A zene nyugatról jön
Apám szerint a miénk volt a legjobb videómagnó a lakótelepen. Elegáns fekete doboz, digitális kijelzővel, apró gombokkal. Panasonic, japán minőség, minimalista dizájn, tekerőtárcsa, PAL, SECAM. Egy nyugatnémet magazin tesztjén negyedik helyen végzett az 1986-ban piacra dobott videólejátszók között. Az újságot a dohányzóasztal polcán tartottuk, apám büszkén mutogatta minden vendégnek. A használati utasításból (Bedienungsanleitung) egy szót sem értett senki a családból, hónapokig tartott, mire rájöttünk, hogyan lehet beállítani rajta az időzített felvétel módot. Ceruzával írtuk fel a kazettákra a filmcímeket. Kitörtük a biztonsági reteszt, aztán polimerszalagot ragasztottunk a helyére, ha le akartuk róla törölni a felvételeket.
A videómagnót Svájcban vettük, amikor 1987-ben meglátogattuk a rokonainkat. A sárga Wartburggal minden parkolóban megálltunk, hogy hűtsük a motort, a nyugatnémet nyugdíjasok elnéző mosollyal bámultak ránk a Volkswagenekből. Apám egy idő után nem bírta a nyomást, és letértünk az autópályáról a kisebb forgalmú, lassabb autóutakra. Tuttlingen, Donaueschingen, Titisee, egymást követték az olyan települések, amelyekről azelőtt soha nem hallottunk. A rokonaink 1981-ben disszidáltak az országból. A nagynéném a jugoszláv–osztrák határon szökött át, miközben nagybátyám a szurkolói géppel kiutazott a Svájc–Magyarország vb-selejtezőre (2:2, 1981. április 28., Luzern, Allmend stadion, gólszerzők: Sulser [2], ill. Bálint, Müller), majd a meccs után meglépett a csoporttól, a család később Bázelban egyesült. Mi nehezebben jutottunk el hozzájuk a német mellékutakról. Miután harmadszor is eltévedtünk, apám követni kezdett egy svájci rendszámú autót, ami végül elvezetett bennünket a határállomáshoz. A barátságtalan svájci határőrök darabokra szedték a Wartburgot, de anyám könyörgése meghallgatásra talált, a nagynénémnek ajándékba vitt Neoton Família-lemezek túlélték az utazást.
A Wartburgban Kitt géphangja szólt hozzánk, az erdőben láthatatlan ragadozók voltunk, a bőrünk alatt áthatolhatatlan páncél. Utáltuk a vietkongokat és a politikusokat, Sylvester Stallone szikrázó szemei voltunk. Az újra és újra átmásolt kazettákon egyre homályosabb lett a kép, a hangfoszlányokból alig értettünk valamit. Rongyosra néztük a kedvenc filmjeinket, a végén már az alámondásos filmekre is ráfanyalodtunk. „Fogd be a pofádat, vagy be akarsz feküdni abba a koporsóba, amit húzol?” (Django, 1966). A legnagyobb hatással mégis az a videókazetta volt ránk, amelynek a címkéjén mindössze annyi szerepelt: MTV (ejtsd: emtíví). Az egész anyám ötlete volt. Miközben engem apám egyik autószalonból a másikba vitt, hogy Audi- és Volvo-prospektusokat gyűjtsek, anyám úgy próbálta ki a videómagnót, hogy a nagynénémék bázeli lakásában felvette a kedvenc számait az MTV-ről.
A 180 perces kazettán a nyolcvanas évek közepének legnagyobb slágerei szerepeltek, az első húsz klip sorrendjét egy időben kívülről tudtam. A gulyáskommunizmus lakótelepi sivárságában nem ehhez szoktunk, New York, Los Angeles, Párizs, ezek voltak a forgatási helyszínek. Gyerekként lenyűgöztek a fülbemászó refrének, a színes ruhák, az évtized tökéletes férfi- és nőideáljai, de legfőképpen a klipekből áradó szabadság. A korszak zenei sokszínűsége csak utólag látszik, a Walk Like an Egyptian (The Bangles), a Venus (Bananarama) vagy a Karma Chameleon (Culture Club) számomra megmaradt bájos kis popdalnak, a Pet Shop Boys, a Duran Duran vagy az Orchestral Manoeuvres of Dark hatása ugyanakkor máig tovább él a különböző szintipop műfajokban. (A Depeche Mode élt akkor és él ma is.) Ikonikus alakként tűnt fel a színen Falco a Rock Me Amadeusszal (egy újabb helyszín: Bécs!), és hol voltunk még akkor az Out of the Dark (1998) sötét zsenialitásától. A VHS-kazetta egyik legutolsó száma volt az abszolút csúcspont: a Princes of the Universe, a Queentől. Abban a dalban minden megvolt, ami miatt a Queen – számomra – minden idők legnagyobb zenekara. Már-már metálos lendület, összetett témák, Freddie Mercury hangja és karizmája. Akkor még nem tudtuk, hogy egy évvel később az énekest HIV-pozitívként diagnosztizálják majd. A halálhírének napján síri csend volt a panellakásban, apámat soha nem láttam még olyan szomorúnak, mint azon az estén.
*
1988, ugyanaz a kilencedik kerületi lakótelep. A haverjaim kölcsönadnak egy magnókazettát, amire ceruzával írták fel az összes infót, de a poénból kitalált zenekarnév (Marcangolók) és a kitalált számcímek (A kőbaltás ember és társai) alatt még olvashatók voltak a kiradírozott feliratok: Ossian, Acélszív. Ettől a naptól kezdve elnyelt a metálzene végtelen bugyra és mocska, romantikája és lázadóhajlama, konzervativitása és nihilizmusa. Tetszett, hogy a műfaj a társadalmon kívüliséget szimbolizálta, valami konok, őszinte dacot a kommersz, racionális, de leginkább képmutató világgal szemben. És mennyi formája volt az ellenállásnak! Lázadás volt a bőrdzseki (heavy metál), a hajlakk (glam rock), a véres trancsír (death metál) és az okkultista szimbólumok (black metál) használata is.
Kamaszkoromban néhány év alatt végigpörgettem a legfontosabb metálirányzatokat, így jutottam el a klasszikus heavy metálon keresztül a thrash metálig, majd onnan a doom/death/black/industrial zúzásokig. A legtöbb időmet a zenehallgatás töltötte ki, kiegészítve az újság-és fanzine-olvasással, a lemezboltokba járással (Headbanger, Elektromos Krokodil, Metál Bunker, Solaris). Minden műfajból fel tudnék sorolni olyan lemezeket a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójáról, amelyeket néha ma is meghallgatok, időtállónak érzek. (A teljesség igénye nélkül: Iron Maiden: Somewhere in Time; Slayer: South of Heaven, Sepultura: Arise; Atheist: Unquestionable Presence; Obituary: Cause of Death; Carcass: Necroticism; Death: Human; Cynic: Focus; Soundgarden: Badmotorfinger; Alice in Chains: Dirt; Godflesh: Pure; Anathema: The Silent Enigma; Faith No More: Angel Dust; Voivod: Dimension Hatröss; Jane’s Addiction: Ritual de lo Habitual; Danzig: III.)
„Metálosnak lenni” bizonyos értelemben meghatározta az identitásomat, de az azonosulástól messze jártam. A külsőségekkel soha nem tudtam mit kezdeni, műbőrdzsekim nem volt, ahogy fehér, magasszárú tornacipőm sem. A kedvenc zenekaraim logóját egyszer felrajzoltam filctollal egy farmerdzseki hátára, de nevetségesnek éreztem magamat benne (az osztálytársaim is annak tartottak). Nem akartam pogózni, nem ittam sört, és soha nem tudtam kimondani azt a szót, hogy fémzene vagy banda. A kezdetektől fogva izgattak a műfaj határterületei. Vágtázó Halottkémek, Leukémia, Godflesh, Suicidal Tendencies, Jane’s Addiction, Rage Against The Machine – csak néhány olyan zenekar, amely zeneileg gyengébb-erősebb szálakon kötődött ugyan a metálhoz, de a szellemisége már távolabb állt a műfajtól. A zenék beszerzése akkoriban elég bonyodalmas volt: soha nem felejtem el azt a napot, amikor a szüleim 1990 körül bevásárlókörútra mentek a Mariahilfer Strassére. Az indulásuk reggelén azért könyörögtem anyámnak, hogy mindenképpen vegye meg valahol a Faith No More The Real Thing albumát, miután – az akkor már a lakótelepünkön is fogható MTV-n – leesett állal néztem az Epichez készített videóklipet. Egész nap izgatottan vártam az estét, hogy a szüleim végre hazajöjjenek. A reményteli vágyakozás vége az lett, hogy kaptam anyámtól egy tábla Toblerone csokoládét.
*
1993 őszén aztán én is eljutottam Bécsbe (saját jogomon), miután megnyertem a Metal Hammer Magazin és a Headbanger lemezbolt közös verspályázatát. A nyereményem – néhány műsoros kazetta mellett – az volt, hogy elkísérhettem a bolt vezetőjét, Vörös Zolit az egyik beszerzőkörútjára. Egy ismerős, de érthetetlen közjáték (az osztrák határőrök darabokra szedték Zoli kocsiját Hegyeshalomnál) után két bécsi lemezboltban is eltöltöttünk néhány órát. Hihetetlen élmény volt olyan lemezek között böngészni, amelyekről addig legfeljebb csak olvastam, de Budapesten nem lehetett azokat beszerezni. Néha úgy éreztem magam, mintha a paradicsomban lennék, majd rögtön emlékeztettem magam arra, hogy összesen két albumra van pénzem. A kirándulás mégsem az első bécsi kávém vagy a lemezboltok elképesztő kínálata miatt jelentett fordulópontot az életemben.
Bécsben sikerült megvennem a Neurosis Enemy of the Sun című albumát. Akkoriban (tizenhét évesen) egyre inkább komikusnak tartottam a metálzenekarok vértől csöpögő, koponyás-csontvázas képi világát, a Neurosis-borítóban azonban volt valami iszonytató. Egy mumifikálódott katona, a kezéről hiányoztak az ujjak, körülötte lángok. Egymás után kétszer-háromszor is meghallgattam a cédét, de az égvilágon semmit sem tudtam kezdeni a zenével. Két évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy megértsem. Emlékszem az éjszakára, amikor ismét megpróbálkoztam az albummal. Ültem a pestlőrinci szobámban, és mintha belém költözött volna valami abból az energiából, abból a látásmódból, amit a Neurosis képviselt. Újra és újra végighallgattam az albumot, átadtam magam a zsigerekre ható, felszabadító sötétnek. Könyörtelen, radikális, kompromisszummentes zene, az igazi lázadás. Nyolc-tízperces, aprólékosan komponált és hangszerelt számok, amiket bármikor maga alá temethet valami iszamos örvénylés, a káosz féktelen szabadsága. Felkavaró, radikális gesztusok, amelyekről sokáig azt sem tudtam, hogy léteznek. Ültem az asztali lámpa halvány fényében, az olajkályhaszagban. Remegett a ház, mélységek nyíltak a padlón, a falakban, bennem. Tudtam, hogy minden végleg megváltozott.
(Megjelent az Alföld 2025/6-os számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Tillmann Hanna grafikája.)
Hozzászólások