Mezei Gábor: az állomány felszámolása
Mezei Gábor legújabb verseskötetének szövegeit áthatja az apokaliptikus hangoltság – ám ez az apokaliptikusság nem merül ki a köznyelvi, klasszikus „világvégi” képzetekben. Nem pusztán egy katasztrófa utáni, az antropocentrikus perspektívától való elmozdulásában érhető e diszpozíció/állapot tetten – nemcsak az ember hiányában vagy fokozatos eltűnésében –, hanem a textusok mélyebb, a szó eredeti jelentéséhez visszanyúló (ἀποκάλυψις – apokálupsis) működésében: abban, ahogyan ezek a versek valamit feltárnak, nyilvánvalóvá tesznek, kiemelnek a látenciából. Olyasmit, ami eddig rejtve volt – nemcsak a világban, hanem talán a nyelvben és akár a poétikai tudatban is. Ez a nyelvi működésmód – amelyet a kötet szerkesztője találóan egy elszabadult futónövényhez hasonlít („akár az elszabadult futónövény – hol az aszfalt repedése, hol az ég felé kapaszkodik. Benövi a lét omladozó falait, indáival kilazítja a falak tégláit, míg be nem leshetünk a kiürült szobákba.”) – szinte mindent benő, behálóz: kiterjed az élet banálisnak tűnő jeleneteire, a hétköznapi tapasztalat mikroeseményeire is. A versek e gyakran mindennapi keretek között kibomló, mégis olykor tragikus vagy komor fordulatokkal jelentkező történéseket követik végig, szinte tapintási közelségből (fontos a taktilitás, az anyagszerűség Mezei versei számára, csakúgy, mint költészetének előző darabjaiban is, pl.: natúr öntvény [2016], száraztenger [2021]), a nyelvi reflexió és érzéki részletezés, cizellálás révén. Noha ez a burjánzó, mindent átszövő, „beindázó” nyelv gyakran radikálisan randomizáltan működik, a kötet mégis valamiféle rendezettség illúzióját kelti – amire már a cím (az állomány felszámolása) is – több irányból – utal. Ez a rendezettség elsősorban formális természetű: a versek az ábécé struktúrájához igazodnak, A-tól Z-ig, a betűkhöz pedig számok – és gyakran értelmező címek is – társulnak (s.1.1. véletlen növény [68.], p.1.4. a térküret [61–62.], g.2.1. [37.]). Az így létrejövő archívumszerű szerkezet – pontosabban: archiválási és megőrzési rendszer – mintha az egymás mellé helyezés (bár gyakran arra is találunk példát, ahogyan szövegek egymás alá és fölé rendelődnek, megteremtve ezzel mégis valamiféle – kötetbeli, versbeli – narratívát vagy hierarchiát), a lajstromozás és az állományba rendezés révén a tudás, a nyelv és az érzékelés esetlegessége ellen dolgozna.
Csakhogy ez a rendszer éppen saját instabilitását, sőt: önfelszámolódásának, megszűnésének, deaktiválódásának (fontos az informatikai, kibertechnikai metafora!) lehetőségét is magában hordozza. A kötet nyelve – ez a mániákusan mindent katalogizálni vágyó, egyszerre tanúsító és aktív, ágenciával bíró nyelv – a „mindent” igyekszik nyelvileg megragadni. Ez a totalizáló szándék azonban szükségképpen kudarcra ítélt: nem rögzíthető minden egyszerre és maradéktalanul, kiváltképp nem egy ilyen zárt, és rekurzív rendszerben. Így az „állomány” – feltöltése, amennyiben azt adatbázisként értjük – saját lezárhatatlansága felé halad, és amint önnön végéhez ér, ismét újabb elemeket, újabb nyelvi egységeket (verseket, szövegfragmentumokat) kezd el létrehozni, újrarendezni. Ebben az értelemben a kötet – ciklikussággal operáló, a ciklikusságot magában hordozó – működésmódja akár saját médiumát is kérdésessé (mindenesetre, problematikussá) teheti: ha a versek mögött egy öngerjesztő, önmagát újraíró és esetlegesen szerveződő nyelvi gépezet működik, akkor vajon a nyomtatott verseskötet – e hagyományos, lezártságot és fixáltságot sugalló forma – valóban alkalmas médium-e mindennek reprezentációjára? Ez a kérdés nemcsak a kötet medialitását, hanem a nyelv, a szerzőség és az ágencia problematikáját is felveti – ám ezek részletes tárgyalása e kritika kereteit kétségkívül túlfeszítené.
Egy dolog viszont bizonyosnak tűnik: ez a burjánzó, katalogizáló nyelv valóban totális – pontosabban a totalitás lehetőségét célozza meg. Szinte mániákus következetességgel igyekszik közelebb és közelebb férkőzni tárgyához, akár – kissé bővítve a naturális metaforán (kúszónövény) a technológia irányába – egy minden irányba növekedő, mozgó és funkcionáló szenzoriális apparátus. A figyelő tekintet (pontosabban: a nyelv figyelme) tárgyát azonban nem valamilyen – prediszpozicionált – hierarchikus rend vagy esztétikai preferencia határozza meg, hanem a – már említett – véletlenszerűség; a „minden” iránti érdeklődés. Pontosabban: minden érdekessé, feljegyzendővé és így el-/lementendővé válik az apokalipszis felől.
A versek eseményhorizontját rendre valamilyen végállapot vagy végső átalakulás – előtti, közötti momentuma – határozza meg. Olvashatunk egy költözés (feltehetően veszteség vagy szakítás utáni) botrányos jelenetéről (a.1. átmeneti maradék [5–6.], a.1.1. majdnem ismeretlen [7.]), üldöztetésről (i. az üldöztetés szenzációi [43–44.]), különféle balesetekről (b.1.1. meleg, hideg [16.], g.1. rög és rozsda [35.]), műtétek utáni jelenlétszerű lebegésről (h.1. a bizalom vaksága [39.], áramkimaradásról (a.1.2.1. anyag és hiba [9.], vagy akár természeti katasztrófákról (e.2.1. az ártér véglegesítése [29.], e.2.2. a ránctalanságról [30.]). Ezek a szituációk szinte kivétel nélkül valaminek a lezáródását, felbomlását, megszűnését vagy éppen megmutatkozását tematizálják – vagyis apokaliptikusak abban az értelemben, hogy valami olyasmit tesznek láthatóvá, ami eddig rejtve volt. A kérdés ezekben a versekben nem pusztán az, hogy mi történik (tehát, hogy milyen esemény zajlik le a tekintet előtt), hanem az, hogy miképpen rendeződik újra a jelenlét, az élettér, az érzékelés a felszámolódás/átstrukturálódás után. Ez természetesen korrelálhat egy „poszt-apokaliptikus” nézőponttal és ontológiával – az ember utáni világgal –, ám Mezei verseinek különössége mégis az, hogy szinte minden szövegében jelen van valamiképpen, valamilyen formában és minőségben az ember. Vagyis nem a teljes kiüresedettség, hiány és nem-lét állapotát rögzítik, hanem azokat az átmeneti zónákat, amikor az ember még éppen ott van – a történés előtti pillanatban, a történés során vagy közvetlenül azután. A lírai nyelv ezekben a versekben éppen azt járja körül, hogy hogyan lehet tanúja annak, ami egyébként – per definitionem – közvetíthetetlen: a vég, a veszteség, a szétesés (és gyakran a fatális katasztrófa) pillanatszerű tapasztalatának. Itt válik aztán igazán hangsúlyossá a tanúsítás – kifejezetten terhelt – problémája. Ki az, aki képes tanúskodni ezekről a jelenetekről? Vajon lehet-e a vers beszélője pusztán tanú? Nem válik-e a jelenlevő óhatatlanul is részévé, sőt: részesévé a történésnek? A kötet szerkesztője is hangsúlyozza: a tanúsítás nyelvi apparátusa – ez a kiterjedt figyelem, a részletekre, azok anyagiságára, viszonyaira fókuszáló tekintet – talán ellentmond annak az érzékelési módnak, amely ezekben az apokaliptikus szituációkban valójában lehetséges volna (egy beszűkült, a túlélésre összpontosító, esetleg a segítségnyújtás felé orientálódó percepció). Másképp fogalmazva: lehet, hogy a lírai nyelv (vagyis a lírai nyelv által kitermelt fókusz) egyszerre tanú, áldozat és potenciálisan bűnrészes is. Hiszen aki képes ilyen intenzitással jelen lenni, annak jelenléte szükségképpen be(le)íródik a történésbe. Mezei költészete ebben az értelemben nemcsak az emlékezés vagy a rögzítés, cizellálás poétikájaként működik, hanem a jelenlét és a tanúsítás filozófiai, sőt etikai problémájáról való gondolkodást is megnyitja. Ugyanis az állomány versei nem utólagos beszámolókként funkcionálnak, hanem egyfajta nyelvi jelenlétmódjuk van, amely egyszerre dokumentál és teremt, rögzít és felülír – és közben újra és újra megkérdőjelezi saját jogosultságát, hatókörét is.
Ez a fajta jelenlétszerűség – a történés pillanatnyiságának, az érzékelés határán billegő tapasztalatnak a nyelvi megragadása – tehát Mezei kötetének egyik legnagyobb erőssége. Több szövege is ennek az intenzív, szinte testi közelségű prezenciának a megteremtésére törekszik, méghozzá úgy, hogy közben nem simul bele az „élmény” narratívájába, hanem épp ellenkezőleg: nyelvileg újrateremti annak bizonytalanságát, széttartását és artikulálatlanságát. Ezek a versek tehát nem elmesélnek, hanem összetett módon, de tanúsítanak – és a tanúsítás aktusa maga is részévé válik a történésnek. Például a kötet [g.1. rög és rozsda] című (?), elnevezésű (?), helyjelű (?) szövege – feltehetőleg (és ez a hipotetikusság minden szöveg esetében igaznak tűnik: mintha a közeli fókuszáltság, és a sűrű, gyakran asszociatív, néha neoavantgárd jegyeket felmutató poétika inkább kérdéseket, mintsem eldönthető válaszokat termelne az események vonatkozásában, rögzíthetőségével kapcsolatban) – egy építkezési területen dolgozó munkások (ácsok) balesetéről számol be. Ugyanakkor a baleset mint esemény nem a maga pillanatában válik nyelvileg hozzáférhetővé, hanem csak késleltetve, egyfajta halasztásos retorika révén. A szöveg működésmódja itt abban áll, hogy csak utólag tárja fel, mi is történt valójában — az esemény (ami nem tiszta eseményszerűséggel rendelkezik, hanem előre látható, igaz: pusztán mikroszinten) először anyagszerű jelekben, nem pedig narratív deklarációkban mutatkozik meg. Ez a fajta indirekt, „problematikus” tanúsítás szorosan összefügg azzal a jelenlétszerű, részletekre fókuszáló tekintettel, amely már mindig is a „fa reccsenésére”, az „ácskapcsok elrepedésére” mutatkozik érzékenynek („az ácskapcsok / derékba tört vasán […] a reccsenés az évekig szárított faanyagé”), és még nem a baleset mint történés, hanem annak materiális előzményei révén érzékeli/érzékelteti a változást. Ami igazán figyelemre méltó, az az, hogy a szöveg a fordulat észleletté alakításához nem vált perspektívát: ahelyett, hogy a baleset bekövetkeztével „rázoomolna” a testre, vagy egy kimerevítettebb premier plánba váltana, marad a mikroszkopikus figyelem regiszterében. A történés stációit így nemcsak a narratív szukcesszivitás által, hanem anyagi változások leírásával követi végig – a test „átrendeződésének” és matériájának sérülékeny elmozdulásai válnak az „elbeszélés” elsődleges tárgyává („a tompa sajgás az ízületeknél túlhúzott / csontoké […] alulról bontja meg a hát / hámrétegeit a hús növekvő súlya, / a szív málló izomzatának ólmos tömbjei”). Ez a nyelv tehát nem pusztán tanúskodik, hanem beleíródik magába az eseménybe: rögzíti annak tapasztalhatatlan mozzanatait is, miközben végig megtartja szikár, részletgazdag, már-már technikai, medikális precizitású tónusát.
Az apokaliptikus hangoltságot tovább erősítik azok a versek, amelyek atmoszférájukban és vokabuláris készletükben a hiány, az elakadás, a tönkremenetel és a funkcióvesztés képzeteire építenek (b.1. külszíni fejtés [15.]: „feslett ötszögek, nehéz bőrlabda / a fű telt foltjai között”, e.2. sugár és érintő [28.]: „őrlőtörmelék és metszőszilánk”, p.1.4. a térküret [61.]: „a kosz a karimán, / a rozsdafoltok szélén /
az U vastól elálló, / éles, de fogazott / lemezdarabok káoszában”). Ezekben a szövegekben szinte semmi sem működik hibátlanul: minden elromlik, vagy már régen elromlott, poros, repedezett, karcos és homályos, érdes és málló (bár mindez nem mindig csak negatív értelemben, a hiány felől, valami egészre vagy épre törekvésként mutatkozik meg, hanem gyakran ironikus vagy akár humoros távolságtartással konstatálódik). A világ anyagszerűsége válik így ismét tapinthatóvá, de persze nem mint metafora vagy allegória, hanem mint tényleges fizikai minőség. A nyelv – mint sok kortárs költemény esetében – itt nem az érzelmi vagy mentális tartományban keresi a jelentést, hanem az anyagban zajló elmozdulásokon keresztül artikulálja a tapasztalatot. Ez a megszólalásmód természetesen nem hátrányként értendő, hanem a nyelv – nagyon is – tudatos önkorlátozásaként: éppen azáltal, hogy nem törekszik a szereplők pszichológiai vagy mentális állapotainak feltérképezésére, képes olyan taktilis érzékelési tartományokat mozgósítani, amelyek a posztapokaliptikus tapasztalat testi és környezeti aspektusait hozzák előtérbe. A „homály”, a „szög”, az „érdesség”, a „rozsda” vagy a „folt” nem csupán az ehhez használt „leírási”, reprezentációs elemek, hanem egy olyan világ fragmentumai, amelyben a dolgok már nem funkciójuk szerint, hanem állaguk, színük, szaguk és állapotuk szerint értelmeződnek. Ezekben a versekben tehát a cselekvés, a történés vagy a jelentés nem a szereplőkön, hanem az anyagon belül zajlik. Az anyag az, ami „beszélni” kezd, megszólal, pontosabban jelentést termel – a nyelv teszi lehetővé, hogy a matéria mozgásba jöjjön, önálló érzéki-ontológiai státuszt nyerve a költői megszólalás terében: „a kőpor a kő felé tart és egybeáll, ahogy a fény gyengül, úgy tö- / mörül a felborult, odabent folyadéktól sima gázpalack a térfogat- / csökkenés okozta feszültségben, a vizes fűben, az alig-alig hűlő / anyagukba tapadva […] pereg a vékonyan repedező gumi- / markolat barázdái közül a biciklikormányra ragadt föld […] a zsírba tapadt szemcsék miatt a kerék üres forgása abbamarad […].” (s.1.2. alkalmi állapot [69.])
Mezei Gábor az állomány felszámolása című kötete a fentebb említettek felől nézve nem csupán költészeti teljesítményként figyelemre méltó, hanem egyben egy olyan nyelvi és poétikai kísérletként is, amely – radikálisan – újragondolja a versbeszéd szerepét egy poszt-antropocentrikus, töredezett és instabil világban. A kötet nyelve egyszerre mániákusan katalogizáló és intenzíven jelenlévő; tanúsító gesztusa nem egy biztos tudáspozícióból fakad, hanem abból a bizonytalanságból, amely a történést megelőzi, kíséri vagy éppen követi. E nyelv nemcsak regisztrál, hanem működtet: ágenciával bír, miközben maga is alávetettje a felszámolódás, az archívum kiürülésének és újraírásának folyamatosan lebegtetett lehetőségének. A kötet koncepciója – az ábécé szerinti szerkezet, a számozott állománystruktúra – paradox módon éppen azt a rendezetlenséget teszi érzékelhetővé, amely ellenében látszólag dolgozik: a tudás archiválhatóságának illúzióját, valamint a nyelvi emlékezet végességét. Az állomány tehát nemcsak egy leltár, hanem egy esemény is: nyelvi, érzéki-materiális és filozófiai szinten egyszerre. Ebben az értelemben az állomány felszámolása nem csupán verseskötet, hanem egy olyan nyelvi tér, amely önnön médiumának lehetőségeit és határait is vizsgálja. És ezáltal felveti azt a kérdést is – anélkül, hogy véglegesen megválaszolná –, vajon mire képes még a líra, ha nemcsak a világ leírására, hanem annak rögzíthetetlen újraírására is vállalkozik.
Mezei Gábor: az állomány felszámolása, Jelenkor, Budapest, 2025.
(Megjelent az Alföld 2025/9-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Lévai Ádám tollrajza.)
Hozzászólások