Megnyugvás                         

Erünnisz megnyomja Roziék kapucsengőjét. A fenti ház egy dualizmuskori vasútállomásra emlékeztet: hosszú terasz faragott fadíszekkel. Rozi az ajtóban kanyarintja magára a köpenyét. „Hátha megzavartam őket!” – lobban meg Erünnisz fejében a káröröm.

– Nem működik a benti kapunyitó – mondja Rozi leérve, kezében egy zörgő kulcscsomóval. Megöleli barátnőjét. Erünnisz kevésbé hevesen visszaölel.

A kertet jobbról flancos autófeljárat szegélyezi, de éppen mivel annyira flancos (a római birodalmi utak kövezésére hajaz), nem kellemes rajta a járás. Inkább az ezüstfenyő-csemeték között vezető ösvényen másszák meg a kis dombot.

A nappaliban telepednek le. Rozi cigarettát vesz elő. Erünnisz megrázza a fejét. Rozi nem gyújt rá. Csak kíváncsian néz vendége szemébe.

– Teó itthon van? – kérdi Erünnisz, vagyis elodázza a feleletet. Ráadásul látta, hogy nem áll a ház előtt a férj, Teó sárga Nissanja. Különben be sem jött volna.

– Teó Litvánia felé tart. Tegnap délben indult a miskolci kamionbázisról. Beugrás, ötvenszázalékos pótlékért.

Teó egy night club kidobóembereként kezdte. Bedolgozta magát Nyárliget éjszakai életébe, és saját clubot nyitott. Megszedte magát. A konkurencia Teó biztonsági őr barátait átszegődtetve ráijesztett. Teó vitte tovább a céget, míg az be nem csődölt. A végén áron alul vette meg a konkurencia. Teó azóta kamionsofőr. Igen jól keres, mégis zuhant a társadalmi ranglétrán. Aminek Erünnisz örül. Pedig Teó csak Ukrajnából csempészett dohánnyal meg alkohollal rombolta az emberek tüdejét és elméjét, nem rondított bele boldog házasságokba. Erünnisznek szánnia kéne Teót, hiszen a sorstársa. Néha szánja is.

– Frédi? – kérdi szemérmetlenül Rozi, pedig csak Erünnisz kérdését viszonozza.

– Otthon Balázzsal. Nehezen megy neki a matek.

– Az nekem is nehezen ment. Kuncsaft van elég?

Frédi fodrászatról „barber shop”-ra keresztelte át az üzletét, a virágnyomatok helyett monokróm New York-képeket akasztott a falra, és duplájára emelte az árakat. A kuncsaftok fele elmaradt, viszont a dolog természetéből kifolyólag a bevétel nem csökkent. De ezt már megbeszélték. Rossz kérdés volt. A rossz kérdés oka, hogy a kérdező nem azt kérdezi, amit szeretne. „Miért jöttél?” – ez érdekli Rozit. Ahelyett, hogy föltenné, fecseg tovább:

– Teóval az előbb beszéltem. Egy lengyel panzióba érkezett éppen. Főz magának egy citromfűteát, és lefekszik. Korán fekszik, hogy korán kelhessen. Minden reggel tornázik egy órát. Ez jó a sofőrbetegség, az ülőidegzsába ellen.

– Teónak már van?

– Azért tornázik, hogy ne legyen. Nagyon kellemetlen kór. Fájdalmas a pisilés, és nem megy a szex.

„Ribanc!” – gondolja Erünnisz. „Te vetted rá a férjedet erre a tornára. Te mindig csak magaddal foglalkozol.”

– Nézd, Rozi, azért jöttem, hogy… pénzt kérjek – mondja Erünnisz, azt, ami épp eszébe jutott. A másik nő meghökkent arcát látva meg van elégedve ezzel a hazugsággal.

– Pénzt?

– Tízmilliót.

– És… mire kéne?

– Naményban nyugdíjba megy az a mester, akinél Frédi annak idején a gyakorlati idejét töltötte. Átadná neki az üzletet.

– És a barber shop?

– Azt is megtartaná.

– Ingázna?

– Igen. Mi a baj ezzel? Az autópályán húsz perc.

– Igaz.

– Eredetileg húszmilliót akartam kérni…

– Oh…

– …de a másik tízest megszerezzük máshonnan. Legvégső esetben uzsorakamatra.

– Uzsora?

– A bankhitel.

– A bankok gátlástalanok, tényleg.

– Tudsz adni?

– Egyszer… már adtunk.

– És vissza is kaptátok, az utolsó fillérig.

– Adtunk.

– Azért kérek most is tőletek.

Ezt a logikát méltánytalannak érzi Rozi.

– Egyedül nem dönthetek.

– Szóval tudsz.

– Meg kell beszélnem Teóval.

– Hát beszéld meg!

– Holnapután éjjel érkezik.

– Beszéld meg most! Hívd fel!

– Most azonnal?

– Miért ne?

– Elég késő van. Korán fekszik.

– Fél nyolc van, ennyire korán nem fekszik.

Erünnisz vár, hadd ázzon Rozi ebben a kellemetlen helyzetben.

– Tudod, mit, felejtsd el az egészet!

– Nem, nem azért… csak… egyedül tényleg nem dönthetek.

– Mondom: felejtsd el! Hanem adtam neked egyszer két óravázlatot. Elő tudnád keríteni őket?

– Miféle óravázlatokat?

– A präteritum és a perfekt bevezetése.

– Német óravázlatot? Az én némettanári működésem fél évig sem tartott.

– A diploma megszerzése után kérted. Szeptemberben. Akkor tanítottál még.

– Lehet, hogy kértem.

– Biztos.

– Most azonnal kezdjem el keresni?

– Ráér. Pár nap már nem számít.

– Akkor jó. Te, kéne szervezni már egy főiskolás csoporttalálkozót.

– Feltétlen! Gyűjtsd össze az e-mail címeket! Én is segítek. Van néhány kontaktom.

– Tarthatnánk a Tölgyesben. A régi szép időkben is…

– A Tölgyesből műtrágyanagyker lett.

– Csak nem!

– Nem vetted észre? Itt laksz mellette.

– A felirat még a régi.

– Nem a régi. Kicserélték.

– Nem járunk mi étterembe! Nem csinálunk semmit. Csak a sorozatokat nézzük.

„Ne panaszkodjon az, aki…” De Rozi kifakadása most nem esett jól Erünnisznek, pláne nem érez kárörömöt.

– Mennem kell!

– Jó – ugrik föl megkönnyebbülve Rozi. A pénzre meg még visszatérünk.

– Hagyjuk!

– De igen, ha Teó beleegyezik…

– Nem!

– Jó, jó… – húzza be Rozi a nyakát, emeli fel békítőleg a kezét. Aztán indulna kinyitni a teraszajtót. S ahogy elfordul, Erünnisz kiveszi kézitáskájából a jégvágót, beledöfi barátnője hátába.

Az eszköz megbicsaklik egy csonton, és inkább oldalra, mint a mélybe hatol. Rozi egy pillanatra megdermed. Ez épp elég, hogy Erünnisz kihúzza belőle a fémet.

– Miért most? – kérdi háttal állva Rozi.

Erünnisz elébe lép. És a szemébe néz.

– Eddig bírtam! – és két kezébe fogva a jégvágó nyelét újra lesújt. Ezúttal akadálytalanul hatol a szívbe a vékony penge.

Rozi csukott szemmel tátog a földön. Talán csak a halál utáni reflexes izommozgások. Erünnisz a fotelban ül és nagyot szív a Marlboróból. Ez is csak reflexes mozgás, a régi kéz-, száj- és tüdőmozgás nosztalgiája, mert nem érez bizsergést hörgőiben, és a feje sem szédül meg. Amúgy elég jól van. Elégedett magával. Könnyebben ment, mint gondolta. „Nem kell mindent túlagyalni! Bele kell vágni, és sikerülni fog!”

Erünnisz puccosnak tartja a nappalit. Rozinak sosem volt ízlése. Gimnazistaként is Erünnisz mondta meg neki, mit vehet föl, és hogy ne a piacra járjon göncökért. Ez a szoba biedermeierutánzat bútorokkal, pacsmagolt képekkel és high-tech elektronikával van tele. Egyedül a kanapé világoskék-fehér csíkozású kárpitja szép. Ez új szerzemény. A tizenöt évvel ezelőtti nagy megbeszélés éjszakáján is még egy vörös bútorszövet virított alattuk.

A nagy megbeszélésre Rozi hívta össze a négy érintettet. Önmagát, Frédit és a két fölszarvazottat: Erünniszt meg Teót.

– Nem lehet hazugságban élni – foglalta össze a végén a mondandóját Rozi –, bujkálni a házastárs elől! Frédi és én egy párt alkotunk. De a házasságunkat egyikőnk sem akarja felbontani, Frédi kötődik Erünniszhez, én is kötődöm a bolond Teómhoz. És biztos, hogy nem fog örökké tartani ez a lángolás köztünk. Kitomboljuk, kiszórakozzuk magunkat, aztán szépen visszabújunk a törvényes párunkhoz, s így helyreáll a régi nyugalom. Bírjatok még ki pár hetet, hónapot!

Erünnisz a dohányzóasztalon kandallógyújtót lát. Mivel se régi papír, se brikett, se tűzifa nincs bekészítve, a kanapét próbálja felgyújtani. Az eszköz hosszú lángja nem ragad rá a kárpitra.

– Te vagy? – szól ki Barbi a lakásajtó mögül.

– Én – feleli önkéntelenül Erünnisz, bár csodálkozik, mert nem jelezte, hogy érkezni fog.

– Szóval te… – mondja kissé csalódottan Barbi, de rögtön elmosolyodik és megöleli barátnőjét.

– Kit vártál?

– A pizzásfiút.

És ekkor az is megérkezik. Két tepsi nagyságú pizzásdobozt nyújt át, Barbi nem kér vissza a pénzből.

– Együnk! Kérsz?

– Megkóstolom.

A konyhában látnak neki. A pizza száraz, de ez nem zavarja Barbit. Akit nem ismert volna meg Erünnisz, ha főiskolás éveik óta most látta volna újra először. Az a magas, perverzen sovány Margit, aki nem véletlenül kapta a Barbi becenevet, immár egy bálna. A rosszabbik fajtából, akinek a testtájai nemcsak megdagadtak, de egymásba is olvadtak. Ennek ellenére vannak pasijai. Férje viszont nincs. „Na, legalább!”

– Mi szél hozott, babám? – kérdi Barbi.

– Egy kiállításmegnyitóra hívnálak.

– Megyek.

– Még nem is mondtam, milyen kiállítás.

– Férfiak lesznek?

– Nyilván.

– Akkor megyek.

– Nyárligeti képeslapok a két világháború között.

– Pláne megyek. Imádom a képeslapokat. Pulyakoromban gyűjtöttem is őket. És most vége.

– A gyűjtésnek?

– A képeslapoknak. Mindenki netes szarságokat küld az ünnepekre.

– Régen mindenki az alakodat bámulta, most elkezdhetnének foglalkozni a fejeddel is, mert okos vagy, rendre helytálló megállapításokat teszel, igaz, a könyvtárban van időd olvasni meg tűnődni a dolgokon.

– Hogy tudtál egy mondatban kétszer is megsérteni! Az még hagyján, hogy ledagiztál, mert az igaz, és a kövér az új szexi, legalábbis remélem, de hogy te is azt fújod, hogy a könyvtárosoknak nincs munkájuk…

– Van. De gyalázatosan élvezik. És még pénzt is kapnak érte. Magad mondtad.

– Így van. De ne terjeszd! Mikor is lesz az a megnyitó?

– Holnap fél öt. A városi képtárban. Fent van a könyvtár weblapján is.

Barbi, barbiságát ellensúlyozandó, korábban eljárt kiállításokra, art house vetítésekre. Nem volt sznob, ha nem tetszett egy film, a felénél otthagyta, ha tetszett, sírt és tapsolt. És pasikat szedett fel. Egyszer bepróbálkozott Frédinél is, de az a kurafi akkor már Erünnisszel volt, és még ellen tudott állni. Barbi megsértődött. Ennek dacára később gyakran ment szórakozni Frédivel. Mint harmadik kerék. Flórika volt a negyedik kerék. Hogy Barbi és Flórika falaztak a ribancnak meg a latornak (Rozinak és Frédinek), hogy társaságot nyújtottak nekik, hogy legalizálták őket, az förtelem! A viszony két évig tartott. Az hétszázharminc nap. Ennyiszer történt meg, hogy Frédi hazajött a munkából, játszott Balázskával, megvacsoráztak hármasban, aztán vette a kalapját, és uzsgyi Rozihoz. Aki a Pázmány téren várt rá. Vagy, ha Teó nem volt a városban, akkor a villájukban. Ott Frédi megvacsorázott még egyszer. Mert Rozinak kedve volt Frédi feleségét alakítani. Aztán Frédi falt Roziból is. Aztán mentek flangálni. Barbi és Flórika csatlakozott hozzájuk. A végén már kirándulni is négyen mentek. A világ tudomást szerzett róluk. Kinevették Erünniszt. Vagy sajnálták. Mindegy.

– Barbi – kérdi exbarátnőjétől Erünnisz –, emlékszel arra a tanszéki kirándulásra, amikor a buszon úgy beboroztunk, hogy elfelejtettünk Kőkapunál leszállni?

– Mik eszedbe nem jutnak!

– Emlékszel?

– Rémlik valami. De az nem Bükkszentkeresztnél volt?

– Kőkapunál kellett volna, de csak Kishutánál szálltunk le. A végállomáson. Öt kilométert kellett visszafelé gyalogolni.

– Már sötétedett…

– Úgy van. Frédi elment pisilni. Mi meg vártunk, vártunk… Aztán elmentél megnézni, mi van vele.

– És, mi volt? 

– Mivel te is elmaradtál, elindultam én is. Frédi akkor már benned volt.

– Ó, erre nem emlékszem! Csak ugratsz? – kérdi Barbi Erünniszt, de az olyan inkvizítori pofával adta elő hazugságát, hogy kezdi elhinni.

– Nem ugratlak.

– Nem emlékszem. Tényleg be lehettem nyakalva. Sajnálom.

– Mit sajnálsz?

– Hát… Te akkor már együtt voltál Frédivel?

– Még nem.

– Akkor jó.

– Jó?

– Igen. Mégis más, mintha…

Barbival a dolog nehezen megy. Pedig már az első döfésnél spriccelni kezd a nyaki ütőér. Ám Barbi ahelyett, hogy nyögve elterülne, ráugrik támadójára. Azért idővel csak elgyengül. Főleg, hogy Erünnisznek sikerül a jégvágót a véknyába is beleállítania.

Flórika lakása a Jósaváros szélén van, egy tízemeletesben. Erünnisznek éppen útba esik a Korányi felé. Mégsem tud vele leszámolni. Nem azért, mert valószínűleg otthon van a férje, a három gyermekük és az özvegy após, hanem mert Flórika nemrégiben átköltözött a Jósa túloldalán lévő köztemetőbe. Reménytelen küzdelmet folytatott a kórral, és Erünnisz is reménytelen küzdelmet folytat önmagával: nem tudja elfogadni, hogy Flórika halála a sors igazságtétele. A sorsot senki nem kérte fel a közreműködésre! „És miért nem lépett közbe akkor, amikor elkezdődött ez az őrület!?”

Erünnisz egy szeméttárolóba dobja véres kabátkáját. Egy kútnál megmossa arcát, kezét. Vidáman állít haza.

Frédi zoknija az előszobában, rajta Balázs cipője. A konyha ragad, a mosogatóban a sok koszos edény… Viszont kártyáznak. Ahogy megegyezett a két felelősségteljes szülő. Frédi nem a tévét bámulja sört vedelve és büfögve, hanem elráncigálta Balázst a szimulátoros online zombigyilkolástól. Talán még matekoztak is, de erre nem mer rákérdezni.

Erünnisz mindkét szerelmének a fejére nyom egy csókot.

– Beszállhatok?

– Majd a következő fordulóban – mondja Frédi, és úgy csókol vissza, hogy megsimogatja felesége fenekét.

Szemben egy éjjel-nappali üzlet borostyánfénye érkezik ritmusosan. Erünnisznek pedig kicsordul a könnye örömében. A mosdóba megy ki sírni, ahol olyan, de olyan jólesően fárad el, hogy tizenöt éve először nyugodt álma érkezik.

Reggel rohanás. Frédi az elváláskor ismét megcsókolja asszonyát. Aztán beszáll a kocsiba, kihajtáskor integet. Erünnisz pedig nézi-nézi, ahogy távolodik, és önkéntelenül visszaint ő is.

Frédi a stadion felé tart. Mögötte van a munkahelye, a barber shop, azzal szemben a rendőrség, ahol véres szenzációval várja a bűnügyi osztály vezetője a beosztott nyomozókat.

Ahogy Frédi a Sóstóiról bekanyarodik a Stadion utcára, lassít. És a harmadik háztömbnél meg is áll. Van itt, a legfelső emeleten egy kellemes feladata egy elhanyagolt tanítónővel, ezt elintézi, mielőtt a cégnél belevetné magát a taposómalomba. Kiszáll a kocsiból, s az utcán átkelve visszanéz, nem látja-e a felesége, mit művel. Pedig hogyan is láthatná Erünnisz, messze van ő ide! És köztük a stadion.

(Megjelent az Alföld 2025/10-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Márián Gábor fényképe.)

Hozzászólások