„De lenn a földön van az ég.”
(Petőfi Sándor: Pacsirtaszót hallok megint)
Azon az éjszakán sűrű pelyhekben esett a hó, akkor még létezett igazi tél. A Kiskőrös körüli pusztákat Kosztolányi Dezső szerint teljesen befödte a hóréteg, sötétség borult a tájra, a hold sem világított. Legalábbis így érzékelteti Kosztolányi a Petőfi Sándorka című novellában. Szilveszter éjszaka, újévre virradó, a kisfiút már 1823-ra írták be.
A színhelyen felvonulnak a szereplők, a válogatás Kosztolányié. A császár atyáskodik, Metternich, a római arcélű kancellár elegánsan, franciául tárgyal, gróf Széchenyi István ábrándosan emlegeti a lóversenyről írott tervezetét. És magyarul beszél, hibásan, de magyarul. Fiatal joghallgatók járnak kinn az utcán, elhallgatnak, ha osztrák őrség közeleg.
A kunyhók világa, a puszta, írja Kosztolányi, „lelketlen, lapos, unalmas”. Valahol távolabb egy ötéves kisfiú alszik, Arany Jánoska, s egy másik ötéves, árva gyerek, Tompa Misike. Öregurak pipáznak, nemes kisasszonyok ólmot öntenek. Mi jön ki, milyen jövendőbeli? Svalizsér! (Jókai Mór használja ezeket a szavakat: Cserepár, Svalizsér, osztrák határőr, rendőr. Ma már nem él egyik sem, a magyar fogalmak között biztosan nem.) A bakter rekedten kiáltja: „Tizenkettőt ütött az óra”.
Itt jelenik meg a csecsemő, fájdalmas lélegzéssel ocsúdva a semmiből az életre: „Vad csodálkozás az arcocskán, nem nagyobb, mint lesz valamikor, a haláltusakor.”
De hiszen éppen erről akartam írni. A csecsemő mellett apja, Petrovics István s az anya, zilált hajjal, „halotthalványan”. Ott suttognak körülötte, a bakter, a kisbéres, a bábaasszony, a papné; gondolom, a pap lutheránus. Eltávozóban a kicsiről beszélnek. – Nem sokáig él – mondja a bábaasszony. – Sokáig él – mondja a papné.
Kosztolányi kérdéssorozata, mint a mennydörgés. Miért némul el a nemes kisasszony? Miért szólal meg a joghallgató? Miért villan fel gróf Széchenyi István szeme? Miért ujjonganak a börtönben a rabok? Miért néz a kancellár a gyertyákra, amelyek föllobognak? Miért fordul meg ágyában a császár?
Válasz helyett titok. Mindenki alszik, a kisded is, belefáradt a sírásba. Lélegzésében, írja Kosztolányi, benne van a világ. És igen, a csodálkozás is, a haláltusa előérzete. És benne egy távoli, 21. századi, szerénytelen üzenet Bem tábornoknak: ne engedje lóra ülni a költőt, erősen tiltsa le onnét, az ő helye nem a csatában van, hanem az íróasztalnál vagy a kemencepadkán.
(Megjelent az Alföld 2023/7-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Gonda Zoltán munkája.)
Hozzászólások