„Hányszor elmagyaráztam már önöknek, hogy legfőbb tévedésük: alábecsülik a szem jelentőségét! Értsék meg végre, hogy a nyelv elleplezheti az igazságot, de a szem soha.”
Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita
1781-ben Wales hercege, a majdani IV. György a londoni operában első látásra beleszeretett Mrs. Maria Fitzherbertbe. 1785 november 3-án írt levele mellé a herceg eljegyzési gyűrű helyett egy furcsa ékszert küldött. Egy drágakövek közé zárt elefántcsont darabkára György jobb szemét festették. A miniatűr alkotás hatására vagy sem, a kétszeresen özvegy, katolikus Mrs. Fitzherbert az udvar elveinek ellenére még ugyanabban az évben titokban feleségül ment a herceghez. A korábbi ajándék viszonzásaként szintén a szeméről készült festményt adta szerelme zálogául. Az apró szemportrék idővel divatos ajándékká váltak a korabeli Angliában, de Európában és az Egyesült Államokban is találtak hasonló ékszereket.
A medálokon, gombokon, gyűrűkön, brossokon, dobozkákon felbukkanó szerelmesek vágyakozó pillantása az elfeledett intimitás hordozója. A szív felett, a csuklón, a nyakban hordott titkot melankólia járja át. Alattuk az erek lüktetése egy távoli jelen perceit mérte. A diszkrét szerelmes lehetőleg csak intim tereinek magányában vette elő a kedvest megidéző tárgyat. Az arc hiányában egyébként is bárkinek nehéz lett volna felismernie a vágy tárgyának identitását. Az alkotások nem csak titok-mechanizmusként, hanem ékszerként is izgalmas történeteket hordoznak, leginkább mégis a befogadó elé tartott tükörként válnak érdekes szerkezetekké. A tekintet által egy hirtelen fordulattal a szem-portrét birtokló fél válik műalkotássá, az ajándék átadásával a szív birtokosának feloldhatatlan adósává. A korabeli szeretők társadalmi és kulturális köreiben a romantikus szimbólumot viszonylag hamar felülírta Isten mindent látó, háromszögbe zárt hűvös tekintetéből kinyíló racionális szem, a felvilágosodás. Talán eleve magában hordozta az új jelentést, hiszen a szerető mindenhová elérő tekintete szemrebbenés nélkül emlékeztette megajándékozottját a hűségre vagy akár a halált is legyőző közelségére.
Portrait of a Left Eye, 1800 körül, ismeretlen alkotó (Philadelphia Museum of Art)
A György-korabeli szeretők titkos pillantásai az intimitás drágaköveivé dermedtek, miközben a szemekhez tartozó arcokat, egy ismeretlen „én” szerelmesleveleinek (szöveg)testét elmosta a feledés. Miután a szemet birtokló markok szorítása így vagy úgy feloldódott, a kincsek fiókokban kallódtak, elvesztek, megkoptak, magukba zárva tengerek mélyére süllyedtek. A pár ezer fennmaradt ékszerről csak megfejthetetlen küklopsz tekintetek néznek ránk; a szeretők arcuk hiányában áthidalhatatlan távolságba kerültek. „Szép hitvese Hyperionnak, / érezlek, Thea, bár nem látom orcád. / Nézz fel, mutasd, balsorsunk ül-e rajta.”
A miniatűrökön elvétve felbukkan egy-két könnycsepp vagy más szimbólum, amelyek által történeteik közelebb kerülnek a nézőhöz, a jelenbeli voyeur-höz. Lover’s eye, a „szerelmes szeme”. A miniatűrök a látva és látva lenni örökké tartó dilemmájáról mesélnek. Vajon Wales hercege melyikre vágyott jobban, amikor a jobb szemének mását Mrs. Fitzherbertnek ajándékozta?
Dante Gabriel Rosetti: The Day Dream, 1880, Victoria and Albert Museum
Az ékszerekbe zárt tekintetek már nem oldódnak fel a megajándékozott pillantásában, és a felejtés lehetetlensége az időbe zárta őket. Ha végignézzük a Birmingham Museum of Art kiállításának szemeit, a szeretők arcának töredékei egyszerre működnek részként és egészként. A szavakká formált érzéseik sem árulnának el többet az immár tárgyiasított feladóról. A miniatűr ajándékba a szavakon túli valóságot sűrítették, akár egy nehéz nyári álomban, amikor a tárgyak rémisztően nagyra nőnek vagy épp elviselhetetlenül összezsugorodnak. Hirtelen átalakulásuktól válnak idegenné. Talán nem is emlékezés vagy felejtés, hanem inkább alkotás menne végbe? – teszi fel a kérdést Bachelard, amikor azt fejtegeti: vajon nem a képzelet az egyedüli eszköz a végtelenre és annak lehetőségeire való ráközelítéskor? Az intimitás tereiben a képzelet szabadon szárnyal, nem, még a déli szelet karcoló fenyők hosszú tüskéiben sem akadhat el. A szemek cseréjével egy átjárót keresünk a tekintetek között, ahol útközben a világok koordinátái, mint lenn a nyúlüregben, zavarossá válnak. Hiába. Csak a képzelet rajzol bejárható térképet a szerető szobájáról, az őt körülvevő tárgyairól, az éjjeli szekrényén heverő könyveiről, a vázában kókadozó virágról, a térben cikázó parfümének molekuláiról.
Saul Leiter: In my room sorozat
Földényi F. László írja, hogy az archaikus görög szobrok arcában, de leginkább egyszerre emberi és nem-emberi tekintetében az ember saját sorsára ismer. „A végtelen űrt tapasztalja saját sorsának az ember, ha elmélyed az archaikus szobrok vonásaiban; s önnön lényét is ezért kezdi súlyosnak, gránitszerű tömbnek érezni. Mintha villámok csapnának ki e szobrok arcaiból, megdermedt mennyköveket szórva maguk körül. Aki e szobrok titkát meg akarja fejteni, az, ahelyett, hogy leleplezné őket, saját magától kezd elidegenedni.” 1830-ban egy júniusi hajnalon IV. György, a szürkehályogtól szinte vakon, a nyakában Maria Fitzherbert képmásával halt meg.
Hozzászólások