Géczi János: A napcsíkos darázshoz. Géczi János versei (1978–2020), szerk. Reményi József Tamás
Két kötet van az asztalon. Kontinentális kedden nyugszik a napcsíkos darázs. Az előbbi Géczi János 2017-ben megjelent gyűjteményes kötete: cirka ezer oldal, harmincévnyi vers.
A napcsíkos darázshoz című verseskönyv 2021-ben jelent meg, szintén gyűjtemény (1978–2020), de tartalmaz új, kötetben eddig nem közölt verseket is. Formáját és terjedelmét tekintve kényelmesen elfér az előbbiben. Beszédes hiány, merész váltás. Kinek jut eszébe „felhasgatni” Géczi János eternális versfutamait? A szerkesztő, Reményi József Tamás rendet rak az opuszban. A „[…] kötet Géczi János költészetének keresztmetszetét adja. Nem Összes, hiszen a több mint négy évtizedes pálya versanyagának az ívét szeretnénk minél erőteljesebben, karakteresebben fölrajzolni, ezért (régész módjára) a »leleteket körültisztogattuk«”. Reményi tapintatosan oldja fel a változatokban tobzódó versgócokat, és tisztázza az ingerbőségben egymásra rakódó szövegek eddigi vakfoltjait. Új és intenzívebb kapcsolódási lehetőségek bukkannak fel, miközben nem történik más, csak a szerkesztő jó érzékkel reagál a versek metanarratívájára. A szelektálás az első évek köteteinél radikálisabb, ezekből több vers is hiányzik (vö. Kontinentális kedd). Ezzel szemben az életmű mostjához közelebbi kötetek szinte teljes terjedelemben jelen vannak a gyűjteményben. A beláthatóság a versemlékezet oda-visszacsatoló energiáinak is kedvez.
A szerkesztői beavatkozás nemcsak fizikai értelemben rántotta össze a kötetet, hanem azzal, hogy a különböző időkben keletkezett versek közelebb kerültek egymáshoz, az életmű kapcsán eddig kevésbé tárgyalt líratörténeti ívek is olvashatóvá válnak. Például hogy Géczi János költészete miként előzi meg a magyar biopoétika eszmélését, s már az 1989-es Látkép a valóságról gepárddal című kötetében mennyire tudatosan teszi meg az átváltozást, az átalakulást a különböző életformák egymásba szerveződő viszonyrendjévé: „az ujjbegyek kitollasodnak / a hattyúpapír szárnya verdes / átrepül a szemen a korok / tajgaévszakáin konokon átszárnyal / visszanőtt betűkkel a mellén begyén hátán” (59.).
Szembetűnő az is, hogy verseit egészen sajátos és mély kapcsolat fűzi Ady Endre poétikájához. És ez nemcsak a minden egész eltörött mára már klisévé változó modern tudatműködésnek a szerkezeti és tematikus átörökítésében érhető tetten, hanem olyan konkrét műfaji odafordulásban, mint Ady szerelmi lírájának ([virágok Viola asszonynak]) vagy a hazaversek hangoltságának átemelése. Ez azért érdekes, mert eddig Géczivel kapcsolatban az egyetemes kultúrtörténeti tekintet, a mediterrán versalkat került szóba, nem pedig a nemzeti kérdéseket boncolgató, az akut történelmi helyzetekben megszólaló versalany: „kit ki szólíthat / ki miről fecseg / a transzeurópai siratófalnak // mert annyiak vagyunk amennyi / belőlünk feljelenthető / s én annyi amennyit feljelenthetek” (57.). A kötetbe válogatott versekből az látszik, hogy a politikum megjelenítése, a nemzeti tematika, a romantikus hagyományokat megidéző érték- és időszembesítő verspozíció, az „ostoros prófétai póz” legalább a kötet feléig, vagyis a költői pálya nagy részében fontos megnyilvánulási forma a lírikus számára. (Később sem tűnik el teljesen ez az intenció, hanem a jós, visszafogottabb, de a múlt–jelen–jövő időszekvenciákat ugyanúgy önmagába sűrítő alakjában újul majd meg a szövegekben.) „Benned rekedtem. […] Nem tanultam tőled semmit. Nem riasztasz. […] Beléd pusztulok – tudom – / Magyarország. Kizárólag a magyar nyelvben létezel.” (354.) „Kimúlsz magyar nyelv. Maga alá temetnek a trópusaid / Kölcseyt a Himnusz Aranyt a rímek nőket az utcasarkok. / Az üveggolyó magyarul gurul a távolságba, / s a kifürkészhetetlen mellékmondatban / elveszíti miként árnyékot a testét.” (359–360.)
Fontos történeti ívet kap továbbá a saját anyaggal egyre komplexebb párbeszédet kialakító lírai én önmagát újraolvasó, megidéző emlékmunkája: „néha más is visszatükröződik hozzám / a rovinj21-ből / visszalapozott évek virágszaga / a fénykedvelő mégis mohabőrű rózsa / hogy aztán kollázzsá változtassák magukat / a mókussal és a mókusfarokmohával / s a porlatag fiatalsággal” (288.). A posztmodern játékosságát helyzetbehozó (ön)reflexív viszony a kötet végének évszámos verseiben átalakul: (2020) A teraszon, (1989) Útmutató, (1983) Madárház, mindez egy nagyon izgalmas téridomként, versenklávékban talál magának formát. A besűrűsödő versidő az önolvasatot egyidejűvé teszi a versanyag újrahasznosításának folyamatával. Az eredeti hely (a vers múltja) elbizonytalanításával, az újrahasznosítás konstruktív törekvései felől a vers plasztikus természete abszolutizálódik. Ez az összehúzó eljárás mintha tendenciájában ellentétes lenne az eddigi poétika következetes, indaszerűen terjeszkedő, a lezárhatatlanság aktivitását magukon viselő szövegek működésmódjával. „A polcon idővel rajjá nőttek, / glédában álltak a papírmadarak, / olvashatatlanul, de mindben / szív dobogott, egy-egy költemény, / s kondenzcsíkok rajongták őket körbe.” (720.) A zárójelbe tett évszám vizuálisan is közli, hogy az egyenes vonal bizony körbe ért. A komprimált struktúra enigmatikus archívumként szívja fel az évszámmal jelzett múltbéli kötetek anyagát: 1983 – Léghajó és nehezéke, 1989 – Látkép a valóságról gepárddal, 2020 – Szűz a gyermekkel, Szent Annával és egy szamárral. Az így kialakított kronopoémák egzisztenciális rondóként kapcsolódnak vissza a pálya elejéhez, majd a későbbi állomásokhoz. (A kötet, tágabban pedig Géczi költészetének rondó jellegére Arató László is felhívja a figyelmet az Élet és Irodalomban megjelent kritikájában.) A visszakapcsolás azonban nem ismétlés. Az, aki ezekben a versekben megszólal, már nem hisz az újramondás mnemotechnikai eszközkészletében. Sokkal inkább felidézi annak a közegnek a hangulatát, az ihlet és az élmény eseményterét, melyben egykor az adott kötet szövegei létesültek. Az atmoszféra, az érzékiség jóval tágabb dimenziójú asszociatív kapcsolódási lehetőségeinek ad terepet ezekben a rétegelt mementókban. „Pusztán a szeretet vonzza, ahogyan / az anyag rabja a tömegének, / és a lélek, mint jégben a lék vize, / teljes testében reng és remeg. / A domb válla alatt, hol oroszlán, párduc és farkas él a rengetegben /a békétlen erdőben lépteit / még aprózza, darabolja, meg-megáll” (718.). Miként a fenti Dante-allúzióból látszik, ezek a versek nem csupán a saját líra születésének indexei, hanem ahogy Géczi János legtöbb szövegében tendenciaként fellelhető, az egyetemes kultúrtörténet egy-egy genezisszövegére is rásatírozódnak. Az egymásra rakódó, egyidőben ható, de nem egyidejű síkok egy olyan többközpontú vonatkozási rendszert alakítanak ki, amelyben módosul a szöveg térbeli természete: „ez az a kor / amikor ismételni kezdi / mint egy refrént / magátmásokat / vagy / másokatmagát / mire lehet ráfonódni / ahogy a futórózsa / a lélegző kertben” (71.).
Ebben a konstruktív kötettérben az ismétlődő elemek átjátsszák egymásba a szövegeket, és a nyelv performatív természetét felhasználva az elemek írásban történő újraemlítése, vagyis hajtogatása már a rétegzés dimenziót ugró tér-idejében válnak észlelhetővé. „az öt tuja-vízjel / egymásra fekszik / öt lapot olvasok együtt” (119.). Az ismétlődés ritmikájára apelláló kitartó és következetes alkotóelv módosítja a versszélek konvencionális értelmezési lehetőségeit. A Géczi-vers nem létezik magában. Sem a befogadás, sem pedig a poézis nem tud nyugvópontra térni a strófaszerkezet formailag kijelölt végpontján. „ami part / az múlékony dolog” (145.). Talán emiatt is válik annyira fókuszált motívummá a szövegekben a labirintus, valamint az ehhez kapcsolódó mitologémák: fonal (Fonalvers, figurával, 176.), Minotaurusz (310.), Ariadné (373.).
A versbe-veszettség, a folytatás állandója a líra azon nyughatatlanságát tüzeli fel, amely fátumként helyezi előtérbe az írást. Sokszor úgy tűnik, mintha a szövegben a versalany, „kéziratoktól fuldokló kertlakó” (349.), szó szerint küzdene az írás kordában tartásával. Az írás démonikus öntudatra ébredésének, versanyagon történő agresszív átütésének különös dinamikája alakul ki így: „a halászok testét a fakóhalak fölzabálják / ne kérdezd hogy ki vagy / én se kérdezem honnan jöttél / nem fogom tudni azt se hová mégy / fáradt a kép készül lezuhanni / rongy alakok lábai elé / – de nem erről akarok beszélni” (132.).
A vers elsősorban az aznapiság krónikája, az írás-közben-lét állapota. „Az írás nem egyéb, mint az előrehaladó idő” (542.). Magában hordozza az ihletet, az írás idejét, az alakulástörténetét, a ráismerés akciójellegét és az ehhez szorosan kapcsolódó véletleneket. Az írásfolyamat közben hozott döntések nyomát és a lehetséges, de ki nem játszott vázlatok megvalósulásának helyét: „minden másképpen is van / mindez másképpen is mondható” (160.). A kötet címébe emelt darázs pont ennek a folyamatnak lesz a jelképe. Az írás irányát megváltoztató véletlen metaforája. Olyan „zavaró” tényező, amely ellenáll az írás kohéziós kényszereinek és destabilizálja az addigi verselemeket. „Nyakamba hull két viaskodó darázs / a fenyő gejzíréből, / hevernek velem a papíron.” (660.)
Írás és sors összekapcsolódását egzisztenciális viszonyban is tárgyává teszi a kötet: „az emberben a késés benne / van” (698.). Az egész könyv olvasható úgy is, mint a megkésettség örök kompenzálása, a világ és az ember közti aritmia kiigazítása, a múló idő által kitermelt rés szakadatlan kitöltése. „Mindaz, / ami összegyűlt, más, mint ami összeolvasható” (658.). A mitikus ösztönként működő íráskényszer a lírai alany figyelmét folyamatosan inzultálja. Az éberség, a résen-lét felszámolja a szem, pontosabban a tekintet szelektív képességét.
„Ilyen véres a szemem / napok óta hogy beszakadt / s beömlött a képek sora mely / alakod elé állt” (442.); „az új arcban régi arc van / mindkettőben beomlott a szem” (142.). Az ingerbőségben fuldokló ember története azonban túlmutat a versszubjektumon, kortörténetté válik. A modern ember olyan vizuális abúzusnak van kitéve, amely nem akar számolni a szelekcióval, az értelmezés mélységéhez szükséges idővel. Géczi János költeményei sokban prezentálják a világ szűrőinek elvesztését, talán emiatt is válik annyira fontossá számára a preromantikusok töredékkultusza, valamint a rom természetének minél közvetlenebb megismerése. Történelemfelfogása sokban hasonlítható Walter Benjaminéhoz. De van egy pont, ahol Géczi messzebbre megy. Mintha nála tovább roncsolódna a Benjamin által felrajzolt angyal (Angelus Novus) arca. A tágra nyílt szem beszakad: „szakad be a pestisoszlop angyalának / festett nagyszeme” (191.). Az angyal már nemcsak rámered a világ romhalmazára, hanem ő maga is a romhalmaz része. A világba roskadó angyal alakjában eltűnik a határ a profán és a szent között. Nem kerül többet külön az egeké… Kiválogathatatlanok az elemek, semmi nem tükrözi már az isteni kéz munkáját, a szétválasztást. A világ elfelejtette a kezdet rendjét. A napcsíkos darázshoz felteszi a szorongató kérdést, vajon mennyi fér még bele az utolsó szó jogán? (Négy végszómutató, 704–705.)
Géczi János: A napcsíkos darázshoz. Géczi János versei (1978–2020), szerk. Reményi József Tamás, Kalligram, Budapest, 2021.
Megjelent az Alföld 2022/7-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Damó István grafikája.)
Hozzászólások