Korpa Tamás: Házsongárd live
„[A] Házsongárdból kezdte beszippantani / a sírokat az alagút, mint egy csillapíthatatlan tüdő” (Kolozsvári metró) – ezt a két sort idézném, ha valaki megkérdezné, milyen Korpa Tamás új verseskötete, a Házsongárd live. A kritikus rátekinthetne a szerző eddigi lírai útjára, az Egy híd térfogatáról-ra, az Insomniára vagy a legutóbbi kötetre, A lombhullásról egy júliusi tölggyel-re, hogy analizálja az új kötet kihallgatás-poétikájának lehetséges előjeleit (vagy összehasonlítsa a korábbiakkal a lírai minőséget). De van egy sokkal jelentősebb kérdés a kiterjesztett kontextualizálásnál: sürgetőbb annak megértése, hogy miért okoz magasfeszültséget a befogadó biológiai organizmusában a Házsongárd live megszólal(tat)ása. Elolvasom a kötetet az elejétől a végéig, aztán a végétől az elejéig, majd újra és újra véletlenszerű sorrendben a verseket: a Kolozsvári metrónál akasztja ki leginkább a mutatót az ideghálómban a magasfeszültség. Már tudom, hogy a diagnózist a csúcsverssel kell kezdenem, hogy megértsem a kötetben szétszóródó hatásárnyalatokat, a kötet hatásfokának négyzetét: a nyelvi kiterjedést. A Kolozsvári metró című darabban csomópontosul mindaz, ami a kötet javára írható. Nemcsak tematikailag, hanem poétikailag is ez a vers képezi a kötet tüdejét.
metró az, ami két pontot
a legrövidebb úton összeköt.
a mérnökök szerint jó ötlet volt átfúrni a
temető alatt.
csakhogy a lélekzáró rétegek gyors beomlása váratlan
aggodalommal töltötte el őket.
s kétséges vállalkozásnak tűnt
a metró szellőzőaknáinak kivezetése is a
kriptaablakokon.
a Házsongárdból kezdte beszippantani
a sírokat az alagút, mint egy csillapíthatatlan tüdő.
aki tehette,
evakuálhatta szeretteit.
a beruházásnak hamar híre ment. hiába, valakik
temetőbe hajtott nyájjal blokkolták
az építkezéseket.
ám addigra a Házsongárd már hatalmas orgonaszekrénnyé
alakult
a furkálások miatt.
a függőleges szellőzőaknák nyílegyenes sípokká
váltak, s érzelgős
hangláda lett maga az alagút.
ha a szél berontott a lejáraton, működésbe lépett a
teljes szerkezet:
néhány magas hangot préselt ki
mindösszesen a föld.
olyanokat, amiket dobhártya-visszavarrás alatt
hall csak az
ember.
A „lélekzáró rétegek” kifejezés használata a légzáró rétegek helyett csomópontosítva tömöríti a vers légjáró tematikáját a nyelvben, és ezzel, egyetlen szóval megnyitja a határt az élő organikusság és a temetőben nyugvó lelkek között, mintha csak a megszólal(tat)ásukat tenné lehetővé. (Itt felmerülhet Pilinszky János „lélekző tükör” képe az Éjféli fürdésből, melyben szintén a lélek és a lélegzés kapcsolatára világít rá és teszi élővé a tó látványát.) Az etimológiai szótár a lélek főnév eredeti jelentéseként a lélegzetet jelöli meg a rokon nyelvekben és a latinban fellelhető lélek–lélegzet kapcsolatra hivatkozva. A Házsongárd live a „lélekzáró rétegek” felnyitásával, a levegő áramlása és a lélek kapcsolatba hozatalával lerombolja a határokat az élő és az életen túli között a test nélküli lélek felé, mintha a nyelv mindkét irányban kiterjeszthető lenne. A nyelv az, amely képes felszakítani a rétegeket, vagy lyukat fúrni, hallójáratot létrehozni a nyelvvel a nyelven túlihoz, a láthatótól a láthatatlanig. Hasonlóan tömörítő funkciójú a „bonszáj” kifejezés is A kertész titkában, ahol a kertész hallgatása a zárt dióhoz hasonlóan jelenik meg, akinek mintha meghosszabbított hangképzőszerve lenne a bonszáj fonetikus leírása, a fa, amely megszólal a fájdalomra a kertész hangjával a kettőjük közti – dióhasonlat által megteremtett – (növényi) érzőkapcsolatban: „a kertész hallgatott, mint egy kifejlett dió. / akkor eredt meg csak a nyelve, s adta ki titkát, / amikor dédelgetett bonszájáról egyesével kezdték / tépkedni a leveleket: / ha félrehajtod a kökénybokor ágait a Palocsay-kertben, / s a megfelelő nyúlüregbe belesuttogsz, / a hangod a Szent Mihály-templom egyik gyóntatófülkéjében / tör felszínre.” (A kertész titka).
A fizika konvencióit végletesen megbontó nyelvi képhasználat („este tíz és éjfél között kikapcsolják a gravitációt / a botanikus kertben. / öt négyzetkilométernyi agyontaposott avar kezd lebegni, / és néhány levél újraélheti a földet nem érés mámorát.” – A súlytalanságról) olyan látványokat tesz hallhatóvá, amelyek a szavak ízlelhetőségét is lehetővé teszik („kigyullad a villanykörte izzó gyümölcse” Piccola Italia, Str. Emil Racovita 20., „ékszermatuzsálemek” – Találkozás az egyszerivel). A realitás és a líranyelv olyan pontokon fedik és teszik természetessé egymást, a képzettársítást, mint például hogy a nyomkövetés során a gyökeret eresztés a kötet kontextusában nemcsak a megállásra, hanem a növényi működésre is reflektál („a Racovita utcából rátértek a Crisan / utcára, ahol a 35-ös szám előtt gyökeret eresztettek” – 8 óra 40 perctől sötétedésig), de a saját konvenciók kiépítése ellenére a líra képi kontrasztjai mégis megmaradnak, és biztosítják a kötet egyik jellegzetes hatásfokát. A Házsongárd live tökéletes példája annak, amikor a borító és a versek mintha mindig is összetartoztak volna: amellett, hogy tematikailag-szemantikailag is kapcsolatba lép a szöveggel a borító, a versek képi és nyelvi anyagának összetétele, az egymás mellé helyezések kontrasztokat hoznak létre, amelyek így a szavak ízét is felerősítik. A szavak ugyanúgy az érzések médiumaivá válnak, mint a napraforgó, amely az érzéseit növeszti a sötét szoba falai között a magokban: „a sötétzárkában nevelt növény / kalapjából szedjük ki az érettebb magokat. / kínáljuk hosszan. hallgatózzunk, miként roppantják / össze a vézna héjakat a fogak. / feltétlenül kérdezzük meg: milyen ízű, neked milyen ízű / mondd?” (Sötétzárka). A kérdés helyén az ízzel kellene válaszolni, mégis a vers egésze kell, hogy itt kitöltse a helyet, így a kérdés, a szavak üres helyet biztosítanak, hallgatást, a válasz sűrűsödési lehetőségét. A kérdés üres, mert a megszólított a médiuma, az ő nyelvi kifejezése a hordozója a magba kódolt érzelmeknek, ahogy az ízzel a testében tárolja azokat: a nyelvet, amelynek meg kellene szólalnia, de nem történik meg, csak az ízlelésre történő ráhallgatás („hallgatózzunk”). Egy másik érdekes példa lehet a Visszahozza neked című vers, melyben a zene és a tápanyag felcserélhetővé válnak, és a táplálkozás feltételévé a hallás válik, mely formálja a biológiai organizmus alkalmazkodását a környezetéhez: „a hétszáz grammos koraszülöttnek Bachot játszottak / az inkubátorban, / gépi méhhang helyett / prémium tápanyagtartalmú, zsíros barokk zenét. / csodálkozol, hogy most vegyesen bújnak elő / ínyéből a maradandók és a tejfogak? / csodálkozol, hogy pórusai hangokra táguló fülek?”.
Az egész kötetre jellemzőek a folyamatos mediális átjárhatóságok különböző módozatai, melyekhez a transzporteszköz a nyelv maga. A Kolozsvári metró explicit és implicit módon felsorakoztatja az átjárhatóság összes lehetőségét: átmenetet a biológiai organikusság (tüdő), a tárgy (hangláda), a növény és hangszer (az orgona mint hangszer és mint növény is értelmezhető), a szakrális túlvilág és a múlt (a temető jelenléte és egyben a múlt megidézésének lehetősége) között. Néhány példát idézve a kötet más pontjain is felmerülő mediális átjárásokból: „a szememről a számra helyezem át a súlypontomat” (Isus és Lazar útja a December Huszonnegyedike sugárúton); „belekiáltjuk bizonyos tárgyakba útraváló / szavaid” (Játék a kriptában); „keserves bégetés a gyapjúkabátjainkba zárva” (Találkozás az egyszerivel); „az a sípolás egy életre beköltözött valamelyik fogába. / ott lüktet tovább / ezentúl a gyanúsítás sajgó hangja. / fogva tartja, mint rágást a száj” (Meggyanúsítás fémdetektorral); „párologtatja ki bőrük a találkozást, / forgassátok egymás felé papírjaikat a cikcakkos / EKG-görbékkel: / csapzott fenyő alakját adják ki együtt” (Karácsonyi ajándék); „ahogy csőrével belezi a fát, és húzgálja a kukacokat, / mint egy tangóharmonikát. a kopogást talán morze- / jeleknek hiszik a konspirációs szobában. hosszan elemzik / a hangsort őzek legelnek a könyvespolcról. látom a Szamosban / fürdeni Kafkát” – Látom a Szamosban fürdeni Kafkát). A nyelvtároló médiumok valamilyen lyuk, cső vagy üreg légáteresztő-nyílásával teremtik meg a hangközvetítést, a nyelv dekódolhatóságának lehetőségét, akárcsak ahogy a levegő jár a hangképző üregekben: mintha csak a levegő – a mindent kitöltő és mindennel érintkező – tartalmazná a meghallhatót és a hangképzőszerveken lejátszhatót, „mert a lehelet nehezebben idomítható”
(A személyazonosság ellenőrzése). A lélek és lélegzet kapcsolat is erre erősít rá, mintha a levegőben a lélek tartalmai is jelen lennének: nemcsak a túlvilági és emberi létezők kapnak lelket, hanem a tárgyak és a natúra is.
A Kolozsvári metró lég(zés)hálózata, a levegő és a nyelv áramoltatása egy (le)hall(gat)ható teret rajzol ki, ahogy egy város utcái is felépülnek. Hasonlóan a kötet is átvilágítja Kolozsvár tereit az omnipotens megfigyelőjével, de ez a megfigyelés túllép időn és téren, mintha a múlt rétegei egymásra rakódva válnának jelenszerűvé. Ismert, de már halott kolozsvári lakosok nevei merülnek fel, és lényük esszenciálisan sűrűsödik a versnyelvben. Referenciálisan megjelölt várossal és személyekkel dolgozik a kötet, de a líranyelv mégis leválaszthatóvá válik jelöltjeiről, és önműködésbe lép anélkül, hogy ismernénk a referenciát. Egy olyan térkihallgatásról lehet beszélni, amely a benne foglaltak (élő organizmusok és tárgyak) nyelve hallásának összességéből épül fel.
A lírai hangot feszélyezővé teszi a mindenre kiterjedő kihalló képesség, mintha mindenhol jelen lenne, és képes lenne nyelvileg dekódolni az egész teret, akkor is, ha a benne foglaltaknak nincs humán nyelve, sőt a túlvilág határait is feszegeti, hatalma kiterjed a téren és időn túlira. A lehallgatása többször előfordulóan a csatornázás, a csövek, a lyuk képi metaforikája körében érvényesül. (Egyik legerősebb példa erre A Mátyás-szobor vallatója voltam.) Ez a csatornázó lehallgatás és beszédképzés akkor válik a legdinamikusabbá, amikor a nyelvi megszólítás maga épít utat az olvasóhoz, és alkotja meg saját hangját benne, hogy közben elmondhassa, milyen ez a „te” vagy időnként „ti”, aki(k)be beleszüli magát, akárcsak a köldökbe („belebeszélni a köldökébe, mint egy sokadik / fülbe / majd belehallgatni, / hallgatni, ahogy mindenki beszél, aki / belebeszélt már oda egyszer” – Andrea Apartments, Str. Baba Novac 1.) vagy
a kisajkakba, és azzal együtt egy implicit módon rejtett virágba és szájba („a kisajkak összetapadt szirmai közé / suttogom”– Piccola Italia, Str. Emil Racovita 20.) történő beleszólásban bent hagyott hanggal. A megszólított „te” erősen identifikált, tehát a befogadó számára szűkíti a teret a hanggal történő azonosulásban. A megszólítások mintha célzottan alakítanának ki egy inkább feminin „te” identitást, amely előfordulóan a szerelemmel kapcsolódik össze, párbeszédbe lépve a kötetben ismétlődő pajzán utalásokkal.
Az élettelen és a láthatatlan élővé és ezzel együtt hallhatóvá tételének egyik példája a kötet: mintha a megszólaltatás lenne az élet és egyáltalán a jelenlét feltétele. A túlvilági áthallgatások értelmet adhatnak a címben szereplő temető élő felvételének, ahogy a piros téglalapban szerepel a „live”, mint egy élő közvetítés sarkában: valami olyan élőnek a közvetítése történik a nyelv által, ami már halott, akárcsak az olvasás során a rögzített nyelv feltámasztása és egyszeri élő felvétellé tétele a befogadóban a hangadással. A konvencióbontó kontúros képzettársítások talán a határok felszámolására is reflektálhatnak, ahogy a világok közti átjárók is létrejönnek az elválasztó rétegek leomlasztásával. A szövegesülés feltámasztása is előtérbe kerül a „live” piros felvillanásával. Főként azért is lényeges a rögzített szöveg és a lejátszásban lévő dinamikus felvétel kontrasztja, mivel a versek gyakran visszatérő elemei az írásra utaló tárgyak (például írógép, levél, könyv). Továbbá a megszólalások, a lehallgatott beszéd írásképe dőlttel szedett, ezzel jelölve önnön leírtságát, ugyanakkor mintha ez az írott rész több alkalommal is a kimondásnak egy másik szférájára utalna, a lehallgatottra: a rögzíthető, de mozgásban megszólaltatható, átkódolható nyelvre („az írógépek rabosítása után a kitárt ablakhoz toltuk / mi is a zongorát. / végigsimítottam a lakkozott fedélen, s a tejfehér / billentyűkre / az ábécé betűit kezdtük felfesteni. / írj hát vele, kérlek, mint most mindenki más. / […] / mi azonban tudtuk, hogy csak meg kell tanulnunk / a fülünkkel is / olvasni immár.” – Írj hát vele, kérlelt). A „live” élő lejátszást jelölő funkciója konkrétan a film és fénykép mediális fénytároló képességével kerül kapcsolatba a Janovicsban, mintha a korábban már említett levegőben tárolt nyelv most a szintén – biológiai organikusságú metaforába épített – csövekben vezetett fényben tárolódna képek formájában, melyeknek a Kolozsvárt átitató Szamos az indikátora: „a fedélzet szájából szűk torok vezette le a fényt a gőzös / gyomrában őrzött díszletekig. / kizárólag újholdkor a Janovics matrózai ember nagyságú / filmszalagokat tekertek fel a két oldalsó lapátkerékre, / és a gőzös egy pillanatra megforgatta a Szamos lágy tajtékú / előhívó-folyadékjában a filmet”.
A felvételszerűség az ismétlésekkel is folyamatosan újraértelmeződik: mintha a szövegszerű rögzítettség, az újraolvasás lehetősége lenne az ismételt kifejezésekben, egységekben, szerkezetekben. Az új kontextusban átértelmeződnek az ismétlések, ahogy a versek is a befogadóba kerülve: az élő lejátszásban mindig változtatják interpretációs lehetőségeiket. Ennek izgalmas példája, amikor a tematikai ismétlődés a nyelvi kifejezésmód változásával átalakítja szemantikai és lírai tartalmait az egymás után következő Első házkutatás, Második házkutatás, Harmadik házkutatás, Negyedik házkutatás című versekben. Az ismétlés tematikusan és bizonyos szavak és szerkezetek visszatérésében figyelhető meg. Emellett a nyelvi ritmusosságban is érzékelhető, melynek egyik erőteljes példája a Nászéjszaka a Belvederében. Az ismétlések olyan hallhatóságot eredményeznek, mint a varrás öltései, olyan lehallgatásról van szó tehát, amely a „dobhártya-visszavarrás alatt” vagy a lélegzet ritmusában érzékelhető. A Kolozsvári metró soráthajlásaiban is megfigyelhető az ismétlés a szintaktikai szerkezetekben, ahogy a névelő („a”) és a hozzá kapcsolódó főnevek gyakran a sorok elejére kerülnek (néhány helyen pedig szándékosan a sorvégre esik a névelő), mintha az egyszótagú szó rövid hangzása ritmikusan dobolna vagy szúrna bele a dobhártyába a sorok elején és néhol a végén, „enyhe földmozgást észleltek a Házsongárd szeizmikus / térségében” (Hervay). Az egész kötet színre viszi az ismétlő varrást, a hártyán dobolást, a beszúrásokat, a szöveg felsértését, hogy közben lehetővé váljon a szúrt lyukakon keresztül Kolozsvár lehallgatása.
Korpa Tamás: Házsongárd live, Kalligram, Budapest, 2022.
(Megjelent az Alföld 2023/2-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Normal Gergely grafikája.)
Hozzászólások