A béke esélye
Amikor nincsenek nevek, mert
a lent nyugvó, zavartalan ég mindent
oda feltükröz, fent kanyarognak
kiszáradt sárcsomók közt az utak,
felfelé hull a túlérett, darázsvájta
körte, kútba dobott kavics fent
pörög, mint lapjavesztett érme,
amin a fej vonaltalan mintája,
egy arctalan hős rajza felhőfoszlányban
oszlik el, amikor hold, nap és
csillagok odalent, víz alól gyújtják
derengésbe a másik arcát, minden
fénycsík vízgyűrűként ragyog, minden
új nap alsó hívásra jön el, amikor
nincsenek nevek, mert a balra álltak
üdvözülnek, és jobbra kerül a testükbe
lelküket bezáró kárhozottak csomója,
a görcsös emlékét veszített emlékezés,
mely bűnét nem, csak büntetését
érzi, felvájja bőrét, de fájdalma
csak újabb fájdalomgyökeret ereszt,
úgy érez kínt, hogy feje barlangüregében
tágul egyre kétfelé az alagút, amikor
a helyeslő igenlés tagadást jelez, a határozott
nemből pedig mindent útjára
bocsát a megengedés, amikor nincsenek
nevek, s ha bármire gondolok,
már semmi lesz, s ha nem gondolok semmire,
még minden lehet, akkor, ha eleget
mondom, háború, háború és háború,
akkor a kegyelem hiányából egyszer
béke lesz?
Irányban
Kertre nem lehet nézni. Aki megpróbálja
a száradó fű szalmatorzsái közt pozsgásodó
zöld telítettebb színét szemébe zárni, vagy egy
rózsaszín szirom naplementereflexeit szemhéja
mögött más bizakodó színekkel keverni el, aki
bokorra, fára néz, és edénynyalábok nőnek belülről
benne, keringetik a reménnyel kevert anyag
fémes ízeit, hogy minden szövethez jusson el
belőle, aki már fotoszintetizál, oxigénnel látja
el környezetét, mert olyan levegőt vett, amely
nem fogyaszt, hanem készletet növel,
kisimulnak körülötte a levegőhiánytól görcsbe
merevedett élők izomtónusai, kiegyenesednek
a görbeségben megkötött mozdulatok, annak
pontos irányt mutat a kerub, az nem tudja, hol
van, csak azt tudja, merre, azt tudja, innen el.
Békére nem lehet várni. Aki megpróbálja
elálmosodó fejét a párna táplálás nélkül is
védelmező ölelésére bízni, anyaméhképletek
veszik körül már a reggeli kávé közben is, úgy ül
le, hogy ráér felállni, elvész egy folyóparton az ég
és víz egymásra hajló, egymást átitató kölcsön-
fényében, visszhangzik benne egy szó, amíg
vattacsönddel kibélelődik, lélegzetre, szívdobbanásra
figyel, ami nem különbözik a tujákon bólogató
tűlevél szél himbálta igenlésétől, annak
pontos irányt mutat a kerub, az nem tudja, hol
van, csak azt tudja, merre, azt tudja, innen el.
És mégis, a kerub keze, mint egy kéz nélküli
kesztyű, madárijesztő fakarjára húzott idomtalan,
szélnek kitett jelzés, követhetetlenül, de
utat mutat.
(Megjelent az Alföld 2022/12-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Ulrich Gábor grafikája.)
Hozzászólások