Meggylé

Reggel hatkor megtelik az ültetvényhez vezető földút, autók döcögnek egymás után.

Éhgyomorral kaptatok fölfelé. Lehúzódva a fűbe, csalánba, a kocsik porát nyeljük. A hajunk szorosan befonva, de már nem húzódik a fejbőr, pár nap után kilazulnak a hajtövek. Beleül a por, este kezd majd csak viszketni a szétizzadt párnán. Némán haladunk, nézem a lányok hátát. Arra gondolhatnak, amire én, hogy semmi keresnivalóm itt, köztük. Fanni anyja is megmondta, talán jobb lenne, ha most inkább hazamennék.

Egy akácfának támasztva várnak az egymásba illesztett vödrök. A derekamra kötött madzagra erősítek egyet.

A munkások feje ingbe, kendőbe csavarva. A Főni tízpercenként elordítja magát: a jó szedő két kézzel szed, a bokorsorok fölött átbuknak szavai.

Lábujjhegyen nyújtózkodom, hogy elérjem a legfelső szemeket. Óvatosan dőlök a bozótnak, benntartom a levegőt, hasam horpad, nem nyomódhatnak meg a málnák a markomban.

A munkaidő végén fizetnek. Fannit ismerik a faluból, de nekem még a nevemet sem tudják. A férfi kiszámolja a bankjegyeket és a kezembe nyomja. Ekkor veszi észre. Megrándul a szája, elkapja a tekintetét.

Fanniék kertjében fekszünk, a diófa árnyékot ad. Érzem a tyúkudvar savanyú szagát. A tyúkok a vályogfalú ólban kurrognak, csak néhány ül kint a porban, le-leereszkedik a bőr a szemükre.

Fanni a hasán fekszik, a fejét a kezére hajtja, arca a délutáni alvástól puffadt. A nyári ruhában fedetlen a háta, a lapockái között felgyűrődik a pattanásos bőr. Napolajjal keveredett, csillogó izzadság.

Sára könyökölve olvas, közben meggyet dobál a szájába. Mikor kiköp egy magot, csak az állát fordítja oldalra, a tekintete a betűkön marad. Kalimpál a lábaival, aztán összekulcsolja őket, a nagylábujjával megdörzsöli vádliját.

Sára teste gyönyörű. Minden része arányos, önmagában és az egész alakjához viszonyítva is. Csak a bőre sápadt, érzékeny. A csípések és horzsolások nyomait sokáig őrzi. Szemhéján látni a kékeslila erek hálózatát. Kemény, izmos a teste, mégis lágyak és teltek a mellei.

Mióta csak ismerem, szégyellt vággyal keveredik az irigységem Sára iránt. Legalább nincs tisztában a szépségével. Egy ideje elég neki ebédre az almám másik fele.

Fürdőruhából egyrészest hord, hogy ne lássák az undorító hasát. Én azt is irigylem. A bőr alól finoman kitüremkedő bordáit. Csak alul, a medencecsontok boltozata közt domborodik ki a hasa, ott gyűlt fel egy puha rétegben a zsír, a méhe védelméül.

Mikor átvetem a lábam Fanni fölött, érzem a testéből párálló meleget. Sára felül, a lábai közé kuporodom. Háttal vagyok neki, a vállamra dönti a homlokát. Közelebb húzom a tálat, belemarkolok a meggybe. Kipottyan egy a tenyeremből, gurulni kezd, egy fűcsomóban megakad.

Verseny, ki tud több magot összegyűjteni a nyelve alatt. Folyik le az államon a meggylé, az öklömmel törlöm. Az üres gyomor kordul, ahogy a sav marja a falát.

Már szürkül, mikor átérünk a szomszédos tóhoz. Öt óra után ingyenes a belépés a strandra. Ajtó nélküli, kékre mázolt, spirális öltöző, szúnyogok. Ráveszem Sárát, hogy ússzunk egy teljes kört. Fanni fintorog, megrázza a fejét, ő ennyit nem tud. 

Az emberek az algás lépcső körül tömörülnek, derékig állnak a vízben, kezükben sör. Kerülgetjük őket a sekélyesben, aztán beúszunk oda, ahol már csak a bóják bólogatnak.

Fanni kinn marad, a lépcsőn áll, kapaszkodik a felmelegedett korlátba, és áztatja a lábfejét. Nem tudom, ilyenkor kit utál jobban, magát vagy minket. Hunyorogva követ a tekintetével, két töpörödő fejet a távolban.

Úszás közben összeszűkül a gyomrom, így alig érzem. Sára mögöttem halad, kitartja a fejét, de az apró hullámok fel-felcsapnak a nyakára. Még hallani a gyerekzsivajt a partról.

A tó felső rétegében, ahol a karjaimmal tempózom, langyos, puha a víz. Lejjebb, ahová a derekam süllyed, hideg. Ha megállok és kinyújtom a lábam, egy harmadik, szinte fagyos részt érek el.

A táv felénél már egyre többet nyelek, koccannak a fogaim, remeg a szám.
A vádlimon érzem Sára tompa rúgását. Hátrafordítom a fejem, legalább tíz méterrel mögöttem úszik.  

A családok szedelődzködnek, kilapított, világos foltokat hagynak a fűben maguk után.

Nem emelkedünk ki a vízből, míg el nem érjük a lépcsőt. Csak az arcunkon érezzük az ereszkedő este hűvösét. A kontyunk kilazult, az ázott haj szagára a szúnyogok a fejünkhöz gyűlnek. 

Kiskoromban a vízbe pisiltem, utáltam a savas fertőtlenítőszagú mosdókat. Egyszer a hipós ülőkéhez nyomódott a rövidnadrágom. Dühös lettem a kiszívott foltoktól. Még este is, mikor a fürdéstől és sírástól kimerülten mentem anyámmal hazafelé, épp a piarista rendház mellett, a járdák langymeleg leheletében jutottak eszembe a foltok, és újra sírni kezdtem.

Sárával mezítláb rohanunk a törülközőnkhöz, szürke pöttyöket hagyunk a matt aszfalton. A combjaim a futás lendületében egymásnak csapódnak.

Tenyerem fémszagú az aprótól. Langyos a tejföl, a reszeltsajt olvad. Hosszú részt tépek a lángosból, belenyomom a számba. Sára nem néz rám, míg eszik. Ahogy a tésztába harap, megremegnek a lecsukott szempillái. Alig rágja meg a falatot, és amikor nyel, előretolja az állát. Aztán mohón végignéz a lángoson, felméri, hova harapjon. A szája, az álla és az ujjai csillognak az olajtól.

A szemben lévő asztalnál kisgyerek ül, leplezetlenül bámul, vastag lencséjű szemüvege torzítja az arca szélét. Kurta lábait lóbálja, nyikorog a sörpad. Most nem érdekel, semmi nem számít, csak a sós, rágástól pépes tészta, ami kibéleli a gyomromat. Palacsintát is rendelek, ropog a fahéjas cukor. A tömény, édes íz beleszúr a fogamba. A szalvéta is porcukros, mászkos lesz tőle a tenyerem.

A padlón nem mozdul árnyék, de azért lehajolok, végignézek az ajtók alatt. Senki, csak az éjjeli lepkék verdesik a mennyezetbe foglalt, sárga lámpát.

A melegre állított vízsugárba tartom a kezem, nagy kortyokban, hirtelen iszom.

A legutolsó fülkébe megyek. Begyakorolt mozdulatsor, térdelésben visszahajló lábujjak, kissé púpozott hát, a mutató- és a középső ujj merev döfése. A nyelőcső szűk fájdalma.

Ajtó csapódik, beszélnek, gyerekhang talán. A WC-papír szürkés, újrahasznosított fajta, kellemetlen a szaga. A tépésnél elvékonyodott anyag elolvad a számon, a nyelvemre tapad.

Még zúg a tartály, mikor a félig nyitott fülke mellett elhaladok. A szemüveges kisfiú letolt nadrágja gyűrődik a bokájánál. Az anyja zavartan pillant ki rám.

A tóról kivezető, kátyús úton zötykölődik az autó, a rádió halkan szól. Valamiért azt hiszem, hogy nem tudják. Vagy csak nem vesznek róla tudomást. Fanni elől, az apja mellett telefonozik, arca gödreiben kék árnyékok. Sára mellettem, tudom, hogy nem alszik, túl feszes az állkapcsa. A reflektorfényben élénkzöld levelek és fekete árnyékok.

Hajszálak akadnak fenn az ujjaim közt. Serceg, ahogy kis gombóccá dörzsölöm őket. Oldalra döntöm a tenyerem, hagyom, hogy a hajcsomó a kocsi sötét aljába ereszkedjen.

Aludni nem akarunk még, de beszélni sincs már miről. Kimegyünk éjfélkor a konyhába. Hangtalanul siklik a mutató az órán, nem az a kattogós fajta, amit nálunk éjjelente apám letakar. Fanni anyja kibiceg hozzánk. Olyan a köntösében, mint egy nagy, puha rózsaszín gömb.

Ahogy csavarja a befőttesüveg tetejét, dagadt csuklójába nyomódik az aranylánc. Szederlekvárt ken a pirítósra, a mellén szétnyíló köntösre csöppen. Nyálas ujjával elmaszatolja. Moshatja ki.Az asztal szélére támaszkodik, úgy tolja fel magát. Papucsának csattogása halkul, ahogy távolodik a házban.

Mi még kibontunk egy üveg Nutellát. Szeretem nézni, ahogy felhasad az aranyló papír. Sós chipsre kenjünk, a krém a szájpadlásomra ragad.

A redőny csíkjaiban vörös izzás, kel a nap. Sárának jéghideg, kihűlt a talpa. Lélegzése súrolja a tarkómat, bizsereg tőle a fülem. Óvatosan emelem fel a karját, kimászom a melegéből. Nyakán, a szegycsont fölötti árokban a medálja oldalra dőlt, látszik a hátoldala, az ezüst foglalat. A fekvéstől lefelé billenő mellein húzódik a trikó. Betakarom az üres ágyneműhuzattal, nyáron nem húzunk bele paplant.

A vizeletcsobogás felveri a ház csöndjét. Dől be a hideg a kicsi ablakon. Óvatosan próbálom lehúzni a vécét, de így is zajos, leereszt pár liter vizet, mire a nyomófül enged, és visszasimul a tartályba.

Arckrém, műanyagpohár, elhasznált sörtéjű fogkefe, fényesre polírozott kisolló. A fémen torz a tükörképem, óriási, elfolyó szemek.

Ahogy záródnak a pengék, az ujjbegy vége elsötétül, oda tolul a vér, alatta meg egyre fehéredik. Minden vágással távolabb lépek magamtól. A fájdalom úgy köt meg bennem, mint üres gödörbe öntött beton.

Szürke amőbák a csempéken. A nyelvem zsibbad, mintha egy lapos kő lenne a számban. A nyakamból, az izmaimból kioldódik a görcs, ezután majd végre tudok aludni.

Egyedül ébredek a szobában. A fejem fölötti sarokban kaszáspók, hosszú lábaival megfontoltan mozog. A konyhából hangok szűrődnek át. Valaki kikaparja a zaccot, a kuka szélének ütögeti a szűrőt. Kattan a főzőgép gombja, szisszen, mikor lefolyik a kávé.

Nem reggelizhetek, vacsoráztam. Az ágynak támasztott táskámból előhúzom a dobozt, akkora, mint egy púderes tégely. A logó betűi vörösek, mint a csíkok az ujjamon. Föltolom a felső ajkam, egy zsebkendővel törlöm ki alóla a nyálat. Két tasakot teszek fel. Éget. Most hasítják fel a mikroszálak az ínyt, a nikotin a vérkörbe jut, nyolc másodperc múlva az agyba. Beszippant az ágy, szédülök. Kicsit fáj a gyomrom a lecsurgó, méreggel teli nyáltól. De az éhség szúrása tompul.

Nézem a kezemet, fájni fog szedés közben. És látszódni.

(Megjelent az Alföld 2025/10-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Márián Gábor fényképe.)