Alkonyatok
(Twilights)
A sötét sötétséget még csak tudjuk kezelni,
de a világos sötétség összezavar minket:
a nemtudás homálya, a szürke latolgatás,
a rejtett és elrejteni kívánt várakozás,
a már nem nappal és a még nem éjszaka,
a megbetegítő vakügetés, és a fantomok
lassan ránk hulló színtelen üledéke.
A csónakot megtöltő köd rosszabb, mint a víz.
Láttam, ahogy néhányan fejvesztve kimerték,
mintha ki tudnák kényszeríteni a kiszámíthatatlant,
de elsüllyedtek. Na igen, a türelem látszatára szükség
van, még a legmeredekebb helyzetekben is.
Ahogy hajnalodik, ha nehezen is, elenyésznek a démonok;
ezt ki nem állhatják, ezért vonaglanak kínjukban,
de átlátszóak, idomulnak a változáshoz, mintha
valami könnyebb anyaggal lennének megtöltve,
egyedül a nap fénye képes elpusztítani őket, igen,
a felszakadó sötétség, mint amikor az érett gubóból
kipattan és vörösen izzani kezd az előbukkanó virág,
a horizonton a hullámok megtelnek fénnyel, a célba érés
és szerencsés hazatérés újra felajánlott ígéretével.
A zajos szél ilyenkor belekap a vitorlákba, s mi
visszakormányozzuk magunkat a nappali fény világába,
és húzzuk a köteleket, csuromvizesek vagyunk,
és rohanunk, csak rohanunk a felhőkkel tovább.
Reggel Nápolyban
(Morning in Naples)
Reggel hatkor egy üres mellékutcában vártam
a repülőtérre szállító autót. Hűvös vasárnap volt,
körülöttem galambok, egy fehér macska épp a
macskaköveken somfordált, az idegtépő nagyváros
korai nyugalma áradt mindenünnen. Szemben egy
toronyból ősi perpatvarok visszhangjai szóltak,
a repedezett falak mögött újabb repedések,
a magas kőfalak között kiirthatatlan gyomok.
A friss levegő kárpótolt mindenért, a világosodó kék
felhőtlenül pezsdítő nyugalma fölöttem az égen,
ahogy lassan keleti irányba fordult, az elfátyolozott
Vezúv felé. A lábamnál heverő táska tökéletesen
megfelelt a helyzetnek: minden átmenet, minden
megálló, minden repülés, időtlen volt és időszerűtlen,
akár a város hamisan konduló harangjai. És én ott
álltam egy fehér kocsira várva, és nem figyeltem
semmi másra, csak arra, jön-e egy trombitaszó nélkül
újrakezdődő világ, azt lestem újra és újra, bármennyire
valószerűtlen, hogy nem tűnnek-e fel az öböl vizének
párafelhői mögött a görög városalapítók. Egyenetlen
kövek, mancsok és karmok a kövön, harangzúgás a
napsütésben, és én még nem izzadok, és nem vagyok
biztos benne, hogy egy közeledő kocsi miattam lassít,
de igen, a sofőr felém int. Felemelem a táskát, a kocsi
megáll, megtörik a varázs. Száguldottunk a forgalom
nélküli városon át. Mögöttünk beszélgetés foszlányai,
akár egy zászló, sál, vagy ki tudja, mi, belengték a teret,
amit mi közben serényen áthelyeztünk a kielégíthetetlen
távolságok bűvkörébe.
TURCZI ISTVÁN FORDÍRÁSA
(Megjelent az Alföld 2021/8-as számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Stark István munkája.)
Hozzászólások