Egy alma határai
Nemrég úgy döntöttem, hogy csakis kifelé
figyelek, nyugtalan kedélyem csillapodását
reméltem tőle, ezért a környezet minél akkurátusabb
és érzelemmentesebb leírására törekedtem.
Mindegy, mire, csak ne az elhatalmasodó
pánikra koncentráljak. Nem gondoltam, hogy tartozna
nekem bármivel is a természet, mely adósságát
úgy volna hivatott törleszteni, hogy újabb és újabb
hasonlóságokat enged fölfedezni önmaga
és saját belső tájképem között. Éreztem,
amit látok, nem elmém vetíti elém, mint valamely
fantáziaképet. Tudtam, ez körülöttem a meztelen
valóság. A szék, az ágy, az asztal mozdulatlansága,
a bútorok sima, közömbös felülete vagy az utcai
kandeláberek makacs vonakodása megnyugtatott,
megbízható visszahúzódásuk nem fenyegetett
váratlan meglepetésekkel. Ám ha csak egy pillanatra is
hagytam, hogy figyelmem elbóklásszon,
és mint a hullám tajtéka, önmagába visszaforduljon,
a koszos habként fölkúszó pániktól rögtön
erős szédülés és émelygés fogott el. Megtántorodtam
hídon, bástyafokon, mint akit halántékon ütöttek
egy súlyos, tompa tárggyal, és a fejsérülés
hatására egyensúlyérzéke megzavarodott.
Nyár elején még mindig a szimmetriában kerestem
a választ. Nyugalommal töltöttek el a párhuzamos
szakaszok, a fegyelmezett, egyenlő felosztások.
Ébren nem mertem befelé tekinteni, jobbnak láttam
inkább továbbra is a külső részletekre koncentrálni.
Igyekeztem úgy alakítani, hogy gondolataimat
az objektív belátások uralják, és ne önkényesen
csapongó, homályos szimbólumok. Ha már
a nyelvet mint közvetettséget nem tudom kiiktatni
a megfigyelésből, legalább jelentse minden dolog
önmagát, és ne támadjanak rám a fantázia sötét
zugaiból a képes beszéd obszcén alakzatai.
Egyik délelőtt megpróbálkoztam a kastélypark
tárgyszerű leírásával, de rendre az idealitások ködös
terepére tévedtem, így küldetésem ismét kudarcba
fulladt. A kertben bóklászva tekintetem végigjárattam
az arányos testeken, letapogattam zártságukat,
áramvonalas, fehér vagy mohától zöldellő felszínüket,
de a szemlélődést csak addig élveztem, míg nem tudtam
pontosan, mi az, amit nézek. Addig leltem benne
örömömet, míg a tárgyak tulajdonságai nem váltak
külön egymástól, hanem egybefüggő masszaként
kavarogtak az anyag belsejében. Nem akartam
semmilyen konkrétumra gondolni, igyekeztem
elfelejteni a kategóriákat, csak az előttem álló
szobrot akartam nézni, a faragott követ csupasz
valójában. Nem szerettem volna tudni, kit hoz közel,
ki az, aki már nincs jelen, de egykor ott volt,
vagy soha a valóságban nem is létezett. Nem érdekelt,
kinek a rózsaszín, langyos húsát kell beleképzelnem
a hideg, élettelen anyagba, hogy előttem megjelenő képe
csak mint áttetsző fátyol, puszta hiány lebegjen.
A kastélykertben barangolva folytattam lehetetlennek
ígérkező küldetésemet. Kizárni minden előítéletet,
lerázni magamról korábbi tapasztalataim igáját,
noha ez engedelmes jószágként egy újabb makacs
módszer karámjába terelt. Újra és újra megkíséreltem
egyszerre jelen lenni, közvetlenül átélni azt,
ami számomra valóságosként megmutatkozik,
és mégis benne maradni a pozícióban, ahonnan
vizsgálat tárgyává tehetem saját észlelésemet.
Mindezt anélkül, hogy a ráeszmélés utólagossága
kiszakítana a jelenben érzékeimhez tapadó
élmények sodrából. De hogy tudnék a jelen pillanatban
maradni, és nem utólag visszatekinteni a történtekre,
ha óhatatlanul a nyelvvel kell körülírnom mindazt,
amit látok, ha egyedi tapasztalataim megnevezésére
általános fogalmakat vagyok kénytelen használni?
Ebéd után gyakran tettem hosszabb sétákat a kastélyon
kívül. Előszeretettel barangoltam a tóparti ösvényeken,
élveztem, hogy egyedül vagyok, mégis azt kívántam,
bárcsak valaki titokban követne. Úgy éreztem,
csak akkor vagyok jelen, ha valaki figyelmével
kitüntet, ha felbukkanásával lyukat üt a térben,
amin keresztül távolságaim eliramlanak. Akkoriban
minden erőmmel azon voltam, hogy megértsem
magam. De mint egy fordított Láertész-szemfedő:
amit nappal sikerült kibogoznom, azt álmomban
újra összecsomóztam. Motívumaim egyre kuszábbá
váltak. Míg ébren, mint egy ünnepi vacsora előre
eltervezett ültetésrendjében, tudtam, mely névtáblák
mögött mely vendégek foglalnak helyet, és mi alapján
ültettem őket sorba, addig éjszaka a rend fölborult,
és átláthatatlan káoszba fulladt. A vendégek elkezdték
önkényesen elbitorolni egymás helyét, ezzel jókora
kavarodást okozva a fölszolgáló személyzetnek.
A nevek mögött a vendégek állandóan cserélődtek,
és csupán alkalmi megegyezés kérdése volt,
hogy az, akit az imént Maxnak hívtak, most hirtelen
Theodorként mutatkozott-e be. Olykor azonban érezni
lehetett valamiféle ősi összetartozást név és vendég
között, mintha mindig is ezen a néven ismertük volna,
még ha csak futólag is, és mintha föl-fölbukkanó
homályos alakként kezdettől fogva része lett volna
a társaságnak, csak azt nem tudtuk pontosan,
ki ő valójában, és honnan ismerjük. Megrázkódtatásom
hullámokban, utólag érkezett. Szégyelltem
magam elragadtatásom miatt, de arról is
meg voltam győződve, hogy az őszinte rémület
és az együttérzés átalakuláshoz vezet, a fordulat
bennem valós felismeréshez. Ugyanakkor tudtam,
a zseni művészete nem lehet olyan, ami kiiktatja
az értelmet, és csupán az érzelmekre hat, olyan,
mely túl olcsón ígér megrendülést. Wagner zenéjét
hallgatva gyerekkori szorongásaim jutottak
eszembe, mikor álló nap kezemet imára kulcsolva
jártam föl-alá a konyhában, és karjaim úgy lógtak le
a nyakamból, mint egy hús-vér rózsafüzér.
Egy végtelenre nyúlt ima belsejében éltem,
melyben kényszeres, nemi jellegű fantáziáim
szakadatlan szégyenérzettel töltöttek el. Hajnalban,
mikor zaklatott álmomból fölriadtam, a lángoló ég
előterében sötétlő fenyők elüszkösödött keresztek
voltak a Golgotán. Miből fakad ez a lenyűgözöttség?
Mi lehet az, ami oly hatalmas vagy számos,
hogy képzelőerőmmel föl nem foghatom, eszemmel
mégis képes vagyok elgondolni? A lenyűgözés
tárgya én magam vagyok? Vagy vegyük példának
egy alma határait. Meddig alma egy alma? Fejben
addig forgatom a sárgáspiros, ütődött héjú gyümölcsöt,
míg le nem hámlik róla minden esetleges, individuális,
kézzel fogható tulajdonsága: nem sárgáspiros,
nem is ütődött többé, mintha a képzelet kése addig
hámozná, míg ott nem marad csupaszon, önnön
lényegeként, akként, amiként minden alma alma.
Szigetszabály
Az elefántborjú ormánya, mint a kisgyermek keze,
aki, hogy megismerje a dolgokat, mindent
a szájába vesz, határaival körülkeríti őket,
így rendezi világát magában be. Szervei még
aprók, akár a törpe elefántnak, melynek
zsugorodásáért az élettér drasztikus csökkenése
felelt. A gyerek teste tehát apró sziget,
belsőjében epéje, lépe, mája összetöpörödött
elefántok. Az elefánt, látjuk, a szinesztézia helye.
A szaglás szerve egyúttal a tapintásé. De, ahol
az ormány volt a koponyán, most tátongó hiány:
az orrlyuk és a szemgödör szerepet cseréltek
egy évezredekkel ezelőtt fölkavart arcban.
Vagy mintha az ormány rugalmas, mozgékony
mása volna a parázstól izzó, kihegyezett rúdnak,
mellyel kiszúrták a homlok közepén ülő egyetlen
Küklopsz-szemet. Az elefánt, mondják,
bölcs, nem felejt: mintha már az újszülötté is
aggastyán ráncos bőre volna. Még emlékszik rá,
mikor egy ősi faj kihalása hősmítosznak adott életet.
Az elefánt körülöttünk egyre kisebb sziget.
Benne szabály szerint zsugorodunk, mint a máj.
(Megjelent az Alföld 2023/2-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Normal Gergely grafikája.)
Hozzászólások