionálta, megfaragta, összeillesztette, hogy ő maga is benne legyen. Az olvasó, remélem, élvezni fogja ezt a világépítést, ami nem dramaturgiai folyamatosságot jelent, ezek a könyvek nem folytatnak történeteket, hanem párhuzamosak vagy merőlegesek egymással.

Az az ember érzése, hogy sok minden történt veled mint prózaíróval az Isten hozott óta, mintha letisztultabb, kiérleltebb lenne ez a nyelv. Te hogy látod, túl az ötödik re­gényen, miben változott (tudatosan vagy tudattalanul) az írásművészeted?

Merek egyszerűbben írni. Már nem akarom folyton azt bizonygatni, hogy mennyire tudok írni, nem akarok brillírozni. Azt akarom, hogy mutasson a szöveg. De ez bi­zonyos értelemben tényleg kor kérdése: egy húszévesnek az a feladata, hogy lándzsával álljon, és azt mutassa, hogy nagyon tud azzal vagdalkozni – az egy na­gyon más lelki időszak. Erre már nincs szükség. Sokat szórakoztam például az­zal, hogy ne alárendelt mondatok legyenek, hanem szimpla mellérendelt mondatok, mint a kazetták egymás mellett. Nagyon érdekes, mikor leadtam a kéziratot, az összes szer­kesztő beirkálta a kötőszavakat, alárendeléseket – „ha kihúzom az ala­nyit, kérdezte, ha törlöm az ’akit’, nem értelmes szerinted?” Dísztelenül, egy­sze­rű­en írni, koncentráljon arra a szöveg, amit mondani akar – ezt nem mertem volna korábban, ez koc­kázatos.

Az interjú a Méliusz Juhász Péter Könyvtárban a Debreceni Irodalmi Napok alkalmával 2016. no­vem­­ber 16-án megrendezett beszélgetés szerkesztett szövege.

(Megjelent az Alföld 2017/2-es számában)

A fotókat C. Kiss Ilona készítette.

Hozzászólások