Körkérdés a FISZ-tábor műhelyvezetőihez – 3.

Balajthy Ágnes, Terék Anna

Mitől működik egy irodalmi műhely? Hogyan lehet egy fiatal szerzőt úgy segíteni, hogy közben megtalálja a saját hangját? Milyen szerepe van ma a tehetséggondozásnak, és mit tanulhatnak egymástól a pályakezdők és a már elismert alkotók? A Fiatal Írók Szövetségének idei táborában líra-, próza-, kritika- és műfordító műhelyekben dolgoztak együtt a résztvevők és műhelyvezetőik. Körkérdéssorozatunkban a tábor tapasztalatairól, az alkotói közösségekről és az irodalmi mentorálás kihívásairól kérdezzük a műhelyvezetőket.

Ha meg kellene fogalmazni a FISZ-tábor esszenciáját, mit mondanál el? Miben más ez a közeg, ez a munkafolyamat, mint egy egyszeri irodalmi esemény vagy workshop?

Balajthy Ágnes: Az a királyréti FISZ-tábor, melyet én megismertem, egy különös heterotópia: egy Kádár-kori üzemi üdülőkből megőrzött ágyneműhuzatokat és neobarokk bútorokat egyaránt rejtő, poros kastélyépület, előtte egy hatalmas fákkal körbezárt tisztás, melyet távolabbról hegyek vesznek körül. Ez egy többszörösen is zárt, nehezen megközelíthető, a külvilágtól nagyon erősen elkülönülő tér, ahonnan ugyanakkor fantasztikus távlatok nyílnak – nappal újra-és újra felnéztem csak azért, hogy rácsodálkozzak a kastélyparkot körbeölelő hegyekre, éjjel pedig a fényszennyezés hiánya miatt a megszokottnál jóval erősebben ragyogó csillagokra. Ez a (cseppet sem fullasztó, inkább védettséget sugárzó) zártság és a megkapó, szokatlan perspektívák megnyílása pedig szerintem nemcsak a tábor fizikai értelemben vett környezetének, hanem belső működésének is sajátja. Minderre persze rá kell hangolódni: a néhány órás rendezvényekhez képest pont erre van itt végre elég időnk. Talán az sem mellékes, hogy ez tényleg egy tábor, nem egy művészi ambíciókat ápolgató értelmiségieknek szánt luxusnyaralás – az étkezés ingadozó színvonala, az esti szúnyogfelhő, a folytonos kialvatlanság mind-mind olyan apró kellemetlenségek, melyek hozzájárulnak ahhoz, hogy egy közösségé kovácsolódjanak a résztvevők.

Terék Anna: Ha egy szóval kéne leírnom a tábort, a biztonság szót választanám. Ez a közeg számomra pont azért biztonságot nyújtó, mert tanulni, ügyesedni, gyakorolni jönnek ide a fiatalok minden évben. Ahhoz, hogy az ember tudjon fejlődni, gyakorolni, kísérletezni és hibázni kell. Hibák nélkül nincs fejlődés, a hibák hiánya pont azt mutatja, hogy az adott személy nem is próbálkozik, nem mer kísérletezni. Amikor verset írunk, akkor viszont pont arra van szükség, hogy a szerző felbátorodjon, kísérletezzen, játsszon a szavakkal, a sorokkal, a költői képekkel vagy éppen azok hiányával. Ahhoz, hogy kísérletezni, játszani, hibázni és ezáltal fejlődni tudjanak a fiatalok, bátorság kell. Nem könnyű szavakba önteni a gondolatainkat, még nehezebb idegen szemek elé tárni. Ahhoz, hogy a fiatal szerzők felbátorodjanak, egy biztonságos közegre van szükségük, ahol tudnak tanulni, próbálkozni, hibázni és fejlődni. A FISZ-tábor szerintem pont ezt teremti meg. Hiszen a szervezők figyelmesek, érzékenyen fordulnak a fiatalok felé, elszántan küzdenek meg a problémákkal, közben figyelnek a jó hangulatra, a tartalmas programok megszervezésére, amelyeken a műhelyezés után részt vehetünk, mégis képesek erős, a maguk módján szigorú határokat tartani. Ilyen közegben könnyen érzi biztonságban magát az ember.

Milyen szempontok alapján dolgoztál a műhelyedben? Mit szerettél volna, hogy a résztvevők mindenképpen hazavigyenek magukkal?

Balajthy Ágnes: Először is, ki kell emelnem, hogy Bódi Kata kolléganőmmel közösen vezettük a kritikaműhelyt. Míg ő minden alkalmon részt vett, én csak a tábor első felében – a munka oroszlánrészét tehát ő végezte el, és a körkérdéssorozat első részében részletesen ismertette is a koncepciónkat. Ehhez most csak két dolgot tennék hozzá: fontos volt, hogy mindenki (életkortól, szakmai beágyazottságtól függetlenül) azt érezze, hogy kap személyesen neki járó figyelmet, kifejezetten neki szóló, az ő szövegére vonatkozó javaslatokat. Másrészt pedig abban bízom, hogy a műhelytagokban fel tudtuk ébreszteni a kíváncsiságot új könyvek, életművek iránt. Annak idején a sárvári írótáborból, majd a JAK-táborból hazatérve az volt az első, hogy megpróbáltam utánanézni annak a 10-20 új könyvcímnek és szerzői névnek, amiről ott hallottam másoktól. A saját irodalmi tájékozódásomat, az ízlésem formálódását nagyban segítették ezek az olvasmányötletek, és abban reménykedem, hogy a mi műhelytagjainkkal is valami hasonló történik majd.

Terék Anna: Számomra fontos minden évben, hogy a műhelyen olyan elfogadó és barátságos légkört teremtsek, amelyben aztán a fiatalok nem félnek megnyílni, közösen gondolkodni, mert egymást segítik, egymás verseivel olyan lelkesen foglalkoznak, mintha csak a sajátjukról lenne szó. Amennyiben valaki minősíteni kezdi a másik szövegét vagy képességeit, azt nagyon gyorsan le szoktam állítani, mert nem azért vagyunk ott, hogy versengjünk, ki hol publikált már, kiadták-e már az első könyvét, ennek tükrében ki tud jobban verset írni, hiszen a jó szöveg létrehozásának nem ezek a mércéi. Tíz könyv után, húsz évnyi publikálási gyakorlatot követően is lehet könnyen rossz verseket írni. A siker gyakran gyorsan múlik, a tehetség még nem garancia a sikerre, de az elért siker sem garancia arra, hogy a továbbiakban is sikert fog hozni, ha nincs szorgalom, ha nincs alázat, akkor könnyen átalakulhat az írás motivációja és a szövegek minősége is. Ahhoz, hogy az ember ki tudjon állni a saját verseiért, bátorság kell, ahhoz, hogy jó szövegeket tudjon létrehozni, önismeret és önvizsgálat kell, egy jó kapcsolat önmagunkkal, amiben őszintén tudjuk érezni mindazt, amit érzünk. Másrészt próbáltam átadni azt a gondolatot is, hogy egy vers akkor igazán jó, ha érződik rajta, hogy élvezte a költő az írás folyamatát. Hogy a versírás akkor igazán jó folyamat, ha játszunk, ha meg tudjuk tartani 70 évesen is majd a képességünket a játszásra. Mert ha merünk játszani a szavakkal, jelentésekkel, ha játéknak tekintjük, hogy melyik sort, versszakot húzzuk ki, cseréljük fel, tegyük át másik versbe, akkor nem fogjuk annyira sajnálni már a jónak tartott sorainkat. Nehéz eltávolodni a nyers szövegtől, amit az ember ihletett állapotban megír, tanulni kell azt is, hogyan tudjuk pihentetni a szöveget, és a hozzá kapcsolódó érzéseinket leválasztani annyira, hogy később tudjuk szerkeszteni. A műhelyezés erre is jó, mindenfélét kipróbálunk a hozott szövegeken.

Mitől válik szerinted valóban jó irodalmi műhellyé egy közösség? Mit tud ez hozzáadni az alkotói fejlődéshez, amit az egyéni munka nem?

Terék Anna: Főleg a hozzáállástól: amennyiben a műhely célja az, hogy közösen gondolkodjunk, akkor felbátorodnak az emberek. Ha biztonságban érezzük magunkat, könnyebben tudunk kapcsolódni egymás verséhez, érzéseihez. Nem egy alkalommal történt meg, hogy a műhelyezők egymás szövegeit hallgatva kapcsolódni tudtak, volt olyan eset is, amikor egy veszteségélményről szóló versen többen is könnyeztünk. Gyors reakciót kap a szövegét elénk táró műhelyező, mindenki elmondja, mi jutott eszébe a műről, mit gondol, mit érez, mi tetszik neki benne, hol lehetne javítani, kérdéseket teszünk fel egymás szövegeivel kapcsolatban, gondolkodásra serkentjük egymást. Az írás folyamatának egy része magányos tevékenység, hiszen egyedül hozzuk létre a szöveget, előtte egyedül küzdünk a kavargó gondolatokkal, érzelmekkel, hogy meg tudjuk fogalmazni őket. A szerkesztés, javítás folyamatához viszont már kellenek a külső szemek. Vannak nagyon jó szerkesztők, akik hosszan, mindenfélét kifejtve adnak visszajelzést, ha publikálásra küldi az ember a szövegét, de az már inkább egy fajta megmérettetésnek számít. A műhelyen kapott visszajelzések sokkal inkább segítő, tanító ötleteknek számítanak.

Balajthy Ágnes: Biztos vagyok abban, hogy zseniális életművek születnek közös, sokszereplős műhelymunka nélkül is: nem feltétlenül van rá szükség, alkat- és munkamódszerfüggő, hogy kinek mennyit ad hozzá az ilyesmi a teljesítményéhez. Azt is könnyű belátni, hogy egy írótábor (bármilyen tábor) tipikusan az a hely, ahol egy introvertáltabb alkatú, visszahúzódó embernek a legmélyebb szociális szorongásaival kell megküzdenie. Ugyanakkor (és most egy hatalmas közhellyel folytatom) az írás alapvetően magányos tevékenység, és ezen a magányon sokat old az, amikor az ember meg tudja tapasztalni a közösséghez tartozás érzését – ez szerintem különösen fontos azoknak az irodalmároknak, akik nem Budapesten, vagy akár nem is egy vidéki egyetemvárosban élnek. Egy egészségesen működő műhely tagjai pedig bíznak egymásban, és tisztelik a másik teljesítményét – ez azért nagyon fontos, mert egy ilyen közegben lehet megtanulni a teljesítményünkre vonatkozó szakmai kritika kezelését.

Mit jelent ma számodra a tehetséggondozás? Hol húzódik a határ a tehetség felismerése, a mentorálás és a szakmai kritika között?

Balajthy Ágnes: Mindennek a szétszálazása talán egy külön beszélgetés tárgya kellene, hogy legyen. Mindenesetre (és itt most kifejezetten a kezdő kritikusokról beszélek) általában a tehetség felismerése a legkönnyebb: a jó íráskészséget, a gördülékeny mondatokat, a fantáziadús ötleteket ösztönösen észleli az ember egy pályakezdő munkájában is. A mentorálás viszont már egy hosszútávú, kölcsönös elköteleződésen alapuló folyamat, amelyhez általában valamiféle intézményes keretre (vagy egy mély barátságra) van szükség. A tehetséggondozás egyik legfontosabb célja pedig szerintem éppen az, hogy a mentoráltjaink tudjanak jól, célravezető módon viszonyulni az őket érő szakmai kritikához. Megtanulni azt, hogy a kritikától nem kell összeomolni, hanem építkezni kell belőle, felismerni azt, hogy melyik kritikai észrevétel releváns és melyik kevésbé az, melyik visz félre, és melyik mutat új utakat a gondolkodás számára: ezek nagyon fontos készségek, melyek aztán magunkat is mások jó, érzékenyen mérlegelő kritikusává tesznek.  

Terék Anna: A gyakorlat mennyiségében és a fejlődés minőségében lehet tetten érni a különbséget. Egy kezdő írónak, költőnek még tehetséggondozásra van szüksége, egy tapasztaltabbnak mentorálásra, egy nagyon tapasztaltnak őszinte véleményekre, visszajelzésekre. A szakmai kritika meg valami teljesen más a fejlődésünk szempontjából, hiszen annak elviseléséhez fejlődni kell, már egy másik szemszögből kell figyeljük a szövegeinket. A tehetséggondozás amúgy egy nagyon furcsa dolog számomra, mert minden embernél másra van igény. Van, akinek a bizalom kell, vagy az az érzés, hogy hisznek a tehetségében, van, akinek arra van szüksége, hogy komolyan vegyék, és máris fejlődésnek indul. Van, akinek tanításra van szüksége, van, akinek csak azt kell megtanulnia, hogy szorgalom nélkül nem megy, van, akinek az alázatot kell vizsgálnia. De azt hiszem, minden ember esetében fontos, hogy ne arra tanítsuk őket, hogy a gátak, akadályok rossz dolgok. Nem kiszolgálni kell a tehetséget, nem azzal segítünk, ha eltüntetjük a fiatalok elől az akadályokat, hanem ha megtanítjuk őket küzdeni, vagy hogy mit kezdjenek egy visszautasítással. Hiszen minden nehézség, minden gát, minden hiba és kritika erősít bennünket, mind kellenek ahhoz, hogy a sikert élvezni tudjuk.

Mi lepett meg leginkább az idei műhelymunkában? Volt olyan szöveg, pillanat vagy beszélgetés, amely különösen emlékezetes maradt?

Terék Anna: Volt egy nagyon szép pillanat, amikor az egyik résztvevő verse olyan mértékben volt hatással a másik műhelyezőre, hogy meg is könnyezte a verset, végül meg is ölelték egymást. Nagyon jó látni, amint kapcsolódnak az emberek az irodalomnak hála.

Balajthy Ágnes: Nem feltétlenül meglepett, de nagyon elgondolkodtatott az, amire Katával valamennyire már az előkészületek során is ráláttunk: míg a mi szakmai szocializációnk során egyértelműen a nyelvközpontú, műimmanens értelmezésmód került előtérbe, addig azok a fiatal kritikusok, akik a műhelyünkbe kerültek, sokkal inkább arról számoltak be, hogy számukra a műalkotások külső kontextusainak, az irodalmi működés társadalmi-politikai összefüggéseinek szentelt figyelem az evidens, ők pályakezdőként már ezt a szemlélet sajátították el.

Szerinted milyen kihívásokkal találkozik ma egy pályakezdő szerző? Miben más most elindulni, mint amikor te kezdted?

Balajthy Ágnes: A legnagyobb különbség minden bizonnyal az online nyilvánosság térnyeréséből fakad. Én a magyarországi Facebook-használat elterjedése előtt két-három évvel kezdtem el kritikákat publikálni, amikor az otthonomként szolgáló Debrecen (vagy épp a szülőfalum, Kistokaj) bizonyos szempontból még sokkal távolabb volt Budapesttől, mint ma. Vidéken nehezebb volt bizonyos könyveket, folyóiratlapszámokat beszerezni – ugyanakkor olcsóbbak voltak a könyvek, és még léteztek irodalmi folyóiratokat is készleten tartó újságárusok –, nagyobb kihívást jelentett szakmai ismeretségeket kötni, hiszen ahhoz személyes találkozásokra lett volna szükség. Annak, hogy nem egy budapesti egyetem mellett döntöttem, hanem Kelet-Magyarországon maradtam, az volt a következménye, hogy kicsit lassabban indult el a pályám, mint a sárvári írótáborban megismert (és persze iszonyatosan tehetséges) pályatársaknak. De erre a lassúságra hosszú távon már ajándékként is tudok tekinteni. És habár a networking ma, a közösségi média korában már jóval könnyebb, ugyanakkor még töredezettebbé vált az irodalmi közeg: egy mai pályakezdő emiatt nagyon sokféle ízlésközösséggel, egymástól akár radikálisan eltérő elvárások rendszerével találkozik – ezek között nem egyszerű eligazodni. Változott az is, hogy az „elindulás” korábban automatikusan azt jelentette, hogy az illető húszéves. Ma viszont, különösen a széppróza területén látjuk, hogy léteznek másképp alakuló szerzői életutak, komoly eredményeket lehet elérni akkor is, ha az ember nem fiatal felnőttkora elején kezd el publikálni. A mi műhelyünknek is volt olyan, eredetileg nem irodalmár végzettségű tagja, akit a saját szakmájában elért sikerek után kezdett el kritikaírással foglalkozni.

Terék Anna: Amikor én voltam pályakezdő, a Vajdaságban nem volt lehetőség műhelyezni, a magyartanáraimat zaklattam a verseimmel, illetve kihívásnak tekintettem minden fogalmazást. A mai fiatalokhoz képest elég komolytalan voltam, akkor vettem komolyan az írást, amikor megjelent az első kötetem, és azt éreztem, hogy engem komolyan vesznek. Onnantól kezdve vettem én is komolyan az írást. Nekem szerkesztők jelentették a műhelyezést, főleg Faragó Kornéliának köszönhetek sokat. Nagyon sokáig nem is jártam olyan közegbe, ahol lehetett volna irodalmárokkal vagy pályakezdő írókkal, költőkkel barátkozni, hiszen külföldi vagyok, nem is értettem, itt, Magyarországon hogyan működnek a dolgok.

Viszont a fiatalokon azt tapasztalom, hogy nagyon sietnek, türelmetlenek, gyorsan akarnak elérni egy adott szintet. Létrejött egy fajta lóversenyhelyzet, amelyben ott lapul az a nyomás, hogy publikálni kell, minél többet, minél fiatalabban, minél nevesebb helyeken. Nem tudom, ebben a lóversenyben mennyire tudják élvezni a fiatalok az alkotást, és mennyi időt szánnak a puszta létezésükre. Élni kéne, tapasztalni, átérezni mindazt, ami történik velük, nem csak az irodalmi közegben létezni, hanem figyelni minden más területére is az életnek. Szerintem ezerszer fontosabb, hogy az ember jól érezze magát a bőrében, szeresse a saját életét, és megtanulja, hogyan tudja alakítani olyanra, mint amilyenre vágyik, hogy tud egyensúlyt teremteni a kontrollálható és kontrollálhatatlan történésekben, mint az, hogy sikerült-e már egy adott folyóirat hasábjain megjelenni. Mindig elmondom a műhelyeken, hogy Hrabalnak 34 éves korában jelent meg az első verseskötete, 49 éves korában az első próza kötete, és azért elég szépen lekörözte azokat, akik már huszonévesen könyvet adtak ki. Nem a gyorsaság a fontos, hanem a minőség.

Gyakran hallom, hogy érdemes két évente kiadni egy új kötetet ahhoz, hogy a felszínen maradjon az ember, és ne felejtsék el. Mindenképp elfelejtenek egyszer bennünket, ezzel nehéz szembenézni. De egy életmű nem attól lesz maradandó, hogy kétévente írt a szerző egy könyvet, hanem attól, hogy élt eleget, gondolkodott eleget, aminek alapján tudott olyat írni, ami másnak is jelent valamit.

Mit tanultál idén a résztvevőktől? Volt olyan kérdés vagy nézőpont, amely téged is tovább gondolkodtatott?

Terék Anna: Azt tanultam, hogy nem kell bűntudatot érezni, ha vannak olyan órák vagy napok, amikor én szólalok meg a legritkábban a műhelyen, mert a fiatalok még ügyesebben tudnak hozzászólni egymás szövegeihez, és én inkább a határokért, irányokért és biztonságért vagyok felelős, akkor tudnak ők haladni.

Balajthy Ágnes: Ami számomra nagyon izgalmas volt (és erre előzetesen nem is számítottam), hogy egy kicsit beleláthattam mások oktatói-mentori munkájába: míg Lengyel Imre Zsolt nevét én annak idején nemzedékünk egyik legfelkészültebb kritikusaként ismertem meg, a műhely résztvevői arról meséltek, hogy milyen kritikatörténet kurzust tartott nekik, és mit tudtak ebből beépíteni a saját gondolkodásmódjukba.

Mit keresel egy fiatal szerző szövegében? Mi az, ami felkelti az érdeklődésedet akkor is, ha a szöveg még nem kiforrott?

Balajthy Ágnes: Valamiféle lendületet, kíváncsiságot, örömöt: az írás, az olvasás, a véleményalkotás örömét. Ha ezt érzem a szövegből, akkor – még ha túlságosan elnagyolt is az érvelésmód, vagy döcög egy-két mondat – tudom, hogy lehet vele kezdeni valamit.

Terék Anna: Őszinteséget, bátorságot. Lehet bármilyen elnyűtt egy téma, ha valaki tud róla olyan őszintén és sajátságos szemszögből írni, ami szokatlan vagy aminek hála tudunk kapcsolódni a szöveghez.

Szerinted milyen szerepe van ma egy olyan alkotóközösségnek, mint a FISZ, a kortárs magyar irodalomban?

Terék Anna: Megtartó, bátorító, tanító szerepe van. Ad egyfajta valahova tartozást, ami szerintem nagyon is fontos a XXI. század rohanásában. Segít a fiataloknak a fejlődésben, szárnybontogatásban, gyakorlatozásában, önbizalmat, megértést és segítséget kapnak. Megtartó és összetartó közeget jelent a FISZ, nem véletlen, hogy sok, már nem „fiatal” író, költő is visszajár az eseményekre, a táborba.

Balajthy Ágnes: Ha rövid választ akarok adni, akkor egészen egyszerűen talán csak a táborhoz hasonló személyes találkozási lehetőségek megteremtése – bárhol az országban, nemcsak a közepében. Mert végülis minden ebből ágazik ki: a közös munka, a közös gondolkodás, a párbeszéd- és megértési kísérletek.

Ha egyetlen tanácsot adhatnál annak, aki most kezdi komolyabban venni az írást, mi lenne az?

Balajthy Ágnes: Olvasni, olvasni és olvasni.

Terék Anna: Legyen szorgalmas, gyakoroljon, próbálkozzon. A siker záloga nem a gyorsaság, hanem az önmagunkkal és a szövegünkkel való kapcsolatunk minősége. Ismerje meg magát, figyelje önmagát, olvasson sokat, írjon még többet, utánozzon le bátran másokat, de az utánzásból született szövegeket nem feltétlenül kell publikálni. És éljen, tapasztaljon, szórakozzon, küzdjön a fájdalmaival. Tanuljon meg őszinte lenni önmagához. Gyakorolja azt, hogyan lehet eltávolodni a szövegektől, hiszen a szövegeink nem mi magunk vagyunk, hanem azok csupán az általunk létrehozott produktumok, ha egy szöveget kritizálnak, nem a személyünket kritizálják. És játsszon, szeressen játszani. A játékos felnőttek boldogabbak.

Mi volt számodra a legemlékezetesebb pillanat a FISZ-táborban: akár a műhelyedben, akár azon kívül?

Balajthy Ágnes: Egyrészt az a pillanat, amikor a tábor megnyitóján közösen emlékeztünk meg Nádasdy Ádámról Juhász Tibi felolvasását hallgatva. A másik nem egy pillanat, hanem egy egész éjszaka: Szőllőssy Balázs DJ-ként való szereplése.

Terék Anna: Amikor tavaly Nádasdy Ádám látta, hogy tekerem ki egy kis karral a napernyőt az asztalunk felett, a műhely kezdete előtt, nézte, nézte, majd odajött és megkérdezte:

– Anna, holnap reggel tekerhetem én a napernyőt?

– Persze Ádám, hát akár most azonnal visszatekerem neked, aztán te újra ki.

– Á, az nem lenne ugyanolyan.

Aztán másnap reggel ott várt a műhelyező asztalunk mellett, kitekerte és nagyokat nevetett, hogy ez pont olyan, mint egy verkli.

Vagy amikor nagyban nevettünk az asztalnál, Nádasdy tanár úr épp mellettünk sétált el, és szigorú arccal megkérdezte:

            – Indokolt ez a jókedv?

Nagyon jó olyan helyen lenni, ahol ilyen barátságosan és felszabadultan viselkednek az emberekkel még a legnagyobb költők is.

A sorozat első részében Bódi Katalin, Mécs Anna és Patat Bence, a körkérdéssorozat második részében pedig Fehér Renátó, Moskát Anita és Szőllőssy Balázs válaszolnak a kérdésekre.

Fotók: Oláh Gergely Máté