Hátizsákkal Dél-Amerikában 6.

Bolívia
Lámasült kinoával

„Thoreau-t olvas és nyers koszton él” – mondják a visszavonult Grabowskiról a Macskafogóban. Húsz éve én is szinte teljes elszigeteltségben töltöttem volna dél-amerikai hónapjaimat, nem értesültem volna az otthoni hírekről, eseményekről. Hiába vagyok rendszeres hírfogyasztó, itt nem esett nehezemre önkorlátozást bevezetni: nem olvasok híroldalakat, a netet igyekszem csak az utazás szolgálatába állítani. Egy-két szűk rést azért hagytam, hiszen a Facebookról, Instagramról több hazai hírről is értesülök (mit ne mondjak, nem szívderítő események), illetve az általam hallgatott podcastokból is átszivárognak az elmúlt hónapok történései. Azt érzem, egyáltalán nem hiányzik a napi rendszerességű hírolvasás, sőt, kifejezetten jót tesz a közérzetemnek, hogy kiszakadtam a toxikus hazai közegből. Távolabbról nézve lilliputi csatározásnak, a figyelmünket lekötő nagyra fújt lufinak tűnik minden otthoni esemény sajtóbeli tálalása. Kellenek a hangzatos, kattintékony címek, szeriőz portálok is rámennek a nagy olvasottsággal kecsegtető bulvárosabb témákra, mert egyre nehezebb (ha nem lehetetlen) nyereségesnek, függetlennek és minőséginek maradni egyszerre. Ebben a spirálban forognak a hírek készítői és fogyasztói, ebből nagyon jólesik kiszakadni, itt, Dél-Amerikában.

Helyette azon törtem inkább a fejem, hogy az óramutató járása szerint vagy azzal ellentétes irányban járjam be Bolíviát, a szubkontinens legszegényebb országát. Bolíviának nem sok sikeres háborúja volt, így aztán nagy területeket veszített el történelme során: Chile megszerezte a guanóbányáit és tengeri kijáratát, Paraguay a Chaco jelentős részét, a gumikitermelése miatt fontos Acre állam előbb kivált az országból, majd négy évre rá beolvadt Brazíliába. A koronavírus-járványt is megszenvedték (bár kétmillióval többen lakják, mint Magyarországot, kevesebb mint feleannyian haltak bele), így igen sokan hordják most is a maszkot, sőt a reptéren és a repülőn kötelező volt. A gyenge gazdasági teljesítményt és az általános pénztelenséget jelzi az öreg és rossz állapotban levő autópark, különös tekintettel a rémes kipufogógázt öklendező buszokra, amelyek rettentő szmogossá teszik a zsúfolt nagyvárosok utcáit. Azokat az utcákat, melyek igen szemetesek és nincsenek karbantartva.

Jellemző kép, hogy számtalan ház félbehagyva áll, vagy ha kész is van, nincs bevakolva. Egyrészt a bolíviaiak nem igénylik, másrészt pénzük sincs rá. Ám a szorult helyzet kreatív művészi megoldásokat szült, létrejöttek a cholet-homlokzatok. Freddy Mamani, az ajmara építész bő évtizede kezdett el színes, csillogó homlokzatokat tervezni La Paz El Alto városrészében, ahol szinte minden ház ugyanolyan volt kívülről: téglafalak minden oldalról. Új andoki stílusnak nevezik ezeket a műanyaghatást keltő homlokzatokat, amelyek néha Vasembert, máskor Transformereket formálnak. Mamani legalább annyira átformálta El Alto (a világ ajmara fővárosa) kinézetét, mint Gaudí Barcelonáét. Ráadásul az ország különböző pontjain is követőkre találtak a choletek.

Bolíviában a lakosság zöme őslakos, közülük az ajmara nőket a legkönnyebb felismerni színes, hosszú, csípőnél kiszélesített szoknyáikról, keménykalapjukról, mely a fejük búbján csücsül, hosszú, befont hajukról és színes kendőikről, melyekben akár csomagokat, akár kisebb gyermekeket hordanak a hátukon. Az egyik fővárosban, La Pazban (különösen El Alto városrészben) találkozhatunk velük leggyakrabban, számukra a népviselet hordása a legtermészetesebb állapot. A kettővel ezelőtti elnök, Evo Morales volt az első őslakos származású elnök Bolíviában, a mostani, Luis Arce egy mosolygós, szemüveges férfi, aki szeret szerepelni. Ezt onnan tudom, hogy lépten-nyomon őt láttam azokon a propaganda óriásplakátokon, melyek azt harsogják, milyen jól hasít a gazdaság, milyen fejlesztések valósultak meg, egyáltalán, milyen jó kezekben van az ország.

Ezt ugyan én nem tudom megítélni, de azt három hét alatt is láttam, hogy milyen természeti kincsei vannak Bolíviának. Például az Andok fenséges hegylánca és magasfennsíkja. Itt jutottam fel életem legmagasabb csúcsára, az 5400 méter magas Chacaltayára. A magashegyi betegséggel komolyan számolni kell, én Potosí bányavárosában lettem rosszul, mert túl gyorsan túl sokat emelkedtem. A tüneteket (fejfájás, szédülés, gyengeség) enyhíti a sok folyadék, kokalevelek pofazacskóban tartása, a koka- és munyatea. Messze ebben az országban láttam a legtöbb kokalevéltől kidudorodó pofazacskót, jellemzően férfiakét, akik ezzel csökkentik az éhség vagy fáradtság érzését. A magasfennsíkon (Altiplano) helyezkedik el a világ legnagyobb sósivataga, a Salar de Uyuni. Ottani háromnapos túrámon nem csak a végtelen, vakítóan fehér sómezőt láttam (mely alatt a becslések szerint 19 millió tonna lítium pihen), hanem ezer színben pompázó lagúnákat, bennük flamingókat, gejzíreket, hósipkás vulkánokat, olyan kietlen, de egyben csodás tájat, amit még sosem. Illetve a fényszennyezéstől mentes égboltot, a Tejutat, a Dél Keresztjét.

Ott van a Titicaca-tó, a világ legmagasabban fekvő (3800 méter) hajózható tava, melyen Peruval osztozik az ország. Fürdéshez ugyan hideg, de a csodás táj inka romokat is rejt. Nem mellesleg számos szigete látogatható, bejárható. Vagy Amazónia az ország északnyugati részén, ahová szervezett túrákat lehet tenni. Az ecuadorihoz hasonló élményekben volt részem a Yakuma folyón. És nem beszéltem még a hegyek lábánál fekvő Tarijáról, a tökéletes klímájú városról, melynek környéke a méltatlanul alig ismert bolíviai borászat központja. Persze kulturális csemegék is adódnak: Sucréban, a másik fővárosban van a Museo de Arte Indigena, mely az őslakos textilművészetet helyezi fókuszba. Projektjük lényeges eleme, hogy életben tartsák a hagyományos szövési technikákat, megismertessék a maiakkal a régi mintákat. Van egy néprajzi vonulata is a kiállításnak, de az elképesztő díszítésű kortárs szövetek viszik a prímet. La Pazban négy kis múzeumot lehet egy jeggyel meglátogatni az óváros apró házai között. Az eklektikus kiállítási anyagban láthatóak La Paz jellegzetes épületeinek vagy épp történelmi események miniatúrái, a Chile ellen elveszített háborúnak is szenteltek egy tárlatot. Tiahuanaco cserepeket (az inka hódítás előtt virágzó kultúra, mely rejtélyes körülmények közt eltűnt), arany- és ezüstholmikat, andokbeli textileket is kiállítottak. A negyedik múzeum Pedro Murillo forradalmárnak állít emléket, akit a spanyolok kivégeztek.

Az egyik miniatúra egy focimeccset ábrázol Bolívia két legnépszerűbb csapata, a The Strongest és a Bolivar között. Hiába nem eredményesek ebben a sportban, a bolíviaiak ugyanúgy rajonganak a fociért, mint bármelyik dél-amerikai országban. Míg La Pazban voltam, két egymást követő nap a Copa Libertadoresben vitézkedett a két fent említett csapat, mindketten 3:1-re verték nagy nevű brazil és argentin ellenfelüket. Hangsúlyozom, hazai pályán, vagyis nagyjából 3600 méterrel a tengerszint fölött. Ami nagy előny a hazaiaknak, hiszen a vendégcsapatoknak nincs elég idejük akklimatizálódni, így szinte garantált a vereségük. Ezért is döntött úgy a FIFA, hogy nem lehet 3000 méter fölött válogatott meccseket rendezni. Lehet, hogy ezért nem jutott ki Bolívia jó ideje a világbajnokságra?

Bolíviában is igen népszerű a retró zene, sokfelől hallottam a nyolcvanas évek slágereit, több dal klipjével most találkoztam először. Ez beilleszkedik a globális trendbe, ám a cocker spánielek aránytalanul nagy népszerűségére nem találtam magyarázatot. A végére egy kis gasztronómia: bár hallottam már a kinoáról, de a fejemben valahol a chia maggal együtt a divatos, egészséges és piszok drága ételek homályos polcán helyezkedett el. Bolívia Peruval együtt a világ egyik legnagyobb rizsparéjtermesztője (a kinoa másik neve), bár most már alacsonyabban is megterem a növény, így az Egyesült Államok és Németország is komoly terméssel büszkélkedhet. A növény levele is ehető, de a nagyjából 2 mm átmérőjű magok az igazán népszerűek. Sokféle színben megterem, a legjobb minőségűek állítólag a feketék és a fehérek. Ehető köretként, levesként, puffasztott változatban, sőt kinoás ízesítésű sört is láttam. A 21. században felívelő népszerűség oka pedig az, hogy nem tartalmaz glutént. Amikor Uyuni sósivatagában, négyezer méter körül lámasültet ebédeltem kinoával, akkor tudtam: végérvényesen megérkeztem Bolíviába.

(Az útirajz első, kolumbiai része itt olvasható, a második, ecuadori itt, a harmadik, chilei itt, a negyedik, Argentínával foglalkozó rész itt, az ötödik, Uruguay-ról és Paraguay-ról szóló rész pedig itt érhető el.)

Hozzászólások