Szkafander
Toronyházak vagyunk.
Éjszakára lekapcsoljuk a villanyt,
ne repüljenek belénk a madarak.
Lehúzzuk a fejünkről az üvegfalat,
a vákuum kiszippantja tüdőnkből
a levegőt. Mielőtt a testnedvek
az alacsony nyomáson felforrnak.
Mielőtt a mínusz kétszáz fokban
megfagyunk. Végigvesszük,
honnan jöttünk, hová megyünk.
Felhőnek néz minket a Föld.
Ez lesz az utolsó kép.
Kék üveggolyó, fehér viharok.
Aztán a mozdulat vége.
Ahogy a nyelv hegye
elengedi a hangot.
Ahogy a köröm érinti
a talajt a grand jeté előtt.
Ahogy elrugaszkodáskor
becsukjuk a szemünket.
Ahogy a bevásárlókocsi
megpihen, amikor egy kéz
kiveszi a szívét,
és zsebre teszi.
Lidérc
A bőr alatt csináltam neked helyet.
A szúrások nyoma, mint mellbimbók
egy állat csupasz hasán. Kicsíráznak a neszek,
mindegyikből a te hangod indázik szét,
bújik a velőüregekbe, hiányod húzza
feszesre a léghólyagok vitorláit.
A lyukak reggelre behegednek.
Minden este újrafúrom őket.
A hideg fuvolázik rajtuk.
Tapogatom magam. Üres vagyok,
csak az összegyűrt lepedő
vés belém ráncokat.
Aztán egyik reggel az ujjak lágy
duzzanatba ütköznek.
Te leszel az, akinek a rúgásait
egy életen át csitítják bordáim.
Mint lágy héjú tojásba, beléd
simogatom a melegem.
Lúdbőr
Tóba hullt tárgy az érintés.
A süllyedés csigalépcsőjén
végigért napszemüveg.
Algával benőtt kulcs,
ismételgeti az utcád nevét.
Mert a bőr emlékei
élesebbek, mint a szemé.
Körző leszúrt szára
minden anyajegyem.
Ha átúszik a mélyben egy hal,
a tó egyre növekvő sugárban
lúdbőrözni kezd.
Mint kagylót, felfeszíteni a bőrt.
Elvágni az emlékezés záróizmait.
Csillogó hús omlik a késre,
ernyed a híguló lében.
Egy tálca a tiszta szikéknek,
egy a véreseknek. A szívverés
szaggatott vonal.
Amikor utoljára láttalak,
ujjaiddal végigszámoltad
az anyajegyeim.
(Megjelent az Alföld 2025/6-os számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Tillmann Hanna grafikája.)
Hozzászólások