Egy költő
(En dikter)
Rég abbahagyta, hogy papírt és tollat használjon. Helyette rengeteg apró, fekete hangyát enged rá egy fehér márványlapra, amitől szinte magától egy új nyelv születik. Annyi az egész, hogy a megfelelő pillanatban leönti az írást olvadt üveggel.
*
Az élet elmarad.
Aludjunk tovább
a következő
eonig.
A nap úgyis mindjárt
szupernova lesz,
tök mindegy.
Kötelező oktatás
(Obligatorisk undervisning)
Felfordítasz egy követ a nedves földön, mert szereted nézni a hangyákat, a halványsárga férgeket és fülbemászókat, amik várhatóan alatta nyüzsögnek. Hogy te legyél az első, aki felfedezi és tetten éri ezeket az apró csúszómászókat. De most a kő alsó felén egy arc van. Az arc kásás hangon beszélni kezd, miközben földmorzsák peregnek le körben a szájról. Lassanként megérted a csikorgó, de parancsoló beszédből, hogy te következel, neked kell arccal a földre feküdnöd addig, míg valaki jön, és véletlenül visszafordít gyerekes kíváncsiságból.
*
Zuhanok és
zuhanok
a saját aknámban,
önmagamon át,
romvárosok
rétegein át,
ahol csak egy alvó foglár
maradt,
nyelv előtti szálláshelyeken át,
barlangokon át,
ahol a falon látszik
az első kéz nyoma: a te kezedé.
Zuhanok.
Zuhanok.
Pedig nekem is
van alapom.
De az alap
velem együtt
zuhan. És zuhan
a zuhanás. Senkié
se lesz
az utolsó
szó.
*
Víznek lenni a
vízben.
Kőnek lenni a
kőben.
Vagy szeretni a kezet,
ami megfogja a követ
a víz alatt.
*
(Arra ébredtem, hogy el vagyok felejtve.)
*
December, délután. Havazik, finoman, mintha éjjel lenne, és aludnánk, és nélkülünk esne a hó, vagy nem léteznénk, és többé senkinek se havazna, egy szemfehérjének születés előtt vagy halál után.
*
Tarts ki, jön már
a segítség
az erdőkön át
nagyon régóta.
*
Szóródj szét.
Senki nem vesz körbe.
Senki nincs nálad.
Senki nem vagy.
*
Ha az eltűnés elég
erősen világít,
értelmezni tudjuk
a saját
karmolásainkat.
A sötétséghez
hozzábutulunk.
Hozzá az ásvány-
világhoz.
Az eltűnéshez
képződni kell.
*
Nem féltem.
El voltam tűnve.
Két tévé
(To fjernsyn)
Két tévé, ami egymással
szemben havazik
a néma éji szobában,
az lettünk mi ketten,
és rákezdett a hó
kinn is, egyenest a házra,
káprázatos hóesés
mint kozmikus zaj,
és végre nem kellett
egymást megértenünk.
*
Egyetlen
egyet
se kérsz
a szívdobbanásaid közül. Maguktól
jönnek.
Gazdaszervezet vagy.
Ezeket az élősködőket, amiket
anyaként ellátsz,
hadd érezzem
mégis.
*
Alszom. Alszol.
Egymással beszélünk.
*
Akkor majd
üres lesz a szem.
Tele lesz a nap.
*
A legnagyobb
félelem,
hogy élve ébredsz, megint,
még az se segít
a szavak
szűkössége ellen.
*
Ha meg lennék
halva, nem éltem
volna át
e júniusi nap túlzott
fényét, a szinte mozdulatlan,
zöld lombkoronát,
akkor egyszerre lettem
volna mindez.
*
A nyírek levele reszket
a szélben. Fehér az éjszaka,
és mindenki más
alszik.
Hirtelen nagy bizalmat
érzek
a fák iránt,
akik hatalmas
lélekmankók voltak,
hogy a rokkant óriás végre
elmehessen
messze, messze.
KUN ÁRPÁD FORDÍTÁSA
(Megjelent az Alföld 2021/8-as számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Stark István munkája.)
Hozzászólások