die selbstjäger
Jungnak és Rilkének
ősi-ismerősen barlang szája tátog
oda bújt be a fény: lénye lényege
mióta egy éjjel egyszer rávillámlott
bár tart is tőle tartana vele
nem tudja meddig még: zsigerig átfázott
de bentről a vak mély tükrözi tüzét
s ami ringatatlan kucorgásnak látszott
puha foltokban izzik a sötét
számtalan kérdés fölmerülhet: hátha
nem bír vele? s ha nem jön? hogy telelni át?
mi mindent hoz ki ha egyszer kijött?
de várni sem ölni nem hivatása
csak kihántani a lényből a fényt magát
lehúzva szépen bőrét: az erőt
a kanyarban
hogy az utak már merre lejtve visznek
minek faggatni téged más erő
csak remélni még hogy vágy ami viszket
ha mindjárt rém vagy fátum lép elő
a kanyarban mi éppúgy beláthatatlan
idilli zöld vagy kopasztott változatban
(Megjelentek az Alföld 2019/10-es számában.)
(Borítókép: pixnio.com)
Hozzászólások