A szeretet fénye az alagút végén

Vigilia, 2020/4.

Az emberi élet vége, az elmúlás poétikája alighanem az egyik leggyakrabban olvasott és legélénkebben dolgozó területe a mindenkori kultúra- és irodalomértésünknek. A halál szükségszerű jelenléte a vele ellentétes értékűnek gondolt életünkben szorongással tölt el, minden percünket elkíséri, ez az állandó feszültség pedig talán nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a művészet csúcsteljesítményei megszülessenek. Az elmúlás kreatív potenciálja ugyanakkor megmutatkozik az azt következő állapot mibenlétéről folyó évezredes diskurzusban: újra és újra olyan kérdéseket tesz fel, melyeket az emberiség a kezdetektől fogva igyekszik megválaszolni, de a biológiai léten túli tapasztalattal – hogy valódi esélyünk legyen beszámolni róla – sosem rendelkezhetünk. Nem meglepő, ha egy világjárvány idején a korábbi rendhez képest felszínre kerülnek a fizikai megsemmisülés nyomasztó gondolatai, azonban a földi léten túli létezésről, a lélek halhatatlanságáról, az újjászületésről elmélkedni kevésbé tűnik természetes attitűdnek napjainkban, amikor az orrunk előtt heverő valóságnál, elhalálozási statisztikáknál, gazdasági folyamatoknál és saját megélhetésünk kérdéseinél semmit sem szeretnénk jobban megválaszolni – mi több, mintha foglalkozni sem lenne érdemes mással, csak a jelenlegi helyzet átvészelésével, megoldásával. A Vigilia idén áprilisban megjelent, 85. évfolyamának 4. száma bátran, jó érzékkel összeállított sorvezetőként szolgál az örök életről való keresztény gondolkodás bemutatásában, a lap az egyházon kívüli és belüli tagok számára egyaránt érdekes szövegekkel kínálja föl az olykor méltatlanul mellőzött pozíciót; helyünket elfogadva szemlélni rövid tartózkodásunkat a világban, egyben felvállalni vágyunkat a halál utáni élet iránt.

Szent Ágoston gondolataival (Beszéd az elhunytak miatti szomorúságról, Heidl György fordításában) a számot fellapozó olvasó rögtön útravalót kap a keresztény antropológia alapvető tanításaiból, a reményről, az Úrral való közösségről és a hit gyászon fölülemelkedő erejéről. „Miért siratjuk hosszasan az elhunytat? Mert keserű a halál?” – teszi föl a kérdést Ágoston, melyre választ nem is kell adjon, csupán emlékeztet minket: „Átment azon az Úr is.” A halálról, annak viseléséről szóló tanításhoz szorosan kapcsolódik Puskás Attila teológus szövege az ünnepről, mely már földi életünkben megnyitja a Feltétlen felé vezető utat. A házastársak egymásnak mondott igenjét hozza föl példának, melyben múlt, jelen, jövő összefonódik, s biztonsággal, bizalommal adjuk oda magunkat a másiknak, épp úgy, ahogy a hívő ember adja magát oda az Úrnak. Puskás kivételesen szép jókívánsága köré építi fel prédikációját („Ünneped soha ne érjen véget!”), mely több is annál, inkább egy olyan áldáskérés, amit az emberek félve mondanak ki, hiszen nem biztosak abban, hogy egy ilyen bizalommal és erővel kimondott remény mögött lehet-e elég fedezet. Emberi fedezet ha nem is, de a titkos, félénk vágy minden ilyen mondatban ott lakozik, melyet szeretteinknek címzünk, hisz benne van az örök élet reménye. A Feltétlen ebben az értelemben nem csak az emberi élet kiterjedésének a jelzője, hanem a krisztusi szereteté is: akinek soha véget nem érő ünnepet kívánunk, afelé a legnagyobb szeretetet közvetítjük, melyet Jézus élete, halála és feltámadása tanított meg. Kondor Péter gondolatai az örök élet engedelmességhez kötött ígérete köré épültek, az evangélikus püspök János evangéliumából azt a történetet hozta tanulságul, melyben Jézus megjelent a tanítványoknak a Tibériás-tengernél. A távolból egy idegen embernek hitték, mégis engedelmeskedtek neki, s az újra kivetett hálójuk megtelt halakkal. A feltámadt Krisztus bizonyossága, a feltámadás csodája áll az igehirdetés középpontjában, mindez nem csupán a húsvéti időszakkal, hanem a lapszám konzekvensen szerkesztett tematikus ívével is szinkronban van: az örök élet mibenvalósága, a halál utáni lét a keresztény gondolkodásban, Jézus feltámadásának hite földi életünk során legjobban a szeretet tanúságtételei által érthető meg.

A tanulmányok sorát Szatmári Györgyi írása nyitja, aki épp az élet (zóé) és az örök élet (zóé aióniosz) kifejezések előfordulásait vizsgálja az Újszövetségben, azon belül is János evangéliumában, ahol Jézus életeseményeinek lejegyzése során fordulnak elő legtöbbször ezek a szavak. Ahogy az Atya szeretete Jézusban, úgy Jézusé örökké él a tanítványokban, ezt a szerző Joseph Ratzinger, ismertebb nevén XVI. Benedek pápa gondolataival magyarázza: az örökkévalóságot nem a naptári napok állandó egymásutánjaként kell elgondolni, hanem a beteljesedés nyugodt pillanatként, ahol „az egész átölel minket és mi átöleljük az egészet”, s belemerülünk a szeretet óceánjába. Felemelő sorok, hatásos gondolatvezetés, főleg a tanulmány bevezető gondolataival, melyek a mindennapok megajándékozó, őszinte reményből táplálkozó szeretetpillanataiból érzékítenek meg néhányat. D. Tóth Judit alapos filológiai s értelmezői munkán nyugvó szövege következik a sorban, mely az egyik legnagyobb hatású ókeresztény gondolkodó, Nüsszai Szent Gergely eszkatológiai, szoteriológiai (megváltástani) nézeteit vizsgálja, az apokatasztaszisz – ‘helyreállítás’ – fogalmát helyezve középpontba. Gergelynél ez azonban inkább metaforikusan értendő, hisz nem ciklikus történelemszemlélet jellemezte gondolkodását, hanem szigorú fejlődéselv, teleologikusság; az isteni képmáshoz nem visszatér a hitben megtért ember, hanem eléri azt. Az egyház szentjei és vezetői után a világi gondolkodók örök életről írt sorait veszi górcső alá Czakó István szövege, mely a halhatatlanság filozófiai hagyományának egyfajta vázlatos, felskiccelt változata. Szókratésztől és szubsztanciadualista modelljétől Moses Mendelssohn felvilágosodáskori filozófuson át eljutunk Kant destrukciójáig, sőt tovább is. Amíg Hegel szerint a lélek halhatatlansága csak a megismerés, tudás által értelmezhető, addig Kierkegaard már amellett érvel – és destruálja a halhatatlanságról szóló filozófiai vitát, miszerint a „halhatatlanság az exisztáló individuum szenvedélyes bensőségességén alapul” –, hogy nem érdemes bizonygatni, feszítő kérdésként újra és újra megfogalmazni magunknak, legfeljebb félni a bizonyosságától.

Az elméleti szövegek után a szépirodalmi blokkot Takács Zsuzsa megrázó verse nyitja, melyben az influenzaveszély és két szelet kenyér keretez egy hajnali telefonbeszélgetést. A vers alapszituációja ennek a társalgásnak a felidézése, mely egy életműdíjat kapott alkotóember elesettségét viszi színre, aki betegségében, öregségében az ételkiszállító szolgálattól függ. Jász Attila Böjtnaplója talán a legnehezebben felejthető momentuma a lapszámnak, mely az utóbbi hetekben elszaporodott online karanténnaplók sajátos előzményalakzataként is olvasható. A fizikai bezártság dimenziójánál mélyebb, kultúrtörténeti távlatú testbe zártságról tudósít a szerző. Néhány oldallal később már Hankovszky Tamás tanulmányát olvashatjuk Pilinszky Jánosról, akinek lírájában az üdvösség örökös, megoldatlan problémaként áll elő, mégis kiolvasható az életműből egy haladási irány a magányos ember–Isten kapcsolattól a remény képzetéig. Pilinszkyre a jelen idejű eszkatológia volt nagy hatással, vagyis a földi üdvözülést kereste korai lírájában; A Trapéz és Korlátban a nem „ünnepi” megtérés gondolata izgatta az emberi életben: újra és újra a szenvedés, a magány képeit használja a versbeszélő, idegen Istenről olvashatunk és elhagyatott szubjektumról, később már azonban a kettejük közti csönd is a kapcsolat bizonyosságát jelezte, a Szálkák és a Végkifejlet beszélője pedig már az elvalvás, az oszlás-foszlás képeivel mintha az Istenben való megsemmisülést próbálná színre vinni. Ahogy Hankovszky is kiemelte a csillagos ég felbukkanásának gyakoriságát a korai Pilinszky-életműben, a fényesség és a fénynélküliség ellentétpárját a lapszám egyéb szövegei is előszeretettel működtetik. A megelőző szépirodalmi csokorban Vörös István is így tesz, aki Heródes király és Keresztelő Szent János történetét költötte át. Eredetileg Márk evangéliumában olvasható a történet, melyben Heródes Júdea királyaként lefejeztette a Jézust is megkeresztelő Jánost, a király tette pedig ezzel a bravúros mozzanattal kerül lefestésre: „A Fény száját te / tömted be a meg / nem értés átvérzett / rongycsomójával”.

Egy újabb lírablokk után a lapszám egyik legérdekesebbnek ígérkező, ám annál kevesebbet teljesítő interjúja következik Muszbek Katalinnal, a Magyar Hospice Alapítvány orvos igazgatójával. A végső stádiumban lévő rákbetegek pszichológiai ellátásáról gondoskodó szervezet a nemzetközi hospice házakhoz hasonlóan a posztmodern társadalmi ellátórendszerek egyik fontos, mégis kevés figyelmet kapó intézménye. Ennek oka összefügg a nyugati, zsidó-keresztény gyökerű kultúrára napjainkban jellemző attitűddel: a halál megszűnt az élet természetes velejárója lenni, tabuizálás, hárítás jön, amint megérezzük a halál közelségét, holott még (déd)nagyszüleink idején is magától értetődő volt, hogy az öreg, beteg rokonok a fiatalabb családtagokkal együtt éltek – s amikor kimentek a ház elé ücsörögni a padra, csak annyit mondtak, hogy kijöttek már megnézni, jön-e a halál, mi, gyerekek, pedig nyugtáztuk a választ, s játszottunk tovább udvaron. Muszbek azonban azon az állásponton van, hogy a hospice szolgálat mindezekkel együtt sem a halállal foglalkozik, hanem a halál előtti minőségi élettel. Főként a hospice tevékenység általános haszna mellett érvel, néhány saját munkatapasztalatából hozott példával, melyekből talán juthatott volna több is az interjúban. Személyes történetekben nem szűkölködik azonban Bíró László tábori püspök meditációja a gyónás szentségéről. Több évtizedes tapasztalata alapján állítja: a gyónásnak nem szorongást kell keltenie, hanem a lehetőséget arra, hogy meglássuk magunkat Isten szeretetének fényében, a gyóntatás során feltáruló igazság pedig nem csupán az elhangzott szavakon múlik, hanem a folytatáson, azon, hogy a bűneitől megszabaduló ember az irgalmat a mindennapokban is gyakorolja-e másokon.

A lapszám utolsó szakasza referál többek közt Keresztesi József, G. István László líraköteteiről, Vörös István novellagyűjteményéről, Rácsok Gabriellának a filmet mint missziós eszközt vizsgáló nagyszabású munkájáról, illetve hosszabban értekezik Deák Viktória Hedvig Joseph Ratzinger főművéről, mely 2017-ben kapott magyar fordítást Végidők címmel (eredeti, kifejezőbb címén: Eszkatológia. Halál és örök élet). Helyet kapott még egy hiánypótló kiállítás szépen formált, a tárlattal mély kapcsolatot ápoló, informatív megnyitója szöveges formában: a szentendrei Ferenczy Károly Múzeumban az eddigi legátfogóbb Ferenczy Noémi-kiállítás nyílt meg februárban, s Kovalovszky Márta foglalta össze az egyik legfontosabb magyar gobelinművész pályáját.

Akárki is veszi kézbe és lapozza föl a Vigilia áprilisi számát – tegye ezt akár digitálisan is –, nyolcvan oldalnyi információban és igazságkeresésben részesülhet a rendkívül változatos műfajiság, kiváló szerzők révén, a mindennapi szorongások egyre horzsolóbb létkérdéseit, a halál bizonyosságának feloldhatatlan súlyát pedig új perspektívából szemlélheti. S hogy mit tehetünk a jelenben? A lapszám közepén a nagy igazságok kimondásával járó gyermeki naivitást érzékeny felismeréssé kerekíti Jász Attila egy naplóbejegyzésében: „ne engedjük az idő által megkopni dolgainkat, mindazt, ami fontos nekünk, figyeljünk rá, főként a kapcsolatainkra, viszonyainkra, nehéz és könnyű, mint minden, csak figyelni kell rá, talán ez a titok, a jó élet titka, ne csináljunk úgy védekezésből, mintha valami nem érdekelne, ami korábban nagyon fontos volt, feleség, gyerek, barát, mindenre érvényes, fényezzük dolgainkat naponta”.

Vigilia katolikus irodalmi, tudományos folyóirat, 2020. év, 85. évfolyam, 4. szám

Hozzászólások