Négy országban érzem magam otthon: Magyarországon, Svédországban, Norvégiában és Angliában. Ezeknek az országoknak beszélem a nyelvét. Megértek minden feliratot, tudok beszélgetni a buszon vagy a zöldségessel. És itt vannak barátaim. Magyarországot minden évben meglátogatom. Itt laknak a rokonaim, de sok régi barát és kollega is van. Ezért imádok ott lenni.
A hadiszállásom Debrecenben szokott lenni, mert itt él az édesanyám, és a legtöbbet itt publikálok (Alföld, KULTer, Szkholion). Huszonegy éve járok oda minden évben. Azóta élek ugyanis Svédországban. Debrecen amúgy is a szívem csücske. Ugyan Csengerben születtem, és ott éltem tizennégy éves koromig, és aztán Hajdúböszörménybe kerültem el, de Debrecenben születtem újjá. Ott kezdtem el megjelenni is. Akkor még az Egyetemi Életben. Tóth Dénes szerkesztette a lapot, és Fucskó Miklós volt az irodalmi rovat szerkesztője. Volt stúdiója is az irodalmi rovatnak, ahol időnként összegyűlve egymást inspiráltuk. Onnan küldtem el a jelentkezésemet a Sárvári Diákírók Találkozójára Szénási Miklóssal. Mindketten bejutottunk. Az Egyetemi Élet szerkesztősége a Nagyerdőn volt az egyik egyetemi kollégiumban. A stúdiós találkozók gyakran értek véget a Leveles csárdában vagy a Halközben, ahol a sarkon volt egy hírhedt kocsma.
Az Egyetemi Élettől és a Sárvári Diákírók Találkozójáról egyenesen vezetett az út az Alföld folyóirathoz, amelynek szintén volt – és azóta is van – stúdiója. Az Aczél Géza vezette szerkesztőségben Keresztury Tibor és Mészáros Sándor irányítgatott minket. Megjelenhettünk a lapban, és összeállítottunk antológiát is. Abban az időben komoly tehetséggondozás volt az Alföld szerkesztőségében. Akármikor bemehettünk, és jártunk is be. Minden évben megrendezték az Irodalmi Napokat, ahol mi, fiatalok is lelkesen részt vettünk. Emlékszem, akkori nagy írókkal pogácsáztunk és pálinkáztunk együtt a szerkesztőségben, vagy vacsoráztunk a Gambrinusz étteremben. A konferenciákat a Kölcsey Központban és a DAB-székházban tartották. Minden évben nagy viták törtek ki az Irodalmi Napokon az urbánusok és népiesek között. És minden évben várhattuk Nádudvari Nagy János (bácsi) felszólalását, aki fekete lajbiban járt, és nagy bajusza volt.
A húsz év alatt, amióta Svédországban élek, sok minden megváltozott persze. Ám legnagyobb örömömre Alföld is, Egyetemi Élet is van még. Sőt, az Alföldben egyre gyakrabban megjelenhetek. A Szirák Péter által vezetett szerkesztőségben idén nyáron például vendégeskedtem is Szabó Bernadettnek köszönhetően. A régi sarokkanapé még megvan. Azon ültem anno például Sziveri János mellett, ami meghatározta később a pályámat. Szakdolgozatot írtam a költészetéről, és megismertem a vajdasági irodalmat és azok képviselőit. Közülük sokakkal a mai napig barátságban állok. Például Balázs Attilával, akinek a Libegő című irodalmi műsorában szerepeltem az Újvidéki Rádióban. Ebből a szövegekből állítottuk össze a Libegő című esszékötetemet.
Szóval a sarokkanapé. És a könyvesszekrények, amelyek a mostani nyáron is nagy kincseket rejtettek. Kaptam példányokat korábbi Alföld-számokból, hogy legyen mit olvasni az új hazában is. A szerkesztőségi szobák azonban üresen álltak, nem voltak bent a szerkesztők, mert ők már főleg otthonról dolgoznak. Nem volt hangos vita vagy cigarettafüst sem. És a pogácsa–pálinka kombó is hiányzott.
Valahol máshol van az irodalmi élet Debrecenben. Az eseményeket az Alföld, a KULTer, az Irodalom Háza, a Méliusz Könyvtár, a MODEM és az Egyetem szervezi. Kimennek az olvasók közé, és sok az irodalmi est. Ezeken szeretek ott lenni. Olvasókörök, felolvasóestek, lapbemutatók, könyvbemutatók vannak. Ez mind pompás! Mintha felpezsdült volna az élet a vidéki nagyvárosban. A füstös kocsmák helyett könyvtárakban, múzeumokban hallgatunk szerzőket, vitatunk meg irodalmi kérdéseket. Kevésbe urbánus–népies viták ezek persze. Nem érezhető a vidék (Debrecen) és Budapest ellentéte, hiszen az Alföld is az egyik legfontosabb irodalmi orgánum Magyarországon. Jó nagyon a régi-új barátokkal találkozni. Beülni egy sörre például az Inkognitó nevű kocsmába.
Lapis József és Láng Orsolya új könyveit mutatták be a Méliusz Könyvtárban. Az est után elsétáltunk ide, az Inkognitóba. Ott ültek a szerkesztők, a szerzők és az olvasók. Kellemes nyári este volt, érezni lehetett a nyíló hársfák illatát. Fogyott az alkohol és a cigaretta. Mindenféléről beszélgettünk az éjszakába nyúló bulin. Remek volt számomra magyarul is beszélni az irodalomról. Pedig Svédországban is rendszeresen részt veszek irodalmi esteken. Uppsalában élek, ami szintén egyetemi város, és nagyon sok a kulturális esemény. Tagja vagyok írókörnek, járok könyvbemutatókra, vannak irodalmár barátaim. A norvég irodalmat is ismerem valamelyest, fordítok norvégból. Angolul is olvasok. Szóval nincs hiányom irodalomból kint sem. De írni csak magyarul tudok, hiába próbáltam már más nyelveken is. A magyar az anyanyelvem, és ebben érzem magam a legotthonosabban. Még talán álmodni is csak magyarul szoktam, hiába telt el jó húsz év.
Jó hazajárni Debrecenbe, második szülővárosomba. A pályám kétszer indult. A második belelendülés szorosan kapcsolódik az Alföldhöz és a KULTerhez. Nagy segítségemre volt például Áfra János vagy Lapis József, akiknek az első verseskötetemet, az Ilyen svédet köszönhetem. Olyan vagyok, mint a főnixmadár, amely Debrecen jelképe is. Időnként fel-feltámadok újult erővel, mint a debreceni irodalom is.
(A borítókép Áfra János fotója.)
Hozzászólások