Tájoló, határsáv, prikulicsok

Bodor Ádám: Az értelmezés útvesztői


Bodor Ádám legtökéletesebb kérdezői alighanem a Puzdra menedékház fölött elvonuló, amorf felhőkonvojok. Ám mivel a Radnai-havasok lejtőin folytatott, eszményi eszmecserékről tudomásom szerint nem áll rendelkezésre lejegyzett változat, az idén nyolcvanhat esztendős szerző gondolkodásmódjának megismeréséhez A börtön szaga című kötet kínálja a legtöbb kapaszkodót. A 2001-ben megjelent könyv megrázó, gyönyörű, lírai és sötét. Jó arányban oszlik el benne a derű, a fagy és a fájdalom. Borzongató módon nyer benne igazolást a bezárás adta szabadság megélésének tapasztalata, de a Balla Zsófiának adott válaszok között elegendő tér jut a természetjárás, a történelem és a zene kérdésköreinek is. Erős volt bennem a gyanú, hogy ennek a valóságtól olykor kétujjnyira elemelkedő, szépirodalmi igénnyel megalkotott beszédfolyamnak a ritmusa, dinamikája, sűrűsége és gondolatgazdagsága aligha megismételhető. Furdalt a kíváncsiság, mi újjal kecsegtet, s képes-e legalább árnyalni az alcíme szerint tizenöt beszélgetést tartalmazó, 2021 végén a könyvesboltokba került kiadvány a Bodor-beszélgetőkönyvek magnum opusát.

Bodor Ádám: Az értelmezés útvesztői

Az értelmezés útvesztői. Elsőre kávéfoltos irodalomelméleti szöveggyűjtemény címének tűnhet a szókapcsolat. Viszont ha belegondolunk, könnyűszerrel helyet találunk neki a Bodor-kötetek gerincei között. Azok elvégre számos esetben valós vagy kitalált tájegységeket (A Zangezur hegység, Az Eufrátesz Babilonnál, Sinistra körzet, Verhovina madarai) neveznek meg, máskor meg bizonyos – obskúrusabb vagy pontosabban meghatározott – kirándulásokat (Megérkezés északra, Vissza a fülesbagolyhoz, Az érsek látogatása) visznek színre. S bár GPS-koordinátái az előzőkénél kevésbé kisilabizálhatók, a Sehol is elhelyezhető ezen szempontrendszer szerint a Bodor Ádám-életmű terepasztalán. Úgyhogy ha megjelenik egy, a fülszöveg szerint „a pályakép belső alakulásaival, poétikai összefüggéseivel és műhelytitkaival” foglalkozó interjúgyűjtemény, annak címén merengve megkísérthet bennünket
a gondolat, hogy a korpusz korábbi tételei felé tett befogadásföldrajzi manőverekkel találkozunk majd a lapjain. Ilyesmit ígér ugye az idézett paratextus is.

Mielőtt az ajánlat nyomába eredünk, engedjenek meg egy rövid exkurzust. Hadd áruljam el, hogy engem már a borító kép-szöveg komplexuma csalitosba vitt. A szürke, kövér betűkkel a szerző elmosódott arcképére vetülő csonkolt, nehezen felfejthető palimpszeszt a talajvesztés tapasztalatával szembesített. Mintha a kötetcímet dúcolná alá vizuálisan. A ferdén, fejjel lefelé szedett, halvány sorokból kibogarászható egy, a Leordina című Bodor-novellában szereplő mondattöredék. Véletlen vajon, hogy a bekezdés, ahonnan a citátum származik, éppen a helyszín és a főhős (Leordina és Dina) viszonyát fejtegeti játékosan? És annak tulajdonítható-e bárminemű jelentés, hogy a címlapon jó néhány felszólító módú ige (kanyaríts oda, ne felejtsd, […]gasd össze, keverj bele) olvasható? Mintha egy mágikus receptfüzet (tudjuk, melyik Bodor-karakter állított össze ilyet) utasításai közül másolták volna őket ide. Kontextusukból kimetszve mit sem érnek természetesen, így nem segítenek se mesét, se ételt költeni. Összezavarnak inkább, semmint, hogy kifőzhetnénk belőlük valami eredetit. Helyben vagyunk, Az értelmezés útvesztőinél.

Az értelmezés útvesztőiben tizenöt Bodor Ádámmal készült interjú olvasható. A szövegek szinte végig a primer megjelenések sorrendjét követik, egy helyen bicsaklik csak a kronológia. A legkorábbit 2003-ban (két évvel A börtön szaga megjelenése és öt nappal Bodor Ádám Kossuth-díjjal való kitüntetése után), a legfrissebbet 2021-ben („Most éppen járvány van.” [270.]) publikálták eredetileg. A kötet végén fel van sorolva a szövegek első megjelenésének helye – ez alapján a korpusz irodalmi- és művészeti portálra, művészeti-közéleti hetilapokba, valamint irodalmi folyóiratokba készült interjúkra osztható. A legtöbb textuson beazonosíthatók az azt eredetileg befogadó platform kérdezésmódjai és érdeklődési horizontjai. Más a hosszuk, ambíciójuk, mások a lehetőségeik és a távlataik. Még akkor is, ha – amint azt a Bevezető sorok az olvasóhoz című nyitórészben elárulja nekünk – Bodor Ádám az újbóli közlés előtt néhol („az élő beszéd lazaságait, spontán pontatlanságait” [6.] korrigálandó) hozzátoldott a válaszaihoz. A kérdések megfogalmazói között előfordulnak túlkészülők, rajongó típusok, penzumletudók és őszintén kíváncsiak. Nem derül ki, hogy annak idején személyesen, netán eleve írásban készült-e az interjú, jelen állapotában azonban a szövegek java igen kevéssé beszélgetésszerű. Emiatt úgy vélem, jellemzésükre nem feltétlenül az alcímben és a fejezetek címeiben szerepeltetett beszélgetés a legjobban passzoló meghatározás. Kivétel ez alól a könyvbe került két tegeződő interjú, Selyem Zsuzsa és Jánossy Lajos beszélgetései, valamint az általam az említett kettő mellett a legtartalmasabbnak, leginkább ihletettnek érzett szöveg, amelyben Karácsonyi Zsolt a kérdező. (Ahogy a Sinistra körzet vagy a Verhovina madarai olvasása közben is magától értetődőnek érezzük azt, hogy egyik fejezetről a másikra az elbeszélés perspektívája megváltozik, valahogy itt sem szisszenünk fel, gyanakszunk szerkesztői figyelmetlenségre, és kérjük számon a magázódó másik tizenhárom beszélgetés irányába való egységesítést. A szóban forgó két szöveghez annyira passzol ugyanis a bensőségesebb, tegező viszony. És ki tudja, az is lehet, hogy e formai játék nagyon is tudatos, és az előbb említett prózaszerkezeteket idézi meg.)

Bodor Ádám (fotó: Hajónapló)

A már szóba hozott Bevezető meglehetősen különös nyitány. Kezdőmondatából mintha némi szabadkozás volna kihallható: „Mielőtt komolyan bosszankodni kezdene a beszélgetések során esetleg vissza-visszatérő toposzok, motívumok fölött, a tisztelt Olvasó türelmét és megértését fogom kérni, egyszersmind megpróbálok bizonyos részletek ismétlődő jelenlétére magyarázattal szolgálni.” (5.) A motívumok, gondolatfutamok többszöri előkerülésének egyszerűen az az indoka, hogy az életút különböző szakaszaiban feltett hasonló kérdésekre a szerző nagyon hasonló módon válaszolt, az akkori reakciói csonkítását vagy mellőzését pedig nem tartotta helyénvalónak. (Helyesen!) Az egyes textusok a maguk teljességében, netán bővítve kerültek tehát a gyűjteménybe. Ám azon sem felesleges tán tűnődnünk egy keveset, hogy a tizenöt interjúszöveg integritása mellett érvelő, illetve az ismerős részletek visszatéréséért az olvasó megértését kétszer is kérő előszó vajon nem Az értelmezés útvesztőinek kötetként való olvasása ellenében tesz-e javaslatot? Így van vagy sem, nekem az a tapasztalatom, hogy egylevegővel a könyvön végigérni nem túl kellemes. Zsúfoltnak, redundánsnak hat – de hisz Bodor Ádám előre szólt –, akár egy túl hosszúra nyúló remixlemez. Amelyen azért, ha jobban fülelünk, felfedezhetünk jó néhány szokatlan, frappáns szekvenciát. Számomra épp ezen apróbb változtatásokkal, hosszabb-rövidebb formában visszatérő passzusok jelentettek izgalmat az összeállítással való alaposabb ismerkedés során. A címlap kapcsán fentebb már az olvasó elé tárt zavarom nemigen enyhült ugyan az előbeszéd megismerését követően sem, ám egyre felszabadítóbban hatott rám, hogy hagyhatom rászedni magam. Hogy a szemlélődő rácsodálkozás lehet a helyes befogadói stratégia. Hogy bátran igazíthatom az attitűdömet azon erdőjáró tapasztalatához, aki meglepődött bár, de kétségbe nem esett, amikor összezavarta a tájolóját néhány tréfás kedvű prikulics.

A kötetbe válogatott interjúkban többször terítékre kerül a magány, a szabadságigény, illetve a természet közelségének összefüggésrendszere – akár A börtön szaga lapjain. Itt is felsejlenek a Radnai-havasok lejtőinek kontúrjai, színre kerülnek rövid és hosszabb italok, a Bodor-elbeszélésekben is oly fontos szagok és illatok. Szó esik szegénységről, cenzúráról, rezignációról, a valóságos és képzeletbeli topográfia egybeolvashatóságának kérdéséről, ahogy elő- előkerül a kérdezőknek az életrajzot és az életművet lépten-nyomon egymásra olvasni szándékozó ügybuzgalma is.

A börtön szagához hasonlatosan a konspiráció és az inspiráció adják a fő szólamokat. Előbbi természetesen az egész élet(műv)et meghatározó, börtönbüntetéssel végződő kolozsvári szórólapozásra, utóbbi a Bodor-œuvre alkotáslélektani hátterére vonatkozik. (Az inspiráció persze oly módon is felmerülhet, hogy a kérdezők A börtön szagának egyes passzusaiból merítenek gyakran ihletet. Igaz, akár imponáló is lehet, hogy a kollégák kútfőként használják a huszonegy éve megjelent kitűnő kötetet.) Kiderülnek továbbá apróbb és jelentősebb életrajzi részletek, megmutatkoznak a szerző által Erdélyben megtapasztalt sokszínűség árnyalatai, megtudjuk megint, hogy Bodor Ádám nem túlzottan rajong az írásaiból készült filmadaptációkért, és több beszélgetőtársával megosztja azt a keserű felismerést, hogy a nagyra hízott és átszabott Kolozsváron nem találja már honvágya rekvizitumait, de a „beköltözöttek Budapestjét” (133.) sem érzi magáénak teljesen.

Higgadtság, empátia, sztoikus életszeretet, indulatmentesség és óvatos derű rajzolódik ki Bodor válaszaiból. A politikai folyamatokat és a társadalom működését komplexen látó, sokat tapasztalt egyén világlátása ez. Az olyasféle kijelentéseknek ad fedezetet, mint mondjuk ezek itt: „Az ember a demokráciában pont olyan boldogtalan tud lenni, mint a zsarnokság körülményei között.” (13.); „Azzal, hogy az ember kilép egy politikai börtön kapuján, még távolról sincs a dolog elintézve.” (125.)

A beszélgetések ürügyéül szolgáló pillanatok – a Kossuth-díj átvétele, az Írószövetségből való kilépés indoka, a Prima Primissima-átadó vagy egy kerek évforduló – a legkönnyebben feledhető, a legkevésbé markáns momentumok. Jóval maradóbbak az abszurdba hajló önéletrajzi hangoltságú karcolatok. Mind közül a legszórakoztatóbb az elmaradt találkozásról, a hideg éjszakáról és a szűk ágyra dőlő, kekszdarabokkal feldíszített karácsonyfáról szóló, hangosan felnevetős tárcadarab (10–13.). Személyes kedvencem pedig a medvékről mondott, nem éppen mézesmázas mondatcsokor (130.).

„[A] világ, benne az ember: egy titkokkal teli bőrzsák” (144.) – mondja Bodor Ádám, aki megítélésem szerint akkor érzi igazán magáénak a válaszadói szerepet, amikor egy váratlan vagy már rengetegszer hallott kérdésre adott anekdotikus kitérő után letaglózó paradoxonnal felelhet. Ilyesmire jelentenek példát az alábbi szöveghelyek. Mint mondjuk ez: „Konzervatív polgári értékek tiszteletében nőttem fel, langyos késztetések közepette, sokáig fogalmam se volt, mit szeretnék igazán csinálni. Aztán jött a megváltás, a börtön.” (92.) Illetve ez is: „A hősiesség számomra úgy lepleződött le, hogy nem találkoztam vele.” (101.) Ide kívánkozik az is, hogy „deviáns látásmód, túlzó csodálat, mitikus elfogultság nélkül művészi alkotás sem létezik” (220.). A munkamódszeréről Bodor nem szívesen beszél, és ha igen, akkor sem túl sokat árul el. Emiatt az egész életmű szempontjából megvilágító erejű lehet a most következő kijelentés: „Én tehát úgy látom, ezek az emberek, akikről írok, jobbára szerepjátszók, érzelmeiket, gondolataikat titkolják, és ilyen vagy olyan viselkedésük, de leginkább rezignációjuk burka alatt valami megsemmisítő magány sejthető.” (247.)

Hogy az említett egyedüllét a Bodor Ádámmal készített interjúknak is sajátja-e, azt kinek-kinek magának kell eldönteni. Mindenesetre Az értelmezés útvesztőinek főhőse készséges és felkészült válaszadó, mégis számít nála a pillanatnyi hangulat, kedélyállapot, szimpátia. Azért nem tanácsos kihagyni a kötet kevésbé sikerült darabjait, mert előre nem tudható, mikor fordul egy nagyot a szöveg, s egészül ki új elemmel vagy beszéltetik el más nézőpontból az írónak egy korábban már megismert sztorija. Amiatt is figyelmet érdemelnek ezek a szöveghelyek, mert emlékeztethetnek bennünket Bodor Ádám prózapoétikai eljárásaira.

Az értelmezés útvesztőinek ezen nem is ritka részei mintha egy keskeny, furcsa sávra hívnák fel a figyelmünket, ahol összeszikráznak az elbeszélés és az interjú műfaji sajátosságai. Bodor Ádám felnagyítások és alulfogalmazások trópusaival szívesen élő, iróniában ázó, bölcs mondatai eszünkbe juttatják a Bodor-hősök retorikai manővereit. Vajon kontextusából kiragadva el tudnánk-e dönteni, hogy a következő mondat valamelyik prózából, vagy az interjúkötetből származik: „Úgy tűnik, mintha nagyon fontos évek át lettek volna aludva.” (126.) A helyes döntés meghozatala – felteszem – izzasztó pillanatokat hozna a szerző avatott filológusainak is.

Akadnak művészek, akik szemlátomást szívesen értelmezik az alkotásaikat. Bodor Ádám nem tartozik közéjük. Ahogy ebben a könyvben is többször leszögezi, az őt meghatározó és igazán foglalkoztató dolgokra inkább a prózáiban keres lehetséges feleleteket. Novellák és magukat regénynek láttató ciklusok burkába rejtve beszéli el az őt mélyen érintő kérdéseket. Nem mulasztja el tudtunkra adni, hogy a válaszadó nem a legkomfortosabb szerep neki. És igaz ugyan, hogy az írói életműben előszeretettel alkalmazott ismétlések, variációk vagy elhallgatások a kötetbe válogatott beszélgetésekben is lehetőséget kínálnak egy-egy önfeledt szlalomra a hermeneutika fekete pályáinak meredélyein, az interjú számára azért inkább határterep.

„A határ és vidéke, bárhogy is nézzük, mindig sokkal izgalmasabb hely, mint az ország belseje” – olvassuk A börtön szaga lapjain (Bodor Ádám: A börtön szaga – válaszok Balla Zsófia kérdéseire, Magvető, 2001, 13–14.). Úgyhogy bármennyire bosszantók a szerkesztési processzuson két ízben átesett szövegekben maradt elütések, a fejüket itt-ott felütő egyeztetési hibák, és bármily csekély életrajzi vagy alkotáslélektani tónussal gazdagítja is jelen kötet A börtön szagát, az interjúválasz és az apokrif prózatöredék közötti műfaji határsáv felfedezésének lehetősége miatt mégiscsak izgalmas kalandot jelent nekivágni Az értelmezés útvesztőinek.

Bodor Ádám: Az értelmezés útvesztői, Magvető, Budapest, 2021.

(Megjelent az Alföld 2022/5-ös számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Zoltai Bea munkája.)

Hozzászólások