Szilágyi Zsófia: Iskolatáska – Tanárok és iskolák a 20-21. századi irodalomban
Mi történik, ha a Móricz-kutató szegedi egyetemi tanár szélesre tárja a tematikus ablakot, és több évnyi munkája szintézisét a kortárs szép- és szakirodalmat bátran közlő Kalligram kiadónál jelenteti meg? Az eredmény az Iskolatáska című kötet. Szilágyi Zsófia eddig is olyan felszabadultnak és felszabadítónak ható, olvasmányos nyelven szólalt meg, amelyen az akadémikus szintű ismereteket a felfedezés örömével tálalja, a befogadóval is megosztva a kutatás közben érzett örömöt. Az ismerősen csengő cím a borító fekete-fehér képekkel egyedített bordó és világosszürke alapszínével együtt sejteti, hogy a sláger állításával ellentétben a minden olvasni tudó számára ismerős eszköz nem is olyan nehéz. Ráadásul sok minden belefér az iskolai kánon vitatott klasszikusától a kortárs regényen, az elfeledett prózán és drámán át a tévésorozatokig. Az iskola témájú irodalmi és egyéb alkotásokat esszéisztikus lendülettel elemző tanulmánykötet egyszerre szólítja meg a szakembereket és az érdeklődőket, még úgy is, hogy a közoktatásban nevelkedett érdeklődők iskolai élményei nem feltétlenül feleltethetők meg mindegyik 20. és 21. századi irodalmi iskolaábrázolásnak.
A kötet elemzései nemcsak azt a kérdést vetik fel, hogy az olvasó vagy a szerző iskolai tapasztalatai mennyire befolyásolják az alkotást vagy a befogadást, hanem kiemelik azokat az írókat is, akik életrajzi jellegű megnyilvánulásaikban jellemzően játszottak az olvasókkal, mint ahogy Szabó Magda tette. Hiányolom viszont az arra vonatkozó reflexiót, hogy a népszerű írónő egymásnak ellentmondó adatai sem bizonytalanították el a fikciót valóságként elfogadó olvasókat. Szilágyi Zsófia nem kérdőjelezi meg a Matula merev puritánságát, hanem átveszi Szabó Magda önéletrajzi írásai alapján a Dóczy Leánygimnázium szigorából eredeztető értelmezést. Nem tekinti fontosnak a történeti objektivitást, bár a fejezet alcíme (Szabó Magda iskolái) félrevezető lehet, amennyiben a fikciókon túli iskolák leírására is számítunk. Ennek veszélye mindössze annyi, hogy (el)hallgatásával rögzíti a közkeletű hiedelmet, miszerint a Matula a Dóczyval egyenlő. Mégpedig a laikus olvasók véleménye éppen az Iskolatáska tanúsága szerint egyre inkább számításba jöhetnek az irodalomtudományban is. Szilágyi Zsófia ugyanis beidéz a moly.hu műkedvelő kritikai ajánló névtelen bejegyzéseiből is.
Más helyeken viszont éppen az egyes korszakokra jellemző valóságra hivatkozik a kötet, melynek szerzője saját emlékeit idézi fel annak illusztrálására, hogy az 1980-as és 90-es évek magyar iskoláinak problémái nemcsak nem tűntek el, de szülőként csak újabb oldalát tapasztalta meg ugyanannak a rendszernek, amelynek tanári gyakorlata idején és egyetemi oktatóként szinte minden szegmensét megismerte. Ezáltal a könyv időben és az oktatás szintjeit tekintve felöleli Móricz debreceni éveitől Mészöly Ágnes ifjúsági regényének tanárt abuzáló osztályáig, illetve Esti Kornél első iskolai napjától az egyetemi oktatók világáig, ráadásul az utóbbi témát egy szovjet, egy norvég és egy amerikai szövegen keresztül bemutatva. A korábban leegyszerűsítve „iskolaregényként” említett művek között akad novella, kisregény, disztópikus bestsellersorozat, sőt egy korábban bizonytalan szerzőségű színmű is. Megjegyezhetjük ugyan, hogy mi minden maradt ki belőle, de az Iskolatáska bő félezer oldala így is egy látszólag végteleníthető kutatási folyamat tudatosan lekerekített eredménye, ami a szerzői nyilatkozatok szerint Nádasdy Ádám javaslatára történt. A személyességet Szilágyi Zsófia is hangsúlyozza a Jókai vagy Móricz memoárjait idéző című bevezetőjében. Szívmelengető olvasni, hogy magyartanára, Szabolcsi János szeretettette meg vele az irodalmat, kiemelten Kosztolányi Aranysárkányával. Az egész kötet úgy őrzi meg végig a szükséges objektivitást, hogy mindig felvillannak a szerző személyes emlékei.
A rendkívül széles spektrumú elemzések első fejezete az iskola főszereplőit, a diákokat állítja középpontba, a fejezetcímekben többnyire a szenvedést bemutatva. A szorongást a Légy jó mindhalálig és Tóth Krisztina elbeszélése, A tolltartó úgy illusztrálja, hogy az értelmezések kánonalakító célzatossága e kettőnél kimondottan fontossá válik. Mivel Móricz sem gyerekeknek szánta regényét, Szilágyi Zsófia szerint ki kell venni az iskolai anyagból, viszont rövid terjedelme és a vétlen főhős bűntudata miatt a hozzá nagyon hasonló elbeszélés éppen alkalmas akár általános iskolai olvasmánynak is. A saját magára mindig rossz tanulóként utaló Tersánszky Józsi Jenőtől két szöveg kerül elénk az iskola mint börtön témakörben. A Misi Mókus kalandjai a Légy jó mindhaláliggal ellentétes utat járt be, hiszen „simán és problémátlanul simult bele a Kádár-korszak gyerekirodalmi kánonjába…, de olyan főhőst állított a középpontba, aki szembement számos, kikezdhetetlennek tűnő alapértékkel”, sőt a vörös farkú populációból fekete farkával lógott ki, és persze a mókusiskolában sem találta a helyét. A Hitter Lajos hetedgimnazista című kevésbé ismert szöveg kamaszfőhőse ugyanakkor lelkifurdalás nélkül élvezi az iskolán kívüli életet, a jó tanuló képét alakítva az unalmas konformistává, illeszkedve ahhoz az imázshoz, amelyet írója, Tersánszky Józsi Jenő igyekezett magáról kialakítani.
A diákokat középpontba állító szövegértelmezések címei – „évfolyamutolsók”, „kiközösítés” „szabálytalanság” – az iskolát alapvetően bántalmazó környezetként állítják be. A diákközpontú elemzéseknek azonban többnyire csupán kiindulópontjai a nehézségek, a végzett vagy iskolát váltó, félbehagyó tanulók közül többen a beavatódás stációin vagy a siker útján indulnak el. Az is kiderül, hogy az iskola jellemzően a társadalom kicsinyítő tükre. Különös felfedezéseket is tehetünk a többféle regiszterbe és korszakba tartozó művek újragondolása közben. Egymás mellé kerül a balszerencsés varázslótanonc, Fitzhuber Dongó (Békés Pál A kétbalkezes varázsló című meseregényéből) és Doroghy Sanyika (Légy jó mindhalálig), akik ha az iskolapadban nem is, az iskolán túli életben sikeresek lehetnek. Egy összehasonlító elemzés veti össze Grecsó Krisztián Vera című regényét A Pál utcai fiúkkal, a Sorstalansággal és az Abigéllel, majd a tanárokat középpontba állító fejezetekben Kőniget Perselus Pitonnal, Mészöly Ágnes 2026-ban újra kiadott Darwin-játszmáját Komlós Aladár alig ismert művével, a Néró és a VII. A-val, melyekben a tanár válik a leányközösség áldozatává. Miután Márai Sándor (Bébi, vagy az első szerelem), Juhász Gyula (Orbán lelke), egy amerikai írónő, Kate Elisabeth Russel (Szép sötét Vanessám) és Grendel Lajos regényei után krimik és tévésorozatok tanárábrázolásairól olvasunk (különös hangsúllyal a Szomszédok utolsó évadáról), nem meglepő, hogy az érettségi, sőt az érettségi találkozó is önálló témakört alkot. A középiskola befejezése a vizsgázók életkorából következően is a beavatás rítusainak felel meg, míg a későbbi összejövetelek az összegzés és a reflexió lehetőségét adják meg. Bár – ahogy ezt valószínűleg sokan megtapasztaljuk – a középiskolai évek alatt rögzült szerepekből nehéz kibújni.
A három világirodalmi egyetemi regény nemcsak egymásra hasonlító helyzeteket idéz fel, de a szovjetúnióbeli főiskolai tanszék élete a jelenkori magyar egyetemet is. Itt különösen hangsúlyossá válnak a szerző egyetemi emlékei, kiegészítve több olyan hivatkozással, melyek Szirák Péter neves magyar irodalomtörténészekkel készített interjúkötetének megállapításaival vetik össze a John Williams Stoner című regényében ábrázolt karrier történetét. A szovjet írónő, I. Grekova feltámasztásaként is olvashatjuk a róla szóló fejezetet, aki a nálunk is népszerű Ulickaja stílusát előlegezte meg. Móricz Zsigmond monográfusaként nemcsak a Légy jó…, a Kamaszok és Forr a bor változatainak filológiai összevetése visszatérő téma, de egy korábban Móricznak tulajdonított Felvidéken játszódó színmű szerzőségét is tisztázza. A tanulásról szóló fejezet elsősorban a paraszti közegből középiskolába kerülés nehézségeit és következményeit vizsgálja, Oravecz Imre és Móricz írásai alapján. Itt annyi hiányérzetem támadt, hogy Németh László Kocsik szeptemberben című kisregényére is utalhatott volna, mely nemcsak ugyanezt a nehéz döntést írja le, hanem egy olyan, mára szintén háttérbe szorult széles látókörű gondolkodótól származik, aki tanárgyerekként és később tanárként és esszéistaként is szorosan kötődött az iskolához. De ha minden egyes irodalmi iskolát fel akart volna ölelni a kötet, akkor sosem készült volna el – és így hátha lesz folytatása. A bő félszáz oldal utolsó oldalainak olvasása közben úgy éreztem magamat, mint a tűzijátékok vagy egy Beethoven-szimfónia utolsó pillanataiban, amikor elszabadulnak az ötletek, és a sziporkázás sejteti, hogy még sok mondanivaló maradt leíratlanul.
A személyes és közvetlen hangvételű, akár esszékötetnek is beilló Iskolatáska összetettebb és szerteágazóbb, mint a népszerűsítő, kicsit pletykaillatú ismeretterjesztő kiadványok, viszont sok helyen legalább annyira élvezetesek. Elemzései új távlatokat nyitnak, nemcsak a magyar és az összehasonlító irodalomtörténet nyílt tengerén, hanem akár a pedagógusképzésben is, hiszen az értelmezések a tanárszerepek bemutatásában és az oktatás felsőbb szintjein tapasztalható interakciók terén is megmutatkoznak. Az elmúlt hónapokban többször is olvastam olyan kritikát és tanulmányt Szilágyi Zsófiától, amelyekben ugyanazokat a műveket recenzeálta, amelyeket én is kinéztem magamnak. Ha üzenhetek neki, akkor mondják meg Zsófiának, hogy – Móricz debreceni iskolájában tanító tanárként – ritkán olvasok ennyire izgalmas és ösztönző könyvet. Kíváncsian várom, lesz-e folytatása.
Szilágyi Zsófia: Iskolatáska – Tanárok és iskolák a 20–21. századi irodalomban, Kalligram, 2026.
Hozzászólások