Mondattan
Fölöslegesek a képzők és ragok.
A határozók. De legfőképpen a jelzők.
Semmi haszna az értelmezésnek.
A jelző a grammatika rákfenéje.
Felold. Viszonylagossá tesz. Lágyítja
mondataidat. Vagyis féligazságok
elfogadására ösztönöz. Kis népek
menedéke a jelző. Nincsen hazájuk.
Csak elveszített haza. Vagy visszanyert
haza. Álmuk sincsen. Legfeljebb
nyugtalan álmuk. Ami nem ugyanaz.
A történelmük is milyen? Nem egyszerűen
csak történelem. Hanem vérzivataros.
Nehéz. Küzdelmes. És így tovább.
Nem folytatom. Az életünk hányféle?
Közélet. Magánélet. Nem pedig élet.
Most is csak verset szerettem volna
írni, nem kampánybeszédet. Gondoljunk
inkább a szerelemre. Annak is csupán
jelző nélkül van értelme. Nem első.
Nem új. Nem kitartó. Nem heves.
Nem csendes. Nem kései. És nem is
fel-fellobbanó. Szerelem. Ennyi.
Idővel rá kell jönnünk, hogy ez a
jelzőitől megfosztott szerelem az igazi.
Hogy a kevés a sok. A pontosítás
tévútra visz. A különbségtétel
elgyengíti a hazát, a szerelmet, de még
a verset is. Nem kellenek a jelzők.
Mondatokra sincs szükség. A kis népek
vagy a csalódott szerelmesek árnyalt
mondatokba próbálnak menekülni.
Nem akarom ezt. Ne így szeress,
ne úgy szeress, csak szeress! Jelző
nélküli hazám már úgysem lesz soha.
Életem? Halálom? Talán. Minden újabb
jelző közelebb hozza a véget. Te sem
lehetsz jó, szerelmem. És rossz sem.
Csak vagy. Erre törekszem én is.
Ahogy a varjak
Máshonnan jöttem én is. Vagyis egy másik
beszélgetésből. Majdnem ugyanitt volt, de
kissé feljebb vagy lejjebb. Talán csak más
hullámhosszon. Ahogy a varjak. A galambok.
A legyek. Közöttünk. Fölöttünk. Mellettünk.
Éppen érkeztem. Onnan ide. Nem egy-két napig,
hanem évekig tart az ilyesmi. Felcserélni az
egyik kapcsolatrendszert a másikkal. Persze
én nem emlékszem erre. Nem lehetséges
az átjárás. Nem igaz, hogy tabula rasa voltam.
Amennyit megtanultam, cserébe ugyanannyit
kellett elfelejtenem. Kint hagyott anyám
akkor is az üzlet előtt. Így szokta, hiszen
kisvárosban éltünk. Még gyerekkocsiban,
de már elég jól beszéltem ezt a nyelvet,
amely egymásba fűződő szavakból áll.
Sőt, csakis ezt beszéltem, és az azelőttit,
a suhogást, zizegést, zúgást vagy zengést
valószínűleg elfelejtettem. Szél volt. Amire
kijött anyám, ott álltak néhányan, és figyelték
nevetve, hogy kiabálok: „Hagyd el, szél,
ne fújd fejem!” Ismétlem, erre természetesen
nem emlékezhettem, tőle hallottam később.
Nem lehet az ellentmondást feloldani. Mert
ha ők értették, amit mondok, abban a másik
világban már nem érthettek engem. Sem a szél.
Sem a fű. Sem a kő. Sem az eső. Valamit
valamiért. Minden bizonnyal az volt az egyik
utolsó kísérletem. Gyerekszáj. „Hagyd el,
szél…” Anyámnak kicsordult a könnye, úgy
kacagott, akárhányszor felidézte. Aztán hirtelen
elkomorodott. Ő is tudta, amit már én is tudok.
Hogy még mindig fúj a szél. És hogy csak
előre menekülhetünk. Amikor egyedül vagyok,
ismét megszólítom mostanában a tárgyakat.
Ha megbotlom. Ha beütöm valamibe a fejemet,
a vállamat, a kezemet, a térdemet. Készülök?
Szánalmas próbálkozás. Nincsen visszaút.
(Megjelent az Alföld 2022/1-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Tóth Vivi munkája.)
Hozzászólások