Féreg
A tárgyakra vetült nemben
a kétség bizonyossága
az álmatlan elé tárul.
Ez elméletileg helytáll.
Az érv, hogy tagadásával
csak újból megerősíti
a szkepszist ugyanakkor nem
elég lágy, hogy aludhasson.
Az újabb tagadástól mint-
ha más szintre ereszkedne,
s ezt kétségbe lehet vonni
megint, mint maradék álmot.
S ha kétsége megint mélyebb
szinten nyer megerősítést,
mely újfent tagadást kér, s így
tovább, ellazulás nélkül?
Csupán egy csipogó hajnal-
madár váltja meg. Ő húzza
ki gyulladt szeme csücskéből
tekergő bizonyosságom.
Levéltöredék
Most Wittgenstein élete foglalkoztat. A Tratten-
bachban töltött év. Azt mondják, nem mosogatta
csajkáját, ugyanabból evett másnap. Savanyú szag,
zablepedék – úgy vélte, ez is kelléke a Tolsztoj-
féle idillnek, amely majd megszabadítja magától.
Ám nagyon elszigetelte a földműves miliő. Ez
úgy nyilvánult meg, hogy az órákon fenevaddá
vált. Például az öklét alkalmazta, mikor nem
értették a hazug-paradoxont. (Most hazudok.) De
húzta a lánytanulók copfját is. Teljes erőből.
Ezt veheted mai elmém kórrajzának is. Itt-ott
persze lazább szálon fut a párhuzam – én nem az Isten
háta mögött végeztem az aszkézist; verekedni
sem tudnék – de a részleteken túl, ott egyezés van.
Vígabb szűzzé válunk egymás bűntudatától.
(Megjelent az Alföld 2017/1. számában.)
Borítókép: Wikimedia Commons
Hozzászólások